Nicolas Ries

Individualizmus és társadalmi ösztön

A társadalmi életben ugyanazok az elemi életerők hatnak, mint az egyén életében, legfeljebb kombinációjuk és hatásuk tekintetében mutatkozik különbség.

Egy adott társadalmi csoporthoz tartozó egyedek közös tulajdonságainak vizsgálatakor inkább a tulajdonságok állandóságára, mintsem intenzitására kell odafigyelnünk. Így vizsgálatunk csak az alapvető jellemvonásokra fog kiterjedni, melyek eltörölhetetlenek és következésképpen kisszámúak, míg a járulékos jellemvonásokat, melyek a társadalmi közegtől, az iskolázottság fokától és a körülménye ktől függően változnak és variálódnak, figyelmen kívül hagyhatjuk.

Így történhet például, hogy egyetlen, ám visszavonhatatlan és alapvető jellemvonás elegendő a francia szellemiség megmagyarázásához: a szociabilitás. Franciaországban minden a társas hajlamból következik. "Franciaország - mondja Fouillée - a leginkább társadalmiasult nemzet, amin azt értem, hogy a társadalmi elemek itt kerekedtek leginkább felül az etnikai, sőt a pszichikai elemeken." Ez a francia szellem ismertetőjegye, veleje, amely Jean Finot szidalmai ellenére igenis létezik, és ettől összetéveszthetetlenek európai szomszédaikkal. Mindaz, amit egyébként a francia szellem rendezettségéről, világosságáról, logikájáról mondtak, ezzel áll összefüggésben: a kiterjedt kommunikációs készség, a francia humor és a gúnyolódás iránti érzék, az udvariasság és a galantéria, az akarat energiáinak kisebbítése, a közvélemény számontartása, a demokratikus egyenlőség és a humanitárius és lovagias testvériség, a színház és mindenekelőtt a komédia kiemelt szerepe az irodalmi műfajok között, a differenciáló értelem és így tovább - mind ennek a folyománya.

Ahogy a francia nép esetében minden alapvető jellemvonás levezethető a társadalmi érzékből, a német lelkületet a következő két összetevőre vezethetjük vissza: 1. az individualizmusra és 2. a hierarchikus alárendeltség iránti eredendő hajlamra. Ez annyit jelent, hogy a német individualizmus nem egyszerűen személyes, hanem kollektív, és hogy alávetettségre törekszik. A német lelkületben az annak eredetiségét adó ellentmondások egyikének megfelelően, a függetlenség eredendő és magasztos szeretete a hierarchikus alárendeltségre, sőt alázatos alávetettségre való nem kevésbé eredendő hajlammal ötvöződik.

A személyiségi jogok energikus követelése, a folytonos ellenállás mindennel szemben, ami úgy tűnik, sérti a személyiséget, egyszóval ugyanez az individualizmus megtalálható minden luxemburgi jellemében. Az önösség, ami ha anyagi javakról van szó, egészen az önzésig fajul, és nem egykönnyen áldozza fel az egyéni jogokat a társadalmi csoport érdekében, szívesen megelégszik önmagával, maga a függetlenség, társadalmiatlanság és szabadosság. De mint fentebb megjegyeztük, a mi individualizmusunknak nem a személyiség belső felindultsága, az érzékenység, az akarat energiája a forrása, hanem a kritikai szellem, a függetlenségi nekibuzdulások és a társadalmi egyenlőség iránti érzék. A mi individualizmusunk ráadásul abban is különbözik a német individualizmustól, hogy nem az az elsődleges törekvése, hogy saját szubjektív és egységes "énjét" más individuumokkal szembeállítva juttassa érvényre, hanem a jogegyenlőség deklarálása. Azaz inkább gyakorlatias és ésszerű, mintsem idealista és etikai természetű. Tiszteletben tartjuk mindazok szabadságát, akik tiszteletben tartják a miénket. A luxemburgi individualizmus tehát szembeállítás nélkül tételezi "énjét", tisztán negatív természetű és bizonyos fokig szocializált. Rögeszméink vagy gyaníthatóan kifejezésre jutó lelki erőink túlságosan csekély hatással vannak akarati megnyilvánulásainkra ahhoz, hogy individualizmusunk vérmesen agresszív vagy antiszociális legyen. Azaz, lelki életünk alaptényezői keveredésük, egybeolvadásuk vagy puszta egymás mellé rendeltségük miatt részben eltorzultak, részben eltompultak, hol elfranciásodtak, hol elnémetesedtek, egyszóval, semlegesítődtek.

Csakhogy míg individualizmusunk egyfelől szembeszegül mindennemű családi, hatósági és társadalmi kényszerrel, és a személyiség szentségét hirdeti, míg az egyenlősítő tendenciák nem ismernek el semmilyen hierarchikus előjogot, és kevés kivétellel csak a személyes érdem előtt hajolnak meg, míg teljes megvetést tanúsítunk a németek által oly kedvelt kitüntetések és címek iránt, mindez másfelől a luxemburgi rend- és fegyelemösztön sajnálatos minimumra csökkenéséhez vezet, amit csak tetéz a kötelező katonai szolgálat hiánya.

Kétségtelen, hogy ha a luxemburgiak katonai pályára léptek, sosem voltak híján a vitézségnek. Őseink, a belgák, de különösen a trévires-iek koruk legbátrabb harcosai vo ltak. És ha általában igaz is, hogy a mai luxemburgiak irtóznak a katonai szolgálattól, ez azért van, mert országuk alaptörvényei régóta eltávolították őket ettől a pályától, és nincs sem hadsereg, sem katonai szolgálat, ami megfegyelmezhetné őket és képzésüket végbevinné. Mihelyt azonban egyenruhát öltenek, ízig-vérig katonák lesznek. Erre bőségesen találunk példát. Köztudott, hogy I. Napóleon így jellemezte a luxemburgiakat: "Jó katonák, de meggondolatlanok." A "meggondolatlanság" főleg annak szól, hogy idegen járom alá hajtották a fejüket. Középkori grófjaink, akiknek ereiben Nagy Károly vére csörgedezett, joggal választhatták jelmondatukká: "Ferre mors, nostra mors!",1 hiszen bátorságukat vérrel jegyezték fel Európa csatamezőin. A luxemburgi lovagok minden csatából és hadi vállalkozásból kivették részüket, és legalábbis furcsa lenne, ha a régi mondás: "Regis ad exemplum totus componitur orbis",2 nem illene a luxemburgiakra. Sok luxemburgi töltött be egykor és tölt be még ma is magas posztot a belga és a holland hadseregben.

De hagyjuk a harci szellemet, és beszéljünk csak a fegyelemről általában.

Valljuk be, hogy a rendérzék nem tartozik nemzeti sajátosságaink közé. Tudjuk jól, hogy a tiszteletadás és a hódolat nem egyenlő a megalázkodással; ám a szigorú fegyelem ellen menthetetlenül tiltakozni kezd egész lényünk. Irtózunk az engedelmességtől: nem ismerünk nagyobb ellenséget az úrnál. Az értelem anarchiája az akarat anarchiájához, fegyelmezetlenséghez és nemritkán a jellem fellazulásához vezet. Hiányzik belőlünk mind a fiatalosság, mind az esztétikum, nem is sejtjük, milyen öröm áldozatot hozni valamilyen eszmény érdekében.

Semmit nem olyan nehéz fegyelmezni és rendben tartani, mint egy csoport luxemburgit, akik valamilyen látványosság reményében összeverődtek. Semmi nem olyan esetlen és nem áll olyan távol attól, hogy nyalka (schneidig!) legyen a szó német értelmében, mint tűzoltóruhába öltözött parasztjaink, ahogy botladozva menetelnek. Számunkra nincs nevetségesebb a német "Parademarsch"1-nál, ami e gyszerre megalázó és komikus, groteszk bólogatógépet csinál az emberből, automatát, kínos karikatúrát, akiben már nincs semmi emberi, semmi egy szabad lény méltóságából.

Ennél is kínosabb azonban, hogy a luxemburgiaknak nincs érzékük sem az esztétikai szépséghez, sem általában a rendhez. Ráadásul, nem igazán teszünk különbséget a méltóság és a parancsot osztogató személy között. Ez a kis országok átka. Túlságosan is részletesen ismerjük ennek és ennek a vezetőnknek a magánéletét ahhoz, hogy megtegyük az ember és a hivatal közötti alapvető megkülönböztetést. Minden kicsit is komolyabb feddést személyes sértésnek tekintünk. És mivel a fegyelmi megtorlás csak elméletben létezik, az individuális lázadás és a szabad kritikai szellem az alárendeltség általános hiányához vezet.

Itt kell néhány szót szólnunk rendőrségünk és csendőrségünk jogairól és kompetenciájáról (Befugnisse).2 Kétségtelen, hogy a fegyelem és csendőreink tulajdon biztonsága érdekében néha kívánatos lenne, főleg a bányavidékeken, hogy a törvény teljes szigorával járhassanak el. A közvélemény azonban irtózik minden túlkapástól, a könyörtelen fegyelemnél sokkal kedvesebb neki az emberi élet, melynek elvesztése olyan katasztrofális következményekkel jár a családra nézve, s ezért sokkal többre értékeli a luxemburgi csendőrség kedélyességét a porosz csendőrök barbár kegyetlenségénél, amely egyenesen a megsértett törvény tekintélyére hivatkozik. Amikor 1909-ben a képviselőháznak döntenie kellett a két típus között, az utóbbit még csak fontolóra sem vették, ehelyett diadalmaskodtak a humanitárius szempontok.

Engedelmességünket a feladatmegértési módunk határozza meg. Elvont elvek, ilyen-olyan általános vagy felsőbbrendű megfontolások nevében nem lehet engedelmességre bírni minket. Többnyire a személyes érdek bír elhatározásra. Ami annyit jelent, hogy hiányzik belőlünk az igazi kötelességérzet. Féltékenyen védjük szabadságunkat minden külső tényezővel szemben. Mivel nem neveltek minket engedelmességre gyerekkorunktól kezdve nemhogy az iskolában, de ami még fontosabb, a kaszárnyában sem, és mivel nem igényeljük, hogy valamely felsőbbrendű elvre való tekintettel parancsoljanak nekünk, nehezen hajlik a derekunk, és nem jellemző ránk a törvénynek, a tekintélynek, a megszokásnak vagy valamilyen funkciónak való vak engedelmesség. Ha engedelmeskedünk, nem passzívan tesszük, mindennek rákérdezünk az okára. Lelkialkatunkat és vérmérsékletünket a lázadó szellem és az ellenkezés jellemzi. E tekintetben ráadásul még Franciaország felszabadító hatása alatt is állunk. Ismeretlen előttünk a hatalom és a tekintély előtti szolgai meghunyászkodás és alázatosság, de nem tiszteljük még a hierarchiát sem, amit nem fogadunk el: alázatosság híján nehezünkre esik az engedelmeskedés.

Ösztönösen republikánusok vagyunk és úgy tartjuk, hogy az államnak a törvény szolgálójának és oltalmazójának kell lennie, nem pedig a nép és az alattvalók hóhérának, hogy sem a cím, sem a funkció nem kölcsönöz senkinek királyi jelleget vagy isteni mindenhatóságot, hogy a törvény és a szabályozás nem lehet öncélú, mint Németországban, ahol a porosz káplárszellemnek és az általános militarizmusnak, ami átjár mindennemű közéleti és magánéleti megnyilvánulást, semmi nem áll az útjába, és ahol a parancs szigora és a számos "Verboten!"3 pusztán a törvény és a dinasztia fensége előtt ájtatoskodó alattvalók alázatos behódolásához vezet.

Nem a mi találmányunk a német diákok Útmutatója sem, akik groteszk módon törvénybe foglalták a helyes ivászat szabályait, és a hierarchia és a protokoll iránti kicsinyes tiszteletükben szinte áhítoznak az alárendeltségre.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a német fegyelemnek ne lennének csodálatra méltó eredményei, vagy hogy a nép a maga egészében ne érdemelné meg rokonszenvünket. Vitathatatlan azonban, hogy az egyes emberek gépies merevségükkel és külsőséges kultúrájukkal kevésbé érdekesek és kevésbé rokonszenvesek, mint a társadalmi gépezet, amelynek részét képezik.

     

Ugyanakkor az egyéni szabadság eszméje, amely nem fogadj a el az egyik ember alárendelését a másiknak, és nem ismeri el a hierarchia szentségét, nem vezet a társadalmiság teljes elutasításához. Bár többé-kevésbé erélyesen lépünk fel másokkal szemben, mihelyst össze kell fognunk valamely közös cél elérése érdekében, individualitásunk nem jelent többé akadályt. Nem mintha a közösségi jogokat fölébe helyeznénk az egyéni jogoknak, hiszen, mint láttuk, inkább analitikus beállítottságúak vagyunk, mint szintetikusak. De úgy érezzük, hogy a közösség és az összefogás növeli és meghatározott irányba fejleszti individualitásunkat, amely így erőteljesebben különbözik azokétól, akik nem tartoznak az így létrejött társadalmi csoportosuláshoz.

Mint több ízben is megállapíthattuk, a szolidaritás érzése nálunk nem fejlődött ki olyan mértékben, mint másutt, a nagy irányító nemzeteknél. Ennek az az oka, hogy sosem voltunk urai a sorsunknak, arra ítéltettünk, hogy tehetetlen nézői legyünk az országunk kapcsán kirobbanó harcoknak - hazánk ugyanis örök civódás tárgya volt Európában. Az, hogy rábíztuk magunkat a nemzetközi politika méltányosságára, inkább a passzív erények kifejlődésének kedvezett. Mivel sorsunkon nem változtathattunk, lassacskán elvesztettük felelősségérzetünket, egyéni és társadalmi értékünk fogalmát és a személyes és önző érdekeket meghaladó magasabb eszmény megértésének képességét. Mivel nem voltunk kitéve szélsőséges veszedelmeknek, és igazán sosem bántak el velünk, egyszóval hozzászoktunk, hogy hol ennek, hol annak a fennhatósága alá tartozunk, és türelmesen viseljük mindazok igáját, akik tisztelik sajátosságainkat, titokban mindig azt remélve, hogy az új rezsim majd új szabadságjogokkal jár - nem tudjuk megfelelően megbecsülni a kölcsönös bizalmon és szolidaritáson alapuló kapcsolatokat. Így történhetett, hogy jellemünk nemhogy megszilárdult volna a harcban és a közösen legyőzendő veszélyekkel szemben, inkább észrevétlenül elnőiesedett, és fokozottan a szubjektivizmus felé fordult.

Következésképpen nem a felsőbbrendű közös értékek megvédésére vagy egy eszm ényi cél elérésére sarkalló etikai idealizmus késztet az összefogásra, hanem gyakran a hiúság és a személyes érdek bír rá egyeseket, hogy valamilyen független társasággá alakuljanak, ahol szinte mindenki eséllyel számíthat valamilyen megtisztelő cím, valamilyen hivatal odaítélésére, ezzel is individualizmusa előtt hódolva. A közösségi érzék és a társulási hajlam egyébként csak a legutóbbi időkben terjedt el nálunk német hatásra, ami gazdasági téren egyre inkább eluralkodik felettünk.

Első társaságainknak merőben praktikus és hasznos célkitűzései voltak, és a pillanatnyi igényeknek tettek eleget. A társulási jogot az 1868. október 17-i alkotmány garantálja. A Kolping-rendszer "Gesellenverein"-jén4 kívül egyetlen komoly szakmai társulási mozgalom sem jelentkezett az ország középrétegeiben. 1890 után gombamód szaporodtak az iparosok és a kishivatalnokok közötti kölcsönös segítségnyújtási társaságok, de főleg a paraszti rétegekben fordult elő, hogy az azonos mesterséget űzők között kölcsönösségi csoportok szerveződtek. Ezután jöttek a kereskedők, kiskereskedők szövetségei a gazdasági hivatalokkal szemben, és végül a munkások számos szakszervezeti társulása, zömmel a kormány kezdeményezésére. 1904-re hétszáznyolcvanra szaporodott az útépítésre, csővezeték lefektetésére, öntözésre és lecsapolásra, a medrek kotrására és szabályozására, mezőgazdasági gépek és műtrágya vásárlására szövetkezett szakszervezetek száma. Ugyanebben az évben százhuszonnyolc biztosítási társaságot jegyeztek a haszonállatok pusztulása ellen, nyolcvannyolc tejgazdaságot és így tovább. 1841-től létezik kereskedelmi kamara, 1857-től mezőgazdasági bizottság, 1886-tól a bortermelők bizottsága és 1883-tól a mezőgazdasági szolgálat. Az iparosok és kereskedők társaságai különösen a fővárosban terjedtek el, hogy hatékonyabban felvehessék a harcot a nagykereskedőkkel és a gazdasági hivatalokkal, különösen a világméretű élelmiszerválság óta.

Végül, a szórakoztató társaságok - akár énekről, zenéről, színházról és végül, de nem utolsósorban labdarúgásró l van szó - példátlan gyorsasággal szaporodtak az országban. Ebben nem kis szerepet játszott a vidéki patriotizmus, hisz egyetlen község sem hagyta volna, hogy a szomszéd falu túltegyen rajta. De itt már másról van szó, ez már a tömegpszichológia területe. Jellegzetes individualizmusunk ellenére, ami a személyünket és személyes jogainkat a másik fölébe helyezi, bárkiről is légyen szó, nem vagyunk erős egyéniségek. A természetes szkepticizmus tétova és gyakran összefüggéstelen jelleget kölcsönöz életünk minden megnyilvánulásának. Mivel nem rendelkezünk biztos fellépéssel, hiányzik belőlünk a zárkózottság, valamint a szintetizáló és egyesítő hajlam, csak akkor érezzük jól és elég erősnek magunkat, ha egy társaság vagy csapat részei lehetünk, ahol az individuális erők összeadódnak, sőt megsokszorozódnak. Hiszen mint a modern szociológusoktól megtudhatjuk, egy csoportosulás nem a benne részt vevő egyének számával, hanem annak szorzatával egyenlő. Más szóval - és itt a társadalmi eszme kényszerítő erejéről van szó, mely a tömegpszichológiában gyökeredzik - ösztönösen és tudat alatt úgy érezzük, hogy ha egy szervezett csoport részét képezzük, rendkívüli mértékben megsokszorozódik az erőnk. Ennek köszönhető, hogy a luxemburgiak akár tudatosan, akár ösztönösen, akár utánzásból, de mindig csapatban szórakoznak: így az egyéni érzékenység megsokszorozódik, a személyiség megerősödik, a félénkség a tudatalattiba szorul, és az ősi ösztönök felülkerekednek a kis haza gondjain.

SIMON VANDA fordítása

1 Vashalál a mi halálunk.

2 Mindenki a király példáját követi.

1 Díszfelvonulás

2 Hatáskör, illetékesség

3 Tilos

4 Legényegylet

A parkban. Joseph Tomassini felvétele.