 |
 |
|
|
|
||
Kossuth apánk mindenki Lajosa,
de nekem volt saját Lajos apám is.
Lalának becézték odahaza,
pedig nem illett hozzá ennyi dallam:
a századvégi fényképek szerint
méltóságteljes még szoknyában is.
Milyen óvatosan vett részt az életemben!
Reggelente jött,
hajam gyöngéden és esetlenül törölte félre,
hogy a homlokomat csókolja meg.
Azt a versemet,
mikor macskai képben ülök egy kerítésen
és naptól izzó szőrrel vágyakozom,
nem helyeselte,
hiszen tartózkodó szeretetével
gyakran hívott így:
"unokáim anyja"
Csak később, jóval később, már halottan
árulta el egy kitelepítésbeli naplólapon
tizenöt éves lányát mire nézi:
Kis Ágnes nem légnemű, hanem illó.
Tizenhat évesen dolgozni jártam,
de reggel Anya fonta a hajam,
én meg azért a két ostoba copfért
rettenetesen restelltem magam:
sajnos, tekintettel topa kezemre
nem bízták rám a saját fejemet,
vitázni meg a családi kőszigorral
nem lehetett.
Harminc év múlva tűzoltókról írtam,
rémségeket meséltek.
Asszonyom, az emberi hülyeség határtalan,
gyertyával akarta leolvasztani a hűtőszekrényt
az ürge, pedig két diplomája van...
Illedelmesen kussoltam a múltról,
de úgy kapásból felmérve a tétet,
úgy gondoltam, a magam ötletével
überelhetném nekik az egészet.
Szép, rövid, fiús frizurát akartam.
Kiterveltem előre a miképpet:
fürdővizet teszek föl melegedni,
közben mit ad isten, véletlenül
belelóg a gázlángba a hajam
- de az a büdös kóc túl gyorsan égett,
úgyhogy merő tekintélytiszteletből
éppen csak fel nem gyújtottam magam.
Reménytelenül imádtam anyámat,
aki látványos gyengéim csepülte,
illeszkedő öcséimet becsülte,
hideg, tökéletes, gyönyörűszép volt
és úristen, mekkora meglepetés volt,
amikor jóval negyven év felett
megértettem,
hogy ő is szeretett...
Aprócska lelkek halkan, messziről
zizegtetik hártyás kis szárnyukat,
mert az éhenhalatás is kivégzés -
hess, kis halottak!
Előbb a nagyok jönnek.
És jönnek,
jönnek.
