|
|
|
|
|
||
Nem lepi por hazád virágait,
eső tisztít ott lombot s gabonát.
Nem érzed hát e száraz, keserű bűzt.
Vagy más szóval: az igazság szagát.
Ha mégis be akarnád lélegezni,
akkor javaslom: hozzánk gyere.
Borítsd be arcod fügefalevéllel,
mely egész nyáron át gyűjtögette
a szüntelenül rászitáló port.
Érdes és durva mint a dörzspapír,
hisz vizet őriz legbelül, hogy termést
hozzon: mézédes apró fügéket,
és megzavarja a világ folyását.
A keserű por, hajdan tán
madár volt, meglehet, nép
vagy nagybirodalom.
Esetleg délibáb a sivatagban.
De immár bizonyos, hogy
ezentúl
nem ölthet más
arcot magára többé.
Négyemeletnyi sárgás szürkeség.
Falakból előtörő vasvénák.
Csupaszon.
És fénysugár. Akár egy tizenkettedik századi
festményen a szentek glóriája.
Egy szétvert arc. Csak távolról
látod meg kifejezését.
Négyemeletnyi hámló sárgásszürke,
s széthullik benne menthetetlenül
mindaz, amit a szüleimből őrzök.
Esztendők óta e ház előtt állok,
az árnyékban, és tovább dacolok
a visszatérő vadkutyafalkával,
leláncolva a vasajtónál álló
tűzoltólétra legalsó fokához.
S ha eljön majd a végső ölelésre
a nagy buldózer, akkor talán
még megmenthetek néhány részletet:
egy kedves mosolyt, nevetést, egy szájat,
egy kezet, mely hajdan belém kavart,
s a lágyságot, a szeretet puha,
fehéren pergő lisztjét: önmagam.
