Gajto Gazdanov

Salome

Andrejjel még egyetemista éveim alatt ismerkedtem meg Párizsban. Nagy tehetségű ember volt: néhány rajzát igen nagyra értékelték egyes avatottak, akik ritkán tévedtek ítéleteikben, és fényes jövőt jósoltak neki. Volt két vagy három nem kevésbé nagyszerű poémája, melyeket néhány hét alatt írt. Ám Andrejből hiányzott a kellő alkotó- és lelkierő ahhoz, hogy bármit is végigvigyen, és az idő megmutatta, hogy azok, akik nagyra értékelték rajzait és azok is, akik nagyszerűnek találták poémáit, hatalmasat tévedtek - nem az esztétikai értékeket illetően, hanem abban, hogy Andrej nagy jövő előtt áll a festészet vagy az irodalom terén. Ám azokban a régmúlt időkben mindannyian hittünk a jövőben, és ez alól Andrej sem volt kivétel. Életében fontos szerepet játszottak a művészetről vallott nézetei. Létének fő részét mégis viharos érzései töltötték ki, melyek háttérbe szorították a művészet kérdéseit.

Körülbelül ez idő tájt a Latin negyedben és a Montparnasse-on felbukkant egy nő, akinek a sors igen komoly szerepet szánt Andrej életében. Amikor egy alkalommal megjelent és felszegett fejjel egyenesen maga elé nézve végigment a kávéházon, barátaink közül azt mondta valaki, hogy Saloméra hasonlít. Attól fogva nem is hívtuk másképp. Volt ebben a megjegyzésben valami nagyon találó: kívülről úgy tűnt, mintha ez a nő valóban egy láthatatlan tálcát tartott volna a kezében. Feltűnően szép volt. Annyira szép, hogy még a rossz sminkje - a szemöldöke helyén két felfelé ívelő, fekete ceruzával megrajzolt vékony csík volt, a száját lilába hajló kárminpirosra festette -, még ez a rossz smink sem keltett olyan szörnyű benyomást, amilyet kelthetett volna. A haja halványsárgára volt festve. Amikor később közelebbről is megismertem, megtudtam, hogy reggelente nem kevesebb időt tölt arcfestéssel, mint egy színész, aki színpadra lépés előtt kisminkeli magát. Ez egyébként cseppet sem zavarta abban, hogy folyton azt hangoztassa, mennyire nem érdekli a külseje. Persze ha csupán a külsején múlott volna, sohasem ért volna el olyan sikereket, amilyenek mindenütt kísérték, ahol csak megjelent. Vezetékneve Martin volt, ámbár hibásan és idegen akcentussal beszélt franciául. A férjét hívták Martinnek, akit sohasem láttunk, és akiről semmit sem tudtunk. Amikor szóba került, Salome azt mondta, hogy többé nem létezik, pontosan így - il n'existe plus -, bár ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy meghalt. Ő maga, nemzetiségét tekintve, román volt, ráadásul, azt hiszem, cigány és zsidó beütéssel. Vendéghallgatóként került a Sorbonne bölcsészkarára, mivel - elmondása szerint - valami félreértés történt az érettségi bizonyítványa körül. Később rájöttem, hogy soha nem volt és nem is lehetett érettségije, habár azt állította, hogy Romániában elvégzett valamilyen középiskolát. Olyan fogalmakat nem ismert, mint a fénysebesség, a számtani és a mértani haladvány közti különbség, a logaritmus vagy a tömegvonzás törvénye. A művészetről azonban amilyen széles körű, éppoly meglepő ismeretei voltak. Csupán ez érdekelte, semmi mást nem tartott figyelemre méltónak. Nagyon kevés pénze volt; a Latin negyed egyik kis szállodájában lakott. Sokáig az is rejtély volt, honnan származott az a szűkös jövedelem, amivel rendelkezett: egész véletlenül derült ki, hogy éppen az a bizonyos - állítása szerint nem létező - volt férj küldte neki havonta e csekély összeget. Salome huszonkét vagy huszonhárom éves volt ekkortájt.

Azt hiszem, egyvalamit végképp nem tudott elviselni: az egyszerűséget. Valahogy lealacsonyítóan primitívnek tűnt neki az egyszerűség a művészetben vagy az emberi kapcsolatokban. Ez még a leghétköznapibb beszélgetésekben is megmutatkozott - például sohasem válaszolt a feltett kérdésre:

- Bent leszel holnap az egyetemen?

Mintha képtelen lett volna egyenes választ adni - igen, bent leszek vagy nem, nem leszek bent. Ehelyett azt kérdezte: - Miért érdekel? - Vagy: - Nem mindegy neked? - Ezért aztán meglehetősen fárasztó volt bármilyen hosszabb együttlét, függetlenül attól, hogy gyakorta érdekes beszélgetőtársnak bizonyult.

Nagy, szürke szemében örökké haragos kifejezés ült, és még a nevetésében is mindig érződött valami érthetetlen, alapjában véve ok nélküli düh. Viselkedését javarészt zavaró következetlenség jellemezte. Ha valakivel megbeszélte, hogy moziba megy, és az illető érte ment a szállodába, általában nem volt otthon, vagy egy cédulát hagyott azzal a magyarázattal, hogy meggondolta magát. Megígérte, hogy ott lesz a megbeszélt helyen, és nem ment el. De másoknak sohasem bocsátotta meg sem a következetlenséget, sem a pontatlanságot. Neki többnyire mindent megbocsátottak, mert egyikünk sem kételkedett abban, hogy e zavaró külsőségek mögött lennie kell, lehetetlen, hogy ne legyen egy egész világ, melynek érzelmi feszültsége tagadhatatlan, egyszersmind ellenállhatatlanul vonzó. Csak le kellett küzdeni ezeket a külső akadályokat. És persze érdemes volt meghozni ezt az áldozatot, hogy végül beférkőzhessünk ebbe a világba.

Bár erről nem volt mindenki meggyőződve, legalábbis nem teljesen. Andrej azonban bármilyen áldozatra kész volt érte. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy Andrej éppen arra teremtetett, hogy Salome áldozatává váljék. Kezdettől fogva kialakult közöttük az, ami egész további kapcsolatukat meghatározta: Saloménak mindent szabad volt, Andrejnek egyetlen hibája sem bocsáttatott meg. Ráadásul hibának minősülhetett minden: nem megfelelő hangvétel, nem kellő gyorsasággal vagy pontossággal adott válasz, helytelen mozdulat - bármi. Egy alkalommal Andrej ragyogó arccal állított be hozzám, és közölte, hogy Salome végre hajlandó elfogadni tőle egy verseskötetet, melynek kiválasztását őrá bízta. Ám amikor másnap újra találkoztunk, komor volt, levert és szótlan.

- Milyen könyvet vettél neki, és hogy fogadta? - kérdeztem. Andrej vállat vont, felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy Verlaine-t. Salome visszaadta neki a könyvet, mondván, hogy nem kéri, többé ne is jöjjön hozzá. Andrej kétségbeesetten távozott, és egyáltalán nem értette Salome hirtelen támadt, érthetetlen ingerültségének okát. Valahányszor felhívta őt telefonon, az asszony letette a kagylót, mihelyt megismerte a hangját.

- Küldd a pokolba! - mondtam neki, amikor ezt elmesélte.

- Ezt érzelmi okokból nem tehetem - felelte. - Ha jobban ismernéd, megértenéd, miért nem.

Sajnáltam, megkérdeztem hát Salomét, miért bánt olyan kegyetlenül vele.

- Azt akartam, hogy Hérédiát vegyen - mondta -, de nem jött rá az ostoba.

Elmondtam Andrejnek. Vett néhány könyvet, köztük Hérédiát, és ott hagyta Saloménak a szállodában. Két nap múlva rászánta magát, hogy újra felhívja telefonon. Ott állt a készülék mellett, és az izgalomtól nagyokat nyelve várta a választ. Salome azt mondta:

- Hát miért nem hívtál, és miért nem jöttél ilyen sokáig? Hiányoztál.

Amikor Andrej először megölelte, Salome pofon vágta, és közölte, hogy ekkora aljasságot nem várt tőle, köztük mindennek vége. Ezek után Andrej két éjjel nem aludt. A harmadik nap estéjén Salome eljött hozzá. Andrejnek volt egy kis lakása a Bois de Boulogne mellett, ott élt egyedül. Salome belépett, haragos tekintetét rávetette, és szenvedélyesen megcsókolta. Az egész éjszakát nála töltötte, majd kora reggel Andrej taxival visszavitte a szállodájába. Ezután az elragadtatástól megrészegülve beállított hozzám, felébresztett, és azt kiabálta, hogy ezt sohasem fogom megérteni, el sem tudom képzelni, mi ez... Előző este későn feküdtem le, nagyon álmos voltam, ráadásul tényleg nem értettem, hogy kerülhetett ilyen állapotba. Amikor végre elmagyarázta, miről van szó, csupán ennyit mondtam:

- Nos, kedves barátom, sok boldogságot kívánok! - és elaludtam. Amikor felébredtem, már nem volt ott, de a hamutartó tele volt csikkekkel - vagy két órát ülhetett a szobámban, emlékezetébe idézve a történteket és káprázatos boldogságát.

Jóval később, amikor azon töprengtem, mi is határozhatta meg voltaképpen azt a lehetetlen életmódot, amelyet Salome folytatott, és amire, ha tehette, másokat is rákényszerített, arra a következtetésre jutottam, hogy Salome nem volt hajlandó úgy elfogadni a dolgokat, ahogy valóban megtörténtek, inkább úgy akarta alakítani őket, ahogy történniük kellett volna. Ha valakivel olyasmiről váltott szót, amire ő már gondolt, a másiknak úgy kellett válaszolnia, ahogy azt Salome előre elképzelte. Mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy az a képzeletében egyszer már lejátszódott. Volt ebben valami abszurd és gyógyíthatatlan egocentrizmus: ahhoz, hogy a másik tettei és viselkedése megfeleljenek elképzeléseinek, fel kellett adnia önmagát, olyanná kellett válnia, mint egy könyv, amit Salome írt. Ez persze lehetetlen volt, Salome is tudta jól, mégis mindig felbőszítette. Ráadásul makacsul elhárított minden felelősséget a tetteiért és azok következményeiért. Amikor Andrej másnap este elment hozzá, és a vállára tette a kezét, Salome heves mozdulattal lesöpörte magáról, és rászólt, hogy ezt ne tegye többé. Andrej megint kétségbeesett - igen gyakran és könnyen került ebbe az állapotba. Ezúttal öt napig tartott, majd mindaz megismétlődött, ami korábban a lakásán történt. Andrej egy idő után teljesen elvesztette valóságérzékét, többé nem tudott semmit, semmiben sem volt biztos azon túl, hogy Salome nélkül teljesen értelmetlen az élete. Ez bizonyos mértékben igaz is volt: Salome nélkül valóban semmi értelme sem volt az életének. De Saloméval sem - amit Andrej nyilván sohasem ismert volna el.

- Te persze nem az az ember vagy, aki nekem kell - mondta egyszer Salome Andrejnek. - Tudod, annak, akinek mindenestül odaadnám magam, először is minden tekintetben fölöttem kell állnia. Hogy minden pillanatban érezzem szellemi és fizikai fölényét. Művészi kérdésekben legyen tévedhetetlen. Lelkének minden rezdülése ragadjon magával. Olyan embernek kell lennie, aki kimagaslik a többi közül. Érted? És ki vagy te? Vannak bizonyos képességeid, de ez minden. Ez nekem nem elég.

Valamivel később Andrej értesítést kapott arról, hogy Toulouse-ban élő apja súlyos beteg. Megmutatta Saloménak a doktor táviratát, és azt mondta, Toulouse-ba kell utaznia, búcsúzni jött. Salome haragos szemmel nézett rá, majd így szólt:

- Csak nem gondolod, hogy magadra hagylak ezekben a percekben? Hogy kételkedhettél abban, hogy veled utazom? Bemutatsz apádnak mint menyasszonyodat.

És valóban elutazott Andrejjel Toulouse-ba; két hónapot töltött ott, amíg Andrej apja májrákban haldoklott. Rendkívüli önfeláldozást tanúsított, el sem mozdult a beteg ágya mellől, éjszakákon át virrasztott, és amikor a temetés után visszatért Párizsba, Andrej bármit megtett volna az első szavára. Akkor arra gondoltam, Andrejnek igaza volt, amikor azt mondta egyszer, hogy Salome bármire képes, és cselekedeteit nem lehet előre megjósolni.

Egy alkalommal Andrej minden bátorságát összeszedve megkérdezte Salométól:

- Te okosabbnak tartod magad mindenkinél, akit ismersz?

- Nem - mondta Salome. - Magamat nem tartom különösebben okosnak. Csupán a többieket tartom ostobának, legalábbis sokakat.

- Kivéve azt a képzeletbeli embert, aki neked kellene?

- Kivéve azt az embert - mondta Salome.

- Salome mindig azt hiszi, hogy helyesen cselekszik, és úgy él, ahogy kell - mondta Andrej. - Ebben nem lehet megingatni.

Én tudtam valamit, amit Andrej nem: ami egyik nap történt, semmire sem kötelezte másnap. Lelki életének egy bizonyos, jelentékeny része egyszerűen elsorvadt. Nem emlékezett semmire. Az elmúlt nap a sötétség beálltával a semmibe veszett, és mindaz, ami történt, megszűnt létezni számára. Nagyon szerette a zenét, habár botfüle volt, és nem tudta az egyik dallamot megkülönböztetni a másiktól. A hangok egymásutánja rendkívüli izgalomba hozta, de nem volt képes megjegyezni ezeket a hangokat. Ugyanúgy elfelejtette őket, ahogy elfelejtette saját érzéseit, saját életét és azokét, akik valaha kapcsolatban álltak vele. Mindannyian a múltba vesztek, amiről semmi emléke sem maradt.

***

Pár évig együtt élt Salome és Andrej. Az asszony sokszor elment, elhagyta, mire Andrej levélnyi hosszúságú táviratokat küldözgetett neki, aztán Salome visszatért, és kezdődött minden elölről. Aztán kitört a háború, és Andrejt behívták katonának.

Még mielőtt a német hadsereg elfoglalta Párizst, Salome eltűnt. Andrej hadifogságban volt Németországban. Egy barátunktól hallottam, hogy Salome délre került, itt tevékenyen részt vett a partizánmozgalomban. A háború alatt állítólag férjhez ment egy zsidó bankárhoz, akivel nem volt hajlandó elutazni Franciaországból. Végül megölték, amikor az osztaga összecsapott a francia csendőrséggel. Tömegsírba temették valahol Montpellier közelében. Andrej mindezt akkor tudta meg, amikor visszatért a hadifogságból.

Vagy tíz évig nem láttam. Amikor véletlenül találkoztunk Párizsban, először nem ismertem rá: megöregedett, megkopaszodott, teljesen megváltozott. De ő rám ismert. Bementünk egy kávéházba a Grand Boulevard-on. Rögtön Saloméról kezdett beszélni, elmondta, hogy sokáig kereste a sírját, de nem találta.

- Még ennyi vigaszom sincs - mondta. - Hogy halt meg, mire gondolt az utolsó perceiben, kinek a nevét ejtette ki utoljára?

- Te megjártad a háborút - mondtam. - Hogy tehetsz fel ilyen kérdéseket? Tudhatnád, hogy ilyen körülmények között általában nincs idejük gondolkodni az embereknek, és nem motyognak neveket.

- És én nem lehettem mellette!

- Nem a te hibád.

- Nem tudom, minek élek.

Hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit csinál. Undort láttam az arcán.

- Mi baj? - kérdeztem.

- Szívből sajnálom, hogy nem haltam meg, mint ő. Gyalázatos életet élek.

- Ez nemigen vall rád.

- Pedig így van. Ha tudnád, mit csinálok, kezet sem fognál velem.

- Mindig is hajlamos voltál a túlzásokra - mondtam. - Nem tudom elhinni. Mi lehet olyan gyalázatos az életedben?

Elmondta, hogy a háború alatt mindenét elvesztette, és most kénytelen pénzt keresni, hogy megélhessen. Sokáig járt munka után, művészetről szóló cikkeket, könyvrecenziókat írt, de amit ezzel keresett, abból még ennivalóra is alig futotta. És akkor elfogadott egy ajánlatot.

- Mi? Csak nem leánykereskedelem?

- Nem - válaszolta -, annál is rosszabb. Akik nőkkel kereskednek, azok hivatásos gazemberek. Persze nem akarom felmenteni őket. De a maguk elátkozott világában élnek, ahol minden pillanatban börtön, rendőrségi kihallgatások, közmegvetés és hasonlók fenyegetik őket. Én nem kevésbé aljas munkát végzek, azzal a különbséggel, hogy engem nem fenyeget semmi.

- Végtére is mit csinálsz?

Újra kiült arcára az undor. Így szólt:

- Dalszövegeket és operettkuplékat írok. Érted? Emlékszel az egyetemi éveinkre? Mallarmé, Valéry, Rilke... És ezek után...

- Azért írsz valami mást is? Csak úgy magadnak?

- Próbáltam, de nem megy - felelte. - Annyira át vagyok itatva ezzel az operettmaszlaggal, ezzel az idiotizmussal, hogy már a krónikus mérgezettség állapotában érzem magam.

Majd kétségbeesetten rám nézett, és azt mondta:

- El tudod képzelni, mit szólna ehhez Salome, ha élne?

Nyilván gyakran gondolt arra, mit is mondana Salome.

Ám mostani életét, függetlenül az eltelt évektől és attól, hogy soha, egyetlen pillanatra sem felejtette el Salomét, ugyanaz jellemezte, ami azelőtt is legfőbb sajátsága volt: nem úgy élt, ahogy szeretett volna, és nem tett semmit azért, hogy változtasson ezen. Alapjában véve nem szorult rá arra, hogy feltétlenül olyasmivel foglalkozzék, amit szégyenletesnek tart. De képtelen volt erőt venni magán, szabadulni tőle.

* * *

Végeredményben semmije sem maradt: elvesztette ifjúságának halvány reményeit, a művészi pálya kilátásait és élete értelmét is, amit Salome jelentett számára. Aki olyan esztétikai nézeteket vallott, mint ő, az nyilván végső bukásként szenvedte el azt, amivel foglalkozni volt kénytelen. Nehéz lett volna elképzelni, hogy az ő korában egyszer csak új életet kezd. Ebben többek közt éppen Salome emléke akadályozta meg: egyetlen nő sem tudott a helyébe lépni. Így aztán, ahogy múltak a Salome nélkül töltött évek, és az asszony emléke változatlan elevenséggel élt benne, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ez most már örökre így marad. Nem sokkal később megtudtam, hogy könyvet írt róla. Egyetlen kiadó sem fogadta el, mivel olyan naiv-romantikus és hamis képet festett Saloméról, hogy az erős kételyeket ébresztett az egész könyvvel kapcsolatban.

Természetesen Saloméra is gondoltam. Mi maradt utána? A róla szóló emlékeink, tragikus halálának története, amelyről annak idején az újságok is írtak, de amely mára feledésbe merült, mint csaknem minden, ami a háborús években történt. Feltehetően csak a halál akadályozta meg abban, hogy ki tudja, milyen fényes pályát fusson be. Annyi bizonyos, ha életben marad, Andrej élete is másképpen alakul.

Egy évvel találkozásunk után Itáliába mentem, egy időre Firenzében telepedtem le. A via del Proconsulon laktam egy kis panzióban, esténként hosszas beszélgetéseket folytattam a tulajdonossal. Idős olasz ember volt, azon a nyelven beszélt velem, melyet a maga részéről kétségtelenül franciának tartott, de amely valójában az ő személyes alkotói erőfeszítésének volt az eredménye, és egyaránt távol állt mind az olasztól, mind a franciától, mégis egyszerre mindkettőre emlékeztetett. Mesélt a szomszédairól - a könyvkereskedőről, a kávéház tulajdonosáról, a vendégeiről és Firenze lakóiról -; általában beszélt Itália sorsáról, sőt művészetéről is, ami szerinte nagyjából a tizenhetedik század első felében szűnt meg létezni. Egy alkalommal arról kezdett mesélni, hogy a háború mennyi firenzeit kényszerített szülővárosa elhagyására, ahonnan más körülmények között sohasem ment volna el, hogy életét idegen országokban - a hideg Oroszországban, a forró Afrikában és Franciaországban - tegye kockára. Elmesélte például annak a cipésznek a történetét, aki a panziójától nem messze lakott, mindig vele dolgoztatott. Ez a cipész Firenzében született, ott nőtt föl, és soha eszébe sem jutott, hogy valaha is elhagyhatja a várost és az utcát, ahol élt. Kiváló cipész és nagyszerű ember volt. Ám a háború alatt behívták katonának, és a Dél-Franciaországot megszálló olasz alakulatokhoz került. Olaszország veresége után belépett valamelyik francia partizánosztagba, ahol súlyosan megsebesült. Csak néhány évvel később, a háború végén tért vissza Firenzébe. Egyébként magával hozott egy francia nőt, amire ugyancsak nem volt szükség, hiszen Firenzében épp elég olasz nő van. Hanem aztán feleségül vette a francia asszonyt, és visszatért a mesterségéhez, amitől sohasem kellett volna megválnia. Most a felesége segédkezik mellette. Az asszony idősebb nála, korábban egyáltalán nem ismerte a cipészmesterséget, de mostanra már jól kitanulta a szakmát.

- És mit csinált Franciaországban?

- Bizonyára szegény, magányos nő volt - mondta vendéglátóm. - Szerencséjére talált valakit, akinek jó szakmája, egész rendes fizetése van, tavaly nyáron még a tengerpartra is elutaztak. Látja, hogy alakult a sorsuk? Megeshetett volna, hogy a cipész sohasem megy el innen, az asszony pedig magányosan éli le az életét Franciaországban. A férfinak hiányzott volna az asszony, annak meg a férfi. De hogy Mussolini belépett a háborúba, mert valamiféle olasz Napóleonnak képzelte magát, a mi cipészünk Franciaországban kötött ki, az asszony meg idejött Firenzébe, abba a városba, amiről nem is hallott.

Úgy látszik, jóval kevésbé hajlottam a filozofálásra, mint panzióm tulajdonosa, mert nem gyakorolt rám különösebb hatást a firenzei cipész története. Michelangelo szobrászatának, Donatello vagy Benvenuto Cellini bronzainak bármely részlete hasonlíthatatlanul fontosabbnak tűnt számomra az emberiség történetében, mint egyik vagy másik háború, diktátorok halála, kortársaik, köztük a firenzei cipész és felesége sorsa. Akkoriban más dolgok foglalkoztattak, többek között az, hogy valahányszor kiszakadtam abból az életből, amit éltem, s amely alapjában véve jelentéktelen eszmékre és képzetekre korlátozódott, és visszatértem Tintoretto vagy Botticelli képeihez vagy Michelangelo szobraihoz, valamiféle szenvedélyes és tragikus elragadtatottság kerített hatalmába, amihez képest minden más teljességgel jelentéktelennek tűnt számomra.

Egy este minden különösebb cél nélkül sétáltam a városban, és ezen töprengve hirtelen eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti beszélgetésem Andrejjel. A boulevard Saint-Michelen mentünk, áttetsző szeptemberi éjszaka volt. Néhány napja tért vissza Velencéből, ahol először járt életében, és az élményeiről mesélt. Mindabból, amit ott látott, Donatello Keresztelő Szent Jánosa és Tintoretto Mennybemenetele ragadta meg a legjobban.

- Azt a koldust, rongyainak bronzredői közül kimagasló alakját nem lehet elfelejteni - mondta. - És a Mennybemenetel! El tudod képzelni? Angyalszárnyak sokasága repül fölfelé, és e feltartóztathatatlan mozgás középpontjában Krisztus emelkedik az égbe. Miféle csodálatos géniusznak kellett lennie annak, aki létrehozta ezeket a műveket. Az ember ilyenkor azt érzi, nem élhet többé úgy, ahogy eddig élt.

- Nekem mindig is úgy tűnt, hogy nem lehet úgy élni, ahogy mi élünk - mondtam. - Lehet, hogy amit Velencében láttál, csupán megerősíti, ha úgy tetszik, még elevenebbé teszi ezt a felismerést. De ha megerőlteted az emlékezetedet, és eszedbe jut, mit gondoltál itáliai utazásod előtt, rájössz, hogy ezt már azelőtt is tudtad.

- Igen, de nem így tudtam - mondta -, és nem ezt. Megőrjít ezeknek a különböző világoknak az egyidejű és párhuzamos létezése és a tapasztalások elviselhetetlen sokfélesége, melyeket semmiféle képzelőerő nem képes eggyé olvasztani. Mindannyian többféle létezésben élünk, és az a hatalmas távolság, ami elválasztja ezeket, megfoghatatlan és ijesztő számomra. Képtelen vagyok benne önmagamra találni.

Megállt, és lehorgasztotta a fejét - messziről úgy tűnt, mintha valaki éjjel az utcán állva figyelmesen szemlélné a saját lábát. Majd fejét felemelve így szólt:

- Nem tudom felfogni, hogy aki végighallgatja, hogyan árad, fejlődik, bontakozik ki egy szimfónia, majd egyszerre milyen csodásan húzódik és tér vissza ismét ahhoz a két hanghoz, amiből megszületett - most Beethoven Ötödik szimfóniájára gondolok -, aki hosszú percekig létezik ebben a világban, és akibe örökre beleivódott a hangoknak ez a különös mozgása, hogy képes ezek után, a koncerttermet elhagyva minden további nélkül ott folytatni, ahol abbahagyta.

- Én nem látok ebben feloldhatatlan ellentmondást - szóltam.

- Nem ellentmondásról beszélek, nem állítom szembe a művészi élményt más emberi érzésekkel - mondta. - De megrémít az a távolság, ami külön világokká választja szét azt a teret, ahol egykor régen eltévedtem, és többé nem találom magam.

- Lehet, hogy egy géniusz például rendelkezik azzal a képességgel, hogy egyidejűleg fogja fel ezeket a különböző világokat - azzal a képességgel, amelytől a közönséges halandók meg vannak fosztva. Nem holmi teoretikus koncepció felállításától, amibe egyformán beleillik minden emberi érzés a maga elképesztő különféleségében, hanem valami mástól - az egész elementáris, tökéletes átélésétől.

- Lehet - mondta. - De ez esetben azt kell mondanunk, hogy a géniusz fogalma elérhetetlen számunkra. Nem a megnyilvánulása, hanem a természete.

Most egy hosszú, keskeny firenzei utcán mentem. Késő éjszaka volt, a levegő mozdulatlan, sűrű csillagos az ég. Negyedszázaddal ezelőtt, Párizsban, amikor Andrejjel beszélgettünk, ugyanezek a megválaszolhatatlan kérdések foglalkoztattak. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy leélünk huszonöt évet, átvészelünk egy pusztító háborút, tanúi leszünk embermilliók halálának - és ezek után ugyanazokhoz a kérdésekhez térünk vissza, nem hittem volna el. Azt mondtam volna, ez nem lehet. Hogy lassú és természetes lelki eltompulás vár ránk, mindketten ugyanolyan lassan közeledünk a halál felé, fokozatosan elveszíti a jelentőségét minden - a többi ember érzései éppúgy, mint a műalkotások vagy a géniusz természete. De nem így történt. Mindkettőnknek megvolt a maga sajátos világa, melynek törvényei nem változtak az idővel. Így hát most Firenzében ugyanazon töprengtem, mint akkor ott, Párizsban - ugyanazzal a hiábavaló és gyógyíthatatlan makacssággal. És ugyanezért élt Andrej ilyen életet, miközben mélységesen undorodott attól, amit csinált, és azon gondolkodott, mit is szólna hozzá Salome.

* * *

Egyszer napközben a via Ghibellinán mentem, majd befordultam egy keskeny utcába, amely merőlegesen nyílt belőle. Nagyon szegény emberek laktak itt, akik ócskavasat gyűjtöttek. Az első, akit megláttam, barna bőrű, tizenöt év körüli fiú volt, naiv diadallal cipelt néhány rozsdás rugót valami szétesett díványból. A házak szűk bejáratán át néha bepillanthattam a legkülönfélébb eredetű rozsdás vashulladékokkal teleszórt udvarokba. Az utca közepéhez érve rátaláltam annak a cipésznek a műhelyére, akiről panzióm gazdája mesélt. A cipész széles vállú, napbarnított bőrű ember volt: a rossz megvilágításban - az egész utca sötét volt - bronzprofilra emlékeztetett mozdulatlan arca. Vele szemben ült a felesége, az a bizonyos asszony, akit Franciaországból hozott. Amikor megálltam az ablakuknál, az asszony felemelte a fejét, és rám nézett - erőt kellett vennem magamon, hogy fel ne kiáltsak az ámulattól. Szürke, haragos szemének különös kifejezésében felismertem Salomét.

Sarkon fordultam, és visszasiettem a panziómba. Hívattam a szobalányt, és megbíztam, hogy vigyen el egy üzenetet a cipész feleségének. Arra kértem, jöjjön el másnap hét órára a pályaudvarra, ott fogom várni.

Amikor a háború után megtudtam, hogy Salomét megölték, mélységes szomorúságot éreztem. Ám ez semmi sem volt ahhoz a kétségbeeséshez képest, ami azon az estén fogott el, amikor a pályaudvaron vártam. Turisták haladtak el az asztalom mellett, németek, angolok, amerikaiak, franciák, szavaik eljutottak fülemig, bár jelentésüket nem értettem. Andrej arcát láttam magam előtt - nem azét a megkopaszodott emberét, aki most mindenféle dalocskákhoz írt szövegeket, miközben egyaránt undorodott önmagától és megrendelőitől, hanem azét a huszonöt évvel azelőtti, távolba meredő, rajongó tekintetű Andrejét, és hallottam a szavait: - Nem, ezt te nem értheted, sohasem fogod megérteni. Nem, ez túl kegyetlen volt. Ha Salome most élne...

Azt hittem, nem jön el. De eljött. Amikor az asztalomhoz ért, és felálltam, hogy odahúzzak neki egy széket, fürkészőn nézett rám, mintha tartana valamitől. Szemének ezt a kifejezését nem ismertem. Az izgalomtól nagyot nyelve megkérdeztem:

- Hogy történhetett ez?

- Ő él? - kérdezte válasz helyett.

- Él. Azt hiszi, akárcsak tegnapig én is, hogy téged megöltek. Ő ugyanolyan kevéssé hasonlít a háború előtti önmagára, ahogy te sem hasonlítasz a régi Saloméra.

- Úgy találod, nagyon megváltoztam?

Nem, külsőre kevésbé változott, mint várható lett volna. Az arca megereszkedett, a szája fölött ráncok jelentek meg, de még mindig szép volt.

- Nem külső változásokra gondoltam. De nem válaszoltál arra, hogy történt ez az egész. Ismétlem, mindannyian meg voltunk győződve róla, hogy megöltek a háború alatt Dél-Franciaországban.

- Súlyosan megsebesültem - mondta Salome. - Azt hittem, meghalok, efelől nem is volt semmi kétségem. Aztán egy szokványos érzelgős történet következett, tudod, amilyeneket buta szentimentális regényekben írnak: felemelt egy fiatal olasz férfi, elvitt a kórházba, azután mindennap meglátogatott. Egy hét múlva a doktor azt mondta, életben maradok.

Elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Azelőtt nem dohányzott.

- Emlékszel, mi volt a háborúban? Sokak számára, köztük nekem is, minden, ami bonyolult volt, hirtelen eltűnt. Csak a legegyszerűbb dolgok maradtak: az éhezés, a veszély, a halálfélelem, a hideg, a fájdalom, a kimerültség és az az öntudatlan felismerés, hogy az életben minden olyan egyszerű és félelmetes. És nem vágyhatunk másra, csak melegre, alvásra, biztonságra, fedélre a fejünk felett.

- Igen, igen, értem - feleltem. - De a kőkorszaknak vége.

- Aztán amikor megérkeztünk Firenzébe, a háború véget ért, nem volt többé veszély. Kisgyerekek játszottak az utcákon, sütött a nap, meleg volt. De minden, ami azelőtt volt, megszűnt létezni. Nem vetted észre, hogy az a világ, ami a háború előtt volt, többé nem létezik?

- Ezt akkor is mondhatnánk, ha nem lett volna háború. Persze hogy nem létezik az a világ. De ami a helyébe lépett, annak nem feltétlenül egy cipész via Ghibellinára néző, szűk utcai ablakára kell korlátozódnia és arra, ami most az életedet jelenti. Érdemes volt leélni egy életet, keresztülmenni ennyi szenvedésen és életben maradni - hogy mindez így végződjék? Azt hiszem, jobbat érdemelsz.

- Biztos vagy benne, hogy amire gondolsz, jobb?

- Nem - válaszoltam. - Lehet, hogy nem elég gazdag a képzeletem, mégis úgy érzem, ennél jobban nem lehet tönkretenni egy életet. Emlékszem, azelőtt másról álmodoztál.

- Nem lehet, hogy a boldogság az, ha sikerül határt szabnunk magunknak, és megértenünk, hogy csupán néhány egyszerű dolog fontos igazán?

- Milliók élnek így. De vannak mások, akiknek ez nem elég.

A szemébe néztem, és csodálkozva vettem észre azt a leheletnyi fölénnyel vegyes nyugodt és közömbös kifejezést, amit már korábbról ismertem, de most oda nem illőnek és megmagyarázhatatlannak tűnt számomra. Megint úrrá lett rajtam a kétségbeesés, úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban. Azt mondtam:

- Ajánlatom a következő. Most kimegyünk. Ott áll a kocsim a sarkon. Bemegyek egy percre a panzióba, és kifizetem a számlámat. Van valamilyen személyi igazolványod? Holnap a francia határra érünk. Este Párizsban leszel, egy hét múlva elfelejted mindazt, ami a visszaérkezésed előtt történt veled.

- Nem - mondta. - Nélkülem utazol el Firenzéből, és nélkülem térsz vissza Párizsba.

- Ez az utolsó szavad?

- Ugyan mihez kezdenék abban a távoli, idegen városban?

Csak a beszélgetés első percében éreztem a hangjában izgalmat, amikor megkérdezte, él-e Andrej. A továbbiakban mindvégig nyugodt volt, ami azelőtt egyáltalán nem volt jellemző rá.

- Megfeledkezel az időről, barátom - mondta felállva. - Amiben te élsz, az csak az árnyak mozgása. Abból, ami régen volt, már kiveszett a legfontosabb, és ezt nem vagy hajlandó tudomásul venni. Vissza akarod fordítani az időt - erre még Isten se képes. Ha rád hallgatnék, és elmennék veled Párizsba, mindenemet elveszíteném, amim most van, és olyan ürességben maradnék, amit semmiféle emlékekkel nem lehetne kitölteni. Kísérj haza! Mert most már van házam, tudod? Azelőtt nem volt, és nem is ismertem ezt a fogalmat.

Kimentünk a pályaudvarról. Egy ideig szótlanul lépkedtem mellette. Aztán a szavait ismételve így szóltam:

- "Mindenemet elveszíteném." Más szóval egy olyan embernek a közelségét, aki a tizedét sem érti annak, amit te?

- Amikor megláttalak az ablakban, nagyon felkavart - mondta. - És tudtam, hogy nem fogod megérteni, amit mondok neked. Talán majd később megérted. De ehhez az kell, hogy el tudj képzelni egy teljesen más világot, ahol élek, amit nem ismersz.

- Ez valahogy túl irodalmi.

- Számomra véget ért az irodalom - mondta. - Te vagy az, aki valamiféle irodalomban él. És mindaddig, amíg ki nem keveredsz belőle, nem fogod megérteni azt, amit kellene.

Elértünk a via Ghibellina sarkára.

- Emlékszel? - kérdeztem. - Rue de Vaugirard, rue Monsieur le Prince, rue de Tournon, rue de Buci, boulevard Saint-Germain, rue de Saints-Pčres?

- Igen, emlékszem - mondta. - De azok, akik annak idején ott éltek, többé nem léteznek. Viszontlátásra.

Néhány lépést tett, majd visszafordult:

- Nem jól búcsúztam el tőled.

Egy pillanatra a számhoz szorította idegen ajkát, aztán elment. Hosszan néztem utána - megőrizte egyenes, ruganyos járását, azt, amiért Saloménak hívtuk. Visszamentem a pályaudvarra. Később hazatértem a panziómba, és fél éjszakán át álmatlanul hevertem, miközben makacsul próbáltam magam elé idézni, amit ő árnyak mozgásának nevezett, amin az ő élete most már kívül került, én viszont nem tudtam ezen kívül elképzelni létezésemet.

Útban visszafelé Párizsba egyfolytában a Saloméval folytatott beszélgetés járt a fejemben. Amit mondott, nem volt magyarázat a vele történt helyrehozhatatlan átváltozásra. Az emlékezés hiánya, amit korábban hibájának tekintettem, most megóvta őt: ha emlékezett volna arra, mi volt régen, nem tudott volna így élni. Mintha átváltozása attól következett volna be, hogy szembenézett a halállal. A közvetlen közelébe került, majd átélte az életbe való visszatérés állatias örömét. Csak azokat a körülményeket nem tudta elfelejteni, melyek között ráébredt, hogy visszatért az életbe, amit annak a fiatal olasznak köszönhetett. Az utolsó arc, amit akkor látott maga előtt, amikor azt hitte, meghal, az ő arca volt. És az első is, amit már egészen más szemmel pillantott meg akkor, amikor megérezte, hogy életben marad. Ez volt az egyetlen és legerősebb emlék, ez határozta meg átváltozását és mostani életét. Az önfenntartás ösztöne elfedett előle mindent, ami addig volt, mint mondta, ezért kavarta fel úgy megjelenésem az ablakban. Ajánlatom, hogy térjen vissza Párizsba, természetesen lehetetlen volt, hiszen a városnak, ahol azelőtt lakott, mostani életében már nem jutott hely. Az is eszembe jutott, hogy Andrejnek persze nem mesélhetem el Salome történetét. Arra a következtetésre jutott volna, hogy az egész nem más, mint tragikus félreértés vagy hűtlenség. Pedig nem volt szó sem félreértésről, sem hűtlenségről. Ez maga volt a halál. Nem Salome halála, aki most a via Ghibellinára nyíló szűk kis utcában élt, hanem azé a világé, melynek a mi szemünkben ő is része volt. Ez a világ valóban nem létezett többé, de emlékének árnyszerű megidézése nélkül nem tudtuk elképzelni az életünket.

Andrejjel egy kis kávézóban találkoztam télen, a rue de Buci és a boulevard Saint-Germain sarkán, ahová csak azért tértem be, hogy megigyak egy kávét. Szomorú volt, mint mindig, és most különösen sajnáltam, mert még tisztán élt bennem annak a szeptemberi firenzei éjszakának az emléke, amikor búcsút vettem Salométól. Sok mindenről beszélgettünk, aztán Andrej újból visszatért a háború előtti időkre, és megint Saloméról kellett beszélnie:

- Lehet, hogy szentimentálisnak tartasz, de legalább azt szeretném tudni, hol a sírja. Tudod, kerestem, de nem találtam.

- Biztosan azért nem találod - mondtam én -, mert rosszak voltak az értesüléseid. Nem ott kerested, ahol kellett volna.

MADARASNÉ KISS LILIAN fordítása