Szemle

Jul Christophory

Kik vagytok, luxemburgiak?

A luxemburgi társadalom anatómiája

Vajon ki deríti fel, és rendszerezi majd egy zsebkönyvben társadalmi életünket? Luxemburg még nem találta meg a maga Anthony Sampsonját (ő a The Anatomy of Britain című könyv szerzője), aki megírná anatómiáját, feltárná a hatalom titkos sejtjeit és a földalatti döntéshozatali központokat, legyenek bár "szolgáltató" és emberbaráti klubok, szakszervezetek vagy a politikai pártok központi székhelyei, az Arbed hátsó helyiségei, a szabadkőműves-páholy vagy az egyház folyosói, a borkóstolók testülete, az államtanács zajtalan kabinetjei, a parlament büféi és bárjai, a sport- és gasztronómiai maffiák, az ellenállók társasága vagy a diákegyesületek, a golfozók és tekézők köre, az ideiglenes bridzscsapatok vagy a cukrászatok, a kormányzati vagy jegyzői irodák, az RTL csendes folyosói vagy a nagykövetségek, az építészeti vagy vállalkozói irodák, a főorvosi műtők vagy a bankárok titkos kasszái... Egyszóval, hol rejtőzhet a hatalom Luxemburgban?

Egy biztos, nem az értelmiségnél, mert ez - eltekintve néhány elszigetelt és kiábrándult mesterlövésztől - nem tartozik az ország "csapásmérő fegyverei" közé. Legalábbis ez a benyomás alakul ki az emberben folyóirataik és a két nagy napilap "kulturális melléklete" szegényes fényénél.

Holdbéli táj ez, amelyre vak vagy félszemű fároszok fénye vetül, akik túl régóta porosodnak a helyi hírességeknek szánt vitrinben, és sírig hű embereik segédletével örökösen ugyanazt a fogást kínálják más-más körítéssel: perspektívátlan perspektívákat. Csakhogy bizonyos emberi fogyatékosságokat nem lehet elleplezni. Mindig előbukkannak a különböző hivatalokban, intézetekben, tanácsadó testületekben vagy bizottságokban betöltött, üresen kongó rangok, címek és tiszteletbeli állások kavargása mögül. Csupa súlypont, hatás és horderő nélküli külsőség - kizárólag a becsvágy, a megalománia és némi politikai vagy társasági cselszövés eredményei.

Mindenfelé az öntömjénezés és a tátongó üresség magaslatain emelt építményeket látni, melyek hátterében családi egyezmények és a megvesztegetőkből és szolgálatkész talpnyalókból álló baráti kör összejátszása áll! Mennyi kifinomult szélhámosság az ilyen-olyan - egyirányú - nemzetközi cserekapcsolatokban, melyekből csupán egy maroknyi ember profitál - és szinte mindig ugyanazok!

A luxemburgi élet oly sok fontos összetevőjét kellett figyelmen kívül hagynunk, hogy újabb kihallgatásokra lesz szükség a dosszié kiegészítéséhez. Mielőtt megállapítanánk az ideiglenes napirendet: egy sor kérdést kell áttekintenünk!

Például hányadán állunk a nép lelkét tüzelő, tömegeket célba vevő népi hagyományokkal és vallási megnyilatkozásokkal? A luxemburgi psziché titkos mozgatórugóit aligha adódik jobb alkalmunk megfigyelni, mint a vallási ceremóniák során, amilyen például Mária nyolcadának ünnepe a fővárosban vagy az echternachi táncos körmenet, mint a farsang forgatagában vagy a bor- és sörfesztiválok vagy éppen az Emaischen,1 a Schueberfuer2 vagy a Genzefest3 népi látványosságai alkalmával.

Mit tudunk politikai pártjaink geográfiájáról és szociológiájáról? No meg filozófiai ízlésükről és társadalmi eszményeikről?

Ki meri komoly elemzés tárgyává tenni az uralkodó dinasztia szerepét a XX. század végén?

Ki fogja megvizsgálni a luxemburgi sajtó stratégiáját, ki tárja fel a média befolyását és felelősségüket a kulturális bipolaritásban?

Ki tanulmányozza az e világi és spirituális erők összefonódását Isten emez országában?

Ki fog beszélni a lakberendezésről és az építészetről, az ízlés szociológiájáról eme kulcsszavak fényében: gyökerek, konformizmus, állandóság?

Ki írja le a polgárok és a művészek, a polgárok és a peremre szorultak közötti viszonyt?

Ki mondja el az igazat a luxemburgi oktatás nagyságáról és szolgaságáról, elkésettségéről és fogyatékosságairól? Valóban a lehető legjobb iskolákkal és a létező legnagyszerűbb pedagógiai módszerekkel rendelkezünk?

Néhány bátortalan próbálkozás után ki fog bele végre a luxemburgi humorról szóló pszichológiai tanulmány megírásába, hogy megtalálja a helyét a francia szellemesség, a német vicc és az angol humor között?

Ki gyűjti össze és teszi vizsgálat tárgyává azokat az ellentmondásos benyomásokat, amik a nemzetközi közösségek együttélését jellemzik a lakónegyedekben és a falvakban?

Melyek a luxemburgi sportélet megkülönböztető jegyei? Ki meri a sport és a politika finom átfedéseit boncolgatni?

Ki vállalko zik a környezetvédők, a "Biergerinitiative",4 a polgári akciócsoportok, a haza e bajkeverő oltalmazói által gyakorolt hatás értékelésére?

Ki tanulmányozza a mentalitás fejlődését és infantilizálódását a nagy és kis felületű reklámok hatására?

Ki veszi szemügyre Luxemburg kapcsolatait a harmadik és negyedik világgal?

Melyik nyelvész végzi el háromféle (franciául, németül és luxemburgi dialektusban írott) irodalmunk minőségének és hiányosságaink összehasonlító vizsgálatát, a témák és ihletforrások felleltározását, a szókészlet és a stílus elemzését, a tátongó hézagok és ennek megfelelően a lehetséges kutatási irányok lajstromba szedését?

Ki rántja le a leplet egyes szabadkőműves-páholyok és testületek titkairól és mítoszairól, ki magyarázza meg az igazságszolgáltatás szándékos nehézkességét egynémely korszakos botrány felderítésében, ki veszi szemügyre a címek és jogkörök kiárusítását, ki vonja kétségbe egyesek hírnevét, melyet mindenestül a fotogén mosolyú látszatnagyságokat kedvelő sajtónak köszönhetnek? Ki véd meg minket a giccsgyártó filantrópoktól, akik tüntető Goodwill-mosolyukkal és rámenős stílusukkal próbálják a nyugodt erő és ellenállhatatlan hatalom érzetét kelteni?

Kikapcsolódásképpen következzék néhány köznapi és vicces megfigyelés a nagyhercegségbeli kutyakomédiáról. Tragikomédiánkban hemzsegnek a nagyzolók és megalomániások, akiket a Luxemburgot emésztő métely bírósági krónikása egyetlen tollvonással megörökíthet. Ideje, hogy végre napvilágra kerüljenek a luxemburgi métely írott (és rádióhullámokon sugárzott), különösen a kulturális szférában elterjedt ostobaságainak elkövetői, hisz termékeikkel dugig van a pince és a padlás.

A kulturális palota földszintjének egynémely főpapja pompás előadásokkal legyezgeti hiúságát, s a hasonló események fényét tovább emeli a diplomatacsemeték vagy -unokaöcsök garmadájának, illetve néhány iparbárónak jelenléte - utóbbiak (hanyatlóban lévő) gazdasági irányítói presztízsüket újabb egyetemi titulusokkal kívánják megtoldani. Minden nyáron a szemünk láttár a vedlik át valamelyikük botcsinálta tanszékvezetővé. Néhány választható kurzus embriójából tetszés szerint képesek elénk varázsolni egy főiskolát, mely akadémiai vagy nemzetközi diplomát ad, ahogy a kedves vevő kívánja. Fantáziájuk S. T. Coleridge tollához méltó: "Kubla kán tündérpalotát / építtetett Xanaduban.".5 Ha további részletekre kíváncsiak a Csodák Udvaráról, lapozzák fel a Marienkalender "Cenzúrázva"-rovatát.6

A felvonásközben csodájára járhatunk más udvari bolondoknak, és újabb mellékhajók tömjénezői közé vegyülhetünk. Különös figyelmet érdemelnek a vérszegény irodalmi hipokriták, akik hosszas rábeszélésre újfent engedtek gondos és túlbuzgó barátaiknak, s kiadták műveiket, beiktatván egy-két egekig magasztaló ismertetőt is (utóbbiakat saját kezűleg vagy legjobb cimboráik kezét távvezérelve maguk szerkesztették). De forgolódnak itt olyanok is, akik egy személyben ügyes költők, újságírók és tökéletes üzletemberek, s így könnyűszerrel társasági és könyvpiaci eseményt varázsolnak szegényes verseskötetük és szerény glosszáik megjelenéséből, hála a baráti sajtónak, a szamárfüles merített papírnak és a tekintélyt parancsoló keménykötésnek. Ki merné azt állítani, hogy erőfeszítéseik kárba vesztek, és az eredmény nem méltó arra, hogy egy igényes könyvtár polcára kerüljön? Futólag üdvözöljünk néhány kétbalkezes irodalmi kritikust, hivatásos fejest és pár sótlan alakot, akiknek fő érdeme, hogy gondosan elrejtik dokumentációjukat, címjegyzéküket és külföldi kapcsolataikat tartalmazó füzetüket a nem szívesen látott vagy kevéssé simulékony fiatal kutatók elől.

Aligha hagyhatjuk említés nélkül, milyen tekintéllyel bírnak az ócskavas bolondjai, az ellenálló-érdemérmek, egyetemi pálmák és európai elismerések gyűjtői és árusítói, akik egy-egy páratlanul megcsavart sajtótájékoztató vagy fedettpályás akadémiai hosszútávülés révén jutnak kitüntetéseikhez.

Hogyne sajnálkoznánk a számtalan, lármás vagy hallgatag, saját fontosságának tudatától áthatott hivatalnok, alkalmazott vagy kufár riasztó elszaporodásán! Annyi bizonyos, hogy barátságtalan természetüket és kommunikációképtelenségüket vagy arra való minimális hajlandóságukat nem magyarázhatják kizárólag az éghajlattal.

És kik ezek a különlegességük elefántcsonttornyába zárkózó álértelmiségiek, akik magukra zárják az ajtót és leeresztik a redőnyöket? Képtelenség kideríteni fensőbbségtudatuk alapját és végső okát, mivel az emlékezetük sugalmazta bizonyíték vagy egyetemi diplomamunkájuk óta óvakodnak a legapróbb ötlet, meggyőződés vagy érvelés papírra vetésétől vagy egyéni stílusú megvalósításától.

Végezetül a luxemburgi elit nem lenne teljes azok nélkül a nagyzoló krónikások, kozmopolita utazók és életrajzi titkokon csámcsogó tollnokok nélkül, akik a banketteken kivétel nélkül mindig egy államfő felesége, egy Nobel-díjas tudós, egy multinacionális cég elnök-vezérigazgatója, vagy legrosszabb esetben egy sokszoros Oscar-díjas színész mellett foglalnak helyet. Akiket Tibet mélyére, a Kenyai Nemzeti Parkba, a Kilimandzsáró csúcsára vagy a Yucatán és az Anahuac völgyébe tett tizenegyedik látogatásuk alkalmával elbűvöl a helyiek vendégszeretete, és a tönk szélére juttatnak valamely sikkes, exkluzív vagy nagyvilági hely teraszának árai. Szerencsére mindig sikerül kicsalniuk a főpincérből más, a holtidényben arra járó, figyelemre méltó személyiségek legbensőségesebb titkait.

Alig várjuk, hogy osztozhassunk ártatlan csodálatukban, jámbor izgalmukban, kedveskedő sajnálkozásukban, röviden a sznobizmus megannyi pompás érzésében! Jaj, milyen jó is lenne, ha láthatnánk őket és illusztris ismeretségeiket következő fogadásunk alkalmával, hacsak bokros teendőik el nem szólítják őket Kukutyinba, a zabhegyezők tizenegyedik világtalálkozójára!

A Luxemburg-jelenség olyan sok apró részletből tevődik össze, hogy lehetetlen mindet számba venni. Így például talán beszélni kellene arról, hogy jól érezhetően rettegünk a jövőtől. Vajon hány ember éli mindennapjait a múlt színnyomatán keresztül (gondolunk itt a második világháborúra)? Hány ember nem hajlandó a technológiai forradalom nézőpon tjából szemlélni a jövőt, és életére egy nukleáris katasztrófa, a szovjet katonai fenyegetés, vagy a békésebb japán és amerikai elektronikai és informatikai kihívás fényében tekinteni?

Hosszú fejezetet kellene szentelni az amatörizmus, a felelőtlenség, és a hozzá nem értés megannyi formájának, mint például a komoly tervezés helyetti kisipari kontárkodásnak és rögtönzésnek. Mit mondhatnánk a diplomás "művészek" hadáról, akik sikerrel alakítanak át egy elfogadható úthálózatot hepehupás és kocsival jóformán járhatatlan ösvények sokaságává? Mit mondhatnánk az építészeti tervezésünkben megnyilvánuló középszerűségről, miután sikerült nagy épületegyütteseket vagy harmonikus tájképeket - gondoljanak a Boulevard Royalra, Kirchbergre és Geessekneppchenre7 - gyászos, élettelen beton- és üvegmonstrumokká változtatni? Mit mondhatnánk azokról a technikusokról, akik az útépítési munkálatokat a veszélyforrástól tízméternyire felállított táblákkal jelzik, mintha a középkorban élnénk és még mindig ökrös fogatokkal vagy postakocsival közlekednénk? Hogyan is állhatunk ellen ilyen rendületlenül mindannak, ami harminc kilométernyire, a szomszédos országokban már jól bevált?

Itt szeretnék megemlékezni a Thionville-Arlon útvonal jelzőtábláit felállítók bölcsességéről, akik télen-nyáron sikerrel terelnek el mellettünk több százezer észak és a La Manche csatorna irányába tartó dél-európai turistát anélkül, hogy jeleznék: éppen kis hazánkban járnak. Oda se neki, hogy az arra haladóknak jelzőtábla híján fogalmuk sincs róla: szinte súrolnak egy turisztikai látványosságokkal teli ezeréves várost, melyet egykor "Észak Gibraltárjaként" emlegettek. Tanulhatunk szerénységükből és önzetlenségükből, mely az önreklámot tiltó elavult szabályozáshoz igazodva valutaezreket hagy tovatűnni. Számos északi turista nem is sejti, mi rejtőzhet a lorraine-i Fensch-völgy gázvezetékei és Arlon történelmi városkája közötti szürke senki földjén, eltekintve persze két rideg vámőrségi épülettől és két benzinkúttól. Ámbár nem mindenki van otthon a helyrajzban, és néha talán mégsem ártana egy kis történelmi emlékeztető, egy csábítóan hívogató, emberi jelenlétre utaló plakát vagy tábla.

Adózzunk egyperces hallgatással ama szépszámú egoista tárcaírónak, akik hasznot húznak egy születésnapból vagy képesek még barátjuk halálát is "kiaknázni", a nekrológban előtérbe tolják magukat, és elkezdik saját életrajzukat részletezni, valamint az ünnepelthez vagy a nap hőséhez fűződő kivételesen bensőséges viszonyukat taglalni, így fürdőzve mások dicsőségében.

Ki néz kicsit alaposabban utána csodálatos galériahálózatunknak, amelyben a tulajdonos elsősorban piaci, és nem művészi értéke alapján választ művészt? Miért fogadja el a nagyközönség ellenkezés nélkül néhány hivatásos ítész mézesmázos szavait, akik sztereotip, semmitmondó fordulatokkal tarkított álfilozófiai zsargon mögé rejtik megbízhatatlan ítéletüket és ötlettelenségüket?

Milyen nevetséges, hogy egyes divatos művészek esetében a minőség fáradhatatlan kutatását a kiállításimitációk számtani túlsúlya helyettesíti, és ez már önmagában garantálja a társadalmi státust és a művészi presztízst!

De talán lesznek önök között, akik úgy vélik, mindezek nem csupán luxemburgi sajátosságok, hiszen az arroganciára, a képmutatásra, a kicsinyességre, a hitványságra és az ostobaságra minden időben és minden népnél találunk példát.

Erre csak azt tudom válaszolni, hogy Luxemburgban bizonyos alfajok különösen károsnak bizonyulhatnak, mert hatalomátvételi kísérleteiket túlságosan szűkös területen folytatják (vagyis lehetetlen őket elkerülni, hisz lépten-nyomon beléjük ütközik az ember), illetve tohonyán bitorolnak jó néhány kulcsfontosságú posztot. Szerencsére a fenti veszélyeket közömbösíti az a tény, hogy a névtelenséget itt lehetetlen egy hétnél tovább megőrizni. Minden pillanatok alatt kitudódik, a bozóttelefon remekül működik, bármilyen titok nyílt titok.

A kimerítő napirend ellenére reméljük, hogy a megidézett külföldi tanúk - a helyi hatóság jelentése alapján - képesek lesznek még egyszer utoljára megvilágítani kiinduló kérdés ünket: Kik azok a luxemburgiak? Milyennek tartjátok magatokat, és milyennek tartanak titeket? Nyilván hosszú időbe telik majd kideríteni az igazságot.

Egyébiránt miért is akarnánk megtudni? Bizonyára akad ennél kellemesebb elfoglaltság is. Inkább azon kellene örvendeznünk, hogy az igazságnak Luxemburgban 360 000 különböző arca van. Miért ne ismételnénk el újra és újra a hagyományos igazságokat, melyeket minden nemzetközi "szakértő" oszt?

Így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Közmegelégedésre...

Társadalmi élet és vendégszeretet - Nagy zabálás, jó borok

Nekem fazék a lélek

s a világ húsdarab:

a lélek süti bár meg,

de benn a jó falat.8

Habár Ries és Hansen mélyen meg vannak győződve arról, hogy társadalmi életünkre nagymértékben a nehézkesség, az egyhangúság és a bizalmatlanság jellemző, a legtöbb megfigyelő kiemeli az emberi kapcsolatok fesztelenségét, és hogy nyoma sincs hivatalos formaságoknak a különböző társadalmi rétegek érintkezésében:

"A protokoll errefelé igen kedélyes, a Congrégation utcán sétálóknak arcizma sem rezdül, ha a Bourgogne-palota földszintjén megpillantják a kormányfőt íróasztalánál. Magunk között vagyunk, és jól megvagyunk."9

Jacques Willequet hasonló véleményen van: "Ebben az országban, ahol mindenki ismeri egymást, és a magas rangú személyek egyazon iskola padjait koptatták, általánosan elterjedt a közvetlenség, és az egyenlőség uralkodik: ha valakinek megkülönböztetett tisztelettel ejtik a nevét, annak valóban különleges érdemei lehetnek."10

Ebben a zárt és jól szemmel tartható közegben természetesen könnyen lábra kap a pletyka, és a "mit mondanak majd az emberek" típusú gondolatmenetnek nagy hatalma van. De ismerjük el, az utóbbi években ez visszaszorulóban van, s a fiatalokat már a legkevésbé sem érdekli az ilyesmi. Ezúttal sem valamilyen nemzeti sajátosságról van szó, hanem inkább a társadalmi közegtől, iskolázottságtól és a személyes habitustól függő jelenségről. Érthető, hogy az egyszerű és dologtalan emberek számára, akiknek beszűkült élete szürke egyhangúságban telik, mindennek változatlanul nagy jelentősége van.

"Ha bemegyünk egy étterembe, rögtön feltűnhetnek a státusbeli különbséget firtató, kutató pillantások, apró fejmozdulatok, a kíváncsiság, hogy mit keres itt az illető úr vagy hölgy, ugyan kivel van, mit eszik? A társadalmi státus kétségkívül fontos szerepet játszik Luxemburgban, és az egyik fő időtöltés ügyelni arra, nehogy a szomszéd füve legyen a zöldebb."11

Ki merészelne a Viallet által leírt nemes hölgyön gúnyolódni? "Újféle szokásokba burkolódzik, az egyházi szolgálatok alkalmával például vörös karosszékben trónol a templomban, aztán ott az ebéd a püspökkel minden hónap első péntekjén, no meg a Krentzienek, a vén csoroszlyák összejövetelei, amit szabályos időközönként hol egyiküknél, hol másikuknál tartanak. A Krentzien Luxemburgban a nemzeti mitológia része."12

Mosolyogjunk egyet, és menjünk tovább. Megjegyzem, a helyes írásmód inkább Kränzchen13 lenne. A luxemburgiak, akárcsak a legtöbb ember a remetéket és a mizantrópokat kivéve, rendkívül társaságkedvelőek. A szállóige szerint:

Ha egy luxemburgi megjelenik valahol, tele lesz rózsákkal a kert, ha két luxemburgi megjelenik valahol, elindul a pletykálkodás, ha három luxemburgi megjelenik valahol, rezesbandát alakítanak.

A csehekhez hasonlóan a legtöbb luxemburgi a zenét helyezi az első helyre a művészeti ágak közül. Talán mert egyik országnak sincs tengere. Akárcsak Csehországban, minden falunak saját együttese, kórusa vagy zenekara van, és nehéz olyan családot találni, ahol legalább egyvalaki ne játszana valamilyen hangszeren.14

Igen közkedveltek a sportegyesületek, "eladdig, hogy itt, teszem azt, még a gégeműtétes páciensek is alapíthatnának külön egyletet, szabályos elnökséggel persze... hacsak nem létezik ilyen máris".15

Minden egyesülethez saját szurkolói klub tartozik, minden csoport saját versenyeket és esteket szervez, melyek tiszteletbeli elnökségei és szervezőbizottságai bőséges elfoglaltságot adnak egész hétre. Ugyanakkor több angolszász megfigyelő kiemeli honpolgáraink családszeretetét, s azt, hogy a különböző családtagok szoros és állandó kapcsolatot tartanak egymással. Mindenesetre "a folyó mentén végig emberek ültek a padokon és >>friture moderne<<-t vagy >>friture de la Moselle<<-t ettek. Többségükben családok, mivel Luxemburgban rendkívül szorosak a családi kötelékek, és vasárnaponként meg ünnepnapokon mindig együtt megy sétálni az egész család."16

Negyven évvel korábban így írt egy német szemtanú: "A luxemburgi ember különösen szereti az övéit, feloldódik a rábízott sz eretteiről való gondoskodásban, teljességgel átadja magát nekik. Ez a luxemburgi nép egyik legszebb jellemvonása."17

Az ember azt várná, hogy inkább mediterrán családokkal kapcsolatban említik ezt a jelenséget, de ki tudja, talán tényleg többet (és jobban) foglalkozunk a gyerekeinkkel és a nagyszülőkkel, mint egyes angolszász vidékeken szokás.

Ugyanezt a szolidaritást figyelhetjük meg a különböző társadalmi rétegek között, legalábbis ha hihetünk az Arbed18 pénzügyi igazgatójának.

"A szakszervezetiek nyilvánosan csak szapulják az Arbedet, de alapvető gondolataik és valóságos tetteik kedvezőek iparunk számára."19

Még ha a gazdasági válság a gazdagok és a szűkölködők közötti szakadék elmélyülésével fenyeget is, egy jól megrakott asztal és egy palack megfelelő évjáratú, gyöngyöző moselle-i bor mellett megbékél és kedvre derül mindenki, mert errefelé a gasztronómiát illeti meg az elsőbbség.

"A legkelendőbb könyv, azt hiszem, egy receptgyűjtemény. Egy Luxemburgban összeállított kötet. Íróink, elbeszélőink, költőink, drámaíróink és esszéistáink, akár luxemburgi dialektusban, akár franciául vagy németül írnak, akármilyen világlátással rendelkeznek és akármilyen eredeti tehetségek, sosem voltak képesek akkora elismerést kivívni maguknak, mint azok az apácák, akiknek ezt a híres gasztronómiai művet köszönhetjük!"20

Nincs ebben semmi meglepő, tudjuk, hogy ha nem volt is mindig így, de 1912 óta "Európa legjobb szakácsnői a csöpp Luxemburg földjének asszonyai".21

Igaz ugyan, hogy a középkort inkább a filléres babdiéta jellemezte, ha hihetünk a mondercange-iakról22 terjengő mondókának:

Kása reggel babszemekkel,

délben meg bableves éppen,

aludttej este s pár babszemecske.

Még a Direktórium idejében sem válogathattunk különösebben változatos fogások közül: "Fő táplálékuk a szalonna, a savanyú káposzta és lisztes zöldségek, amiből nagyon sokat fogyasztanak. Csak a városban hatezer disznót vágnak évente. A nép nagyevő, mindennapi italuk a víz, mivel a bor és a sör messze meghaladja az a nyagi lehetőségeiket, de a vasárnapi istentisztelet után, melyről a világért sem maradnának el, bőségesen kárpótolják magukat az egész heti nélkülözésért a mulatókban, ahonnan rendszerint csak részegen távoznak..."23

Ugyanakkor ma már régen nem csak azért eszünk, hogy éljünk, és túlságosan is azért élünk, hogy együnk: "A sütemények és általában a teli gyomor szokatlanul nagy jelentőséggel bír Luxemburgban, és ennek tulajdonítjuk a lakosság zömének betegességét is, nem beszélve a túl forró kályhák mániákus szeretetéről, ami a likőrökkel egyetemben mindennapos okozója a gyomorbántalmaknak, ezek ugyanis gyakoribbak errefelé, mint más országokban." A prefektus még néhány jó tanáccsal is szolgál: "a luxemburgiak általában elég hosszú életűek, de ha nagyobb mértékletességet tanúsítanának a húsok, a sózott halak és az alkoholos likőrök... végül pedig a túl forró kályhák melegének élvezete terén, tovább is élhetnének."24

Elvégre már Putti Stein is így írt a Nationalmarschban: "Nagyivók, de máskülönben nincs mitől tartani."

Szarkasztikus végkövetkeztetése "égetően" aktuális! "Hadd hízzon bárgyún az ország, / míg a petróleumot mind el nem torozzák."25 Ez bizony ma is így megy!

"Szeretem ezt az országot a cancaillote-ért, szilvás lepényéért, egyszerű, falusias ételeiért, még ha kicsit nehezek is, akárcsak a fogyasztóik."26

1935-ben vetette papírra a luxemburgiak (és Marcel Noppeney) egyik barátja az alábbi lelkes sorokat: "Szívesen döfködöm sétabotommal a luxemburgi Ardennek talaját. Az ünnepek itt nem lennének híján a gasztronómiai élvezeteknek: a füstölt sonka, a babbal tálalt disznónyak, az alzette-i pisztráng mártásban, a rákpuding s mellé egy finom üveg remichi, grevenmacheri vagy schengeni bor, amit az éghajlat a rizlinggel, a Sylvaner-rel és Pinot blanc-nal együtt érlelt. Szerencsés folytatásai ezek a mi nemesebbnek hitt francia borainknak. A híres Riqwihr d'Alsace, a csodálatos Pagny-sur-Moselle rokonai."27

Íme a fenti elemzés öt évvel későbbi, diplomáciai megerősítése: "Igaz, hogy a férfiak vadásznak, de az az érzésem, hogy inkább a pantagrueli lakomák vonzzák őket, nem maga a vadászat. Nem csinálnak belőle luxust, és nem is érzik szükségét, hogy így tegyenek. Viszont minden drága dolgot luxusnak tekintenek..."28

Miután a Merian 1971. júliusi száma azzal a bizalmas kérdéssel fordult az olvasókhoz, hogy "Ki fél a marhasülttől?", egy honi ínyenc tisztázta a dolgokat: "a derék luxemburgi konyha középúton jár a vaskos parasztiasság és a francia kifinomultság között - gyakorta a szegények ételéről van szó, amit a teremtő konyhai képzelet egy kis fűszerrel és egyéb hozzávalókkal a la française feljavít".29

És mi az átutazó turisták véleménye? Engedjünk szabad folyást spontán és lelkes reakcióiknak: "Szó mi szó, alighanem a jó borok és a finom Henri Funk sör a legkellemesebb emlékem a nagyhercegségről."30 "A jó étel és a jó borok élvezete komoly dolog Luxemburgban, ahol úgy tartják, hogy felállni az asztaltól az élettel járó szükséges rossz."31 "A luxemburgiak a francia konyhát kedvelik, de német adagokkal. A mennyiség verseng a minőséggel. Kétségkívül a >>chips mindennel<< országában vagyunk. A sült krumpli egyeduralkodó. A >>friterie<<-k, vagyis halas és sült krumplis sátrak rendkívül népszerűek, különösen a helyi vásárokon."32

De válogathatunk a német szóvirágokból is: "Hát a konyha? Dőzsölésében és nyalakodásában franciás, lotaringiai eredetű, de halványan a lütteni konyha is kiérződik belőle..."33

Egy másik német újságíró inkább az ország északi részének gasztronómiájára szavaz: "Egy ínyencnek az ország északi része valóságos Eldorádó."34

Még a legfiatalabbak is kiveszik a részüket a gasztronómiai rítusokból. A trimeszter utolsó heteiben a város minden éttermét kiéhezett diákok rohanják meg, oldalukon alibi gyanánt néhány kedves professzorral. És valamennyien amolyan burleszk-polgári lakmározásba kezdenek. Íme egy társadalom, ahol a megérkezés és a felszolgálás művészete előbbre való a kíváncsiság, a tudás és a szolgálat elsajátításánál.

Hát nincs senki, aki megzabolázza e zt a farkaséhséget és ezeket a lakmározásokat?

No, most a "mély" Luxemburg (hogy délnyugati szomszédaink neologizmusával éljünk) három avatott ócsárlója és aprítója következik.

Kérem a tanúkat. Legyenek szívesek időrendben előadni mondandójukat. Hallgatom, Manderscheid, tegye csak fel a kérdéseit, mintha nem is költőiek lennének:

"Vajon nemzeti kultúránk, legjelentősebb kulturális erőnk még mindig a zabálásban rejlene, ahogy azt a honi ínyencek konyhánk gyöngyein csámcsogva újra és újra megállapítják? Vajon Luxemburg nem inkább az asztal mellett fekszik, mint a kultúra területén? Netán leginkább az evés terén volna közünk a kultúrához? Egy biztos, folyik a sör, és itt festették az első ehető képeket."35

Hát maga, Rewenig, nem szégyelli magát? Mit is írt egyszer a Landban Norbert Krantz álnéven?

"Ezenkívül a "Kirmesgäscht"36 ina szakadtáig zabál és vedel. Luxemburgi pillanatfelvétel. Boldog világ késsel és villával. Kultúra és színház, avagy jóllakott helyi figurák művészi böfögése."37

Gyerünk, folytassák elsöprő támadásukat, zsír- és marhahúsellenes kettős kampányukat:

"Kultúra és marhasült, a különbség csekély. A marhasült mindenesetre pénzt hoz. Ez a mi nemzeti marhasültkultúránk kulcsa. Na de mikor dobjuk végre egyszer sutba étkészletünket?"38

Jól megmondták a magukét, uraim, de csak nem fogunk megsértődni miatta! Elvégre kinek a pap, kinek a papné. Ha egyszer az embereknek jólesik!

"Azt hittem, a sajttal véget ért az étkezés. Korántsem. Egyszer csak feltűnt egy hatalmas ezüsttál, rajta egy csodálatos szilvatorta, amin csak úgy tornyosult a tejszínhab. Amikor ezt a fogást is másodszor kínálták körbe, le kellett állnom. Mindenki más viszont zavartalanul repetázott! Tejszínhabos kávét szolgáltak fel, és mellé likőröspoharakat szilvapálinkával vagy brandy-vel. Egy óra volt, amikor az asztalhoz letelepedtünk. Ahogy ott ültünk és a kávénkat kortyolgattuk, négyet ütött az óra!"39

De mindez a sok szilárd táplálék megakadna a torkunkon, ha nem öblítenénk le bőségesen. Hogyan, kedves am erikaiak, talán nem kedvelik a bisztróinkat?

"Pubjaikat meglehetősen egyhangúnak találtam; általában faasztaloknál ülve isszák a sört vagy a bort."40

Nos, tudják meg, nem az számít, hol iszunk, hanem hogy jót igyunk. Őseink költői ihlete alighanem a részegségből táplálkozott. Az első ismert luxemburgi dialektusban szerzett költemény a részegség ürügyén íródott. A Luxemburger Wochenblatt nevezetű luxemburgi hetilap 1825. december 10-i száma luxemburgi tájszólásban, de francia címmel és alcímmel közölte le az Egy részeg utolsó kívánságait.

A népi mitológiában az alkohol egyetemes áldás. Aki nem tud vagy nem akar inni, annak nincs társadalmi súlya. Annyit sem ér, mint saját alkoholban kifejezett testsúlya.

"E kispolgárokból és alázatos földművelőkből álló nép, mely országa és városai szűkösségéhez idomulva él, ám szinte bizonyosra vehető, hogy nyugtalanságában kevésbé beszűkült élet után sóvárog, jótékony - és változatos - alkoholfelhővel leplezi önmaga előtt vágyai hiábavalóságát."41

Aztán ott a számos és türelmetlen bordalnok, aki alig várja, hogy tanúvallomást tehessen. Elsőként halljuk a Köztársaság Erdőgazdálkodási Hivatala egyik kormánybiztosának jelentését:

"...a Moselle partján leszüretelt szőlőskertek, úgy tűnik, kárpótolják Luxemburg lakosait a terméketlen talajért, nem beszélve a barois-i, bourgogne-i és champagne-i borokról, melyek bőségesen fogynak a jómódú emberek háza táján."42

Jegyezzük fel néhány amerikai szakértő magyarázatát is: "A borok szerencsés középutat képviselnek a francia és a német borok, valamint a hagyományos helyi snapszok között. A >>quetsch<< [szilvapálinka] hasonló a németek gyümölcsből készített brandyjeihez."43 "A luxemburgi bor majdnem mindig száraz, gyakran gyümölcsaromája van, kevéssé ismerik, és méltatlanul kevésre becsülik."44

Különösen magával ragadó a nemzeti időtöltésnek tűnő kocsmában "tanyázás". A kocsmában a barátságos légkör és a jó italok kombinációja valóban nagyon hangulatos légkört teremt.

"...és időtlen idők óta változatlan ha sonszőrűségről és barátságosságról tesznek tanúbizonyságot, ami olyannyira része a nemzeti karakternek..."45 "Az egyik helyi különlegesség a Fiederwäissennek nevezett zavaros hónapos bor, azaz must, ami körülbelül három héten át fogyasztható."46

És íme az apró nagyhercegség egyik szokatlan furcsasága. Egy orosztól megtudtunk egy hatalmas hord(ó)erejű újdonságot: Vlagyimir Drujinyin Luxemburgról szóló könyvében értésünkre adja, hogy a kazamaták folyosóinak több mint a felét, azaz több mint 11 kilométert, boroshordók foglalják el!47

De félre a borral és a tréfálkozással! Beszéljünk komolyabb dolgokról, például Roger Manderscheid szavaival élve, "a vidék füvéről": "a mi vidékeinken a hasis a sör".48

Robert Gliedener számára 1964-ben ugyanez testesítette meg a hely szellemét: "A luxemburgiak zsenialitása leginkább a sörivásban fedezhető fel... aminek következtében sörfőzdét jóval többet találunk, mint könyvtárat és könyvesboltot. Mindenesetre egy bizonyos: a sörünk sokkal jobb a gallokénál. Ebben a tételben mindnyájan egyetértettünk."49

Ahogy a német közmondás tartja, lassú víz partot mos, s talán innen, hogy a habos folyadék egy alagút képét juttatja Manderscheid eszébe: "belül mosol, ó, alkohol".50

Jean Nemare inkább a folyadék anatómiai folyományaitól retteg, legyenek bár dimbes-dombosak, briós avagy úszógumi jellegűek: "A luxemburgi embertípus arról ismerhető fel, hogy már harmincas éveire tekintélyes pocakra tesz szert, s ennek egyfelől természetesen a kiadós étkezés az oka, másfelől és legfőként viszont ama különösen közkedvelt habos italféleség, a sör, amelynek egy főre eső fogyasztásában mellesleg világelsők. Nem csoda hát, ha az emberek itt könnyebben emelgetik a karjukat, mint a lábukat. Inkább a vedelés, mint a ledérkedés..."51

Remélem, francia barátaink ez utóbbi részlettel nem derék helyi futballistáinkat szerették volna megbántani, hanem - gall kakasokhoz illően - inkább a mi "rettenthetetlen korsódöntögető és jámbor sörbarát öreg és ifjú legényeinket"52 vádolták egyfajta letargiáva l vízszintesebb síkon, a ledér Rina Comelli kedvenc tevékenységi mezején, aki tíz évvel ezelőtt egy jelentéktelen milánói lapocska hasábjain kiteregette a szomorú hírt, nem törődve a régimódi szexológusokkal, akiknek ennyi extravagancia láttán a lélegzetük is elállhatott:

"Luxemburgban a sörrel szeretkeznek az emberek, ez kizárólagos, mértéktelen és tradicionális szenvedélyük."53

Még szerencse, hogy mint Henry Millertől megtudhatjuk, "minden italféleséget egyetlen ember, Henry Funck tart az ellenőrzése alatt, akinek a fivére középkori szaktekintély".54

A nyolcvanas évekbeli világraszóló botrány után alig hihetjük, hogy éjszakai életünkre hasonló fogyatékosságok árnya vetül. Egy puritán angolszász figyelmezteti az idelátogatókat, hogy - még ha mennyiségileg nincs is okunk panaszra - a minőség időnként hagy még kívánnivalót maga után:

"...van egy dolog, amin Luxemburg elbukik: ennek a római katolikus országnak, mely kínosan ügyel arra, hogy békebeli hangulatot árasszon, van egy árnyoldala. ...az állomás felé vezető úton minden második kapualjban belépésre invitálják a járókelőt, majd gyatra disznó filmek megtekintésére, melyeket nemritkán petyhüdt, vonzónak nem nevezhető és tehetségtelen táncosok által előadott sztriptízműsorok tarkítanak... A motorosoknak nem árt óvakodni a különösen Belgiumból Luxemburgba vezető út mentén sorakozó piros lámpás házaktól sem."55

Ó, szegény és monoton pornográfia! Ki tudná számon tartani, mennyi pusztítást visznek véghez nap mint nap a nevedben! A képzelet az esztétika és a jó ízlés ellenében! De e tekintetben talán megmenthetjük a luxemburgiak becsületét, hiszen az említett művészek és táncosok többsége vagy határainkon túlról érkezett vagy Martinique és Guadeloupe egzotikus terméke. Ugyanakkor szomorú, hogy egy német tudósítónak a Syndicat d'Initiatives nem tudott megfelelő tájékoztatást adni arról, hol talál efféle helyeket:

"Első portyám a nagyhercegség fővárosának idegőrlő éjszakai életében a pattenseni tűzoltóság siralmas reminiszcenciáiba torkollott (Pattensen : Hildesheim megye, Alsó-Szászország, 5000 lakos, egy rezesbanda, egy tekepálya, két börtöntöltelék és tíz rendőr)."56

No de nem csak éjszakai életből áll a világ. Ott van a mindennapi élet is. Inkább az a kérdés, vajon létrehoztunk-e valami sajátosan luxemburgi életmódot, lakberendezést, van-e olyan, hogy luxemburgi életstílus.

A tanúk többsége egyetért abban, hogy a luxemburgi életvitel a német és a francia erkölcsök szerencsés párosítása. Anais Ninhez írott leveleiben Henry Miller még a Végjáték Clichyben csendes napjainak unalma és renyhesége fölötti ádáz sirámairól is megfeledkezik, amikor a bennünk rejlő vitalitásról ír:

"Az egész nagyon vígoperai, barokkos, többnyelvű, esendően talmi együttes - a német szellemiség a legvégletesebb formájában - olyan, mint Németország lehetett volna a Nassau-dinasztia uralma alatt. A test az öregséggel sem fonnyad el. Leesik a hó, de még mindig vígak a galambok."57

A közelmúltban egy német szemtanú is megerősítette ezt a benyomást: "A luxemburgi polgár életstílusában egyesíti a párizsias sármot és a brüsszeliek liberális nyitottságát a német szomszédok jóravalóságával."58

A Luxembourg Weekly Review angol újságírójának konklúziója materiális téren jól tükrözi látogatóink általános véleményét: "A luxemburgiak jól élnek, még ha kicsit egysíkúan is; BMW-kben, Mercedesekben és Citroënekben ülnek, külföldön vesznek nyaralókat, és gyakran járnak Párizsba és Brüsszelbe bevásárolni - egyszóval úgy dolgoznak, mint a németek és úgy élnek, mint a franciák."59

Azaz: a luxók - legalábbis a szerencsésebbje -, úgy tűnik, megtalálták a választ arra a kérdésre: hogyan élhetnénk a legkielégítőbben ezen a talpalatnyi nagyhercegi földdarabkán? Még Norbert Jacques, a hivatalos becsmérlő, a honi fészek született bepiszkítója is elismeri Batty Weberről írott arcképvázlatában: "nem csupán úgy írt, mint egy luxemburgi, hanem úgy is élt. Ez azt jelenti, hogy az érzékek nyugatias örömével fordult az élet szépsége felé. És mivel életébe egy csipetnyi bohémságot is vegyíte tt, amely feloldotta az autark polgári nehézkesség maradékát is, a luxemburgiaknak azt a példányát jelenítette meg, amely igazán kellemes benyomást kelt."60

De halasszuk el a mai ülést a nagy Szent Bertalan-napi ünnep, a "Schuebermess" tűzijátékának fényei közepette... Pierre Viallet A vásár című művének alábbi részlete talán érzékelteti a nagyhercegségbeli életművészet legvidámabb oldalát. "A Schobremess (sic) örömtűz, felejtés, egy egész nép, az eltörölt osztályok legcsodálatosabb keveredése. A szerelem ünnepe, ahol az ember üvölt, szerelembe esik, zabál, azt csinál, amit akar!"

Hasonló "csínyek és mókák" ugyanezt az életörömöt ünneplik. Aznap például, amikor Alexis B. nyilvánosan előadatta kantátáját a place d'Armes-on, a Luxemburger Zeitung közzétette, hogy huszonötezer korsónyi sört fogyasztanak el, és a sör patakokban fog folyni az ország számos kávéházában. Íme az igazi rabelais-i életfelfogás...

SIMON VANDA fordítása

Motto az 1739. oldalon: "...a lakosok arcán, akár a szarvasmarhákén,

valami üdvözült bambaság ül"

Henry Miller

1 Jézus Krisztus emmauszi megjelenésének emlékére minden húsvéthétfőn megrendezett kerámiavásár Luxembourg városban és Nospeltben. (A szerk.)

2 Három hétig (!) tartó össznépi vigalom, a középkor óta minden augusztus végén, szeptember elején a fővárosban rendezik meg. (A szerk.)

3 Szó szerinti fordításban "rekettyeünnep", Wiltzben tartják minden pünkösdhétfőn. (A szerk.)

4 Állampolgári kezdeményezések (luxemburgi nyelven), valamely jó ügy érdekében. Hasonló csoportosulás akadályozta meg például, hogy atomerőművet telepítsenek Remerschen helységbe. (A szerk.)

5 Szabó Lőrinc fordítása.

6 A Marienkalender kicsit avíttas, nagyon ájtatos almanach, mely azonban rendkívül nagy példányszámban fogy. Valójában ez annak köszönhető, hogy "Luxemburg Nagyhercegség" című rovatában több mint 150 oldalon át név szerint felsorolja az ország összes "fontosabb" emberét, átlagos orvosoktól, ügyvédektől, üzletemberektő l, bankároktól, egyházi személyektől egészen a miniszterekig. Aki ott nem szerepel, annak társadalmi súlya elenyésző, úgy érezheti, hogy "kicenzúrázták" az országból. (A szerk.)

7 Luxemburg fővárosának modern, sivár, fantáziátlan építészeti képet nyújtó hivatali negyedei. (A szerk.)

8 Renert: Gesank X.

19 Bernard Lalame: Expansion, 1981. március.

10 Uo. 10-11.

11 Tom Staddon: Luxembourg Weekly Review, 74. december 13.

12 La Foire, 242.

13 Szó szerint: koszorúcska (A szerk.)

14 Nina Nelson: Belgium and Luxembourg, 1975.

15 Veit, i. m. 108.

16 Tom Staddon. Luxembourg Weekly Review, 79. dec. 13

17 Obermoselzeitung, 1930. 7. 14.

18 A legnagyobb, nemzetközileg is jelentős luxemburgi acéltröszt (A szerk.).

19 Kunitzki a Luxemburger Wortnak adott interjúban, 1978. 6. 24.

20 Rosemarie Kieffer: Au Luxembourg, le généreux pays des jurons, Télérama, Paris, 1979. 9. 6.

21 Obermoselzeitung. Patriotismus in Luxemburg, 30. 45. 1912.

22 A közhiedelem szerint e városka lakóinak kedvenc étele a szárazbab. (A szerk.)

23 Rapport du Préfet du Dép. des For., Cahiers Luxembourgeois, 1954/2, 136.

24 In: Cahiers Luxembourgeois 1954/3, 138.

25 Uo.

26 Guy van Hulle: Forum, 1982. 25. 9.

27 Maurice Constantin Weyer: Le Flaneur sous la Tente, Stock, 1935, 76.

28 Daniele Varé: Il Diplomatico Sorridente, A, Mondadori, 1940, 302.

29 Fernand Hoffmann. EG Magazin, Köln, 1972. július

30 Arthur S. Harris, Four Days in Luxembourg, LWR, 1974. dec. 6.

31 Walter Ellis, The Financial Times, 1980. 3. 9.

32 Tom Staddon, Luxembourg Weekly Review, 1974. dec. 13.

33 Die Welt, Essen 1974. 5. 7.

34 Der neue Tag, Welden, 1973. 24. 5.

35 Dromedare, 46.

36 Az egyházközségi búcsú (kermesse) vendégserege luxemburgiul. (A szerk.)

37 Letzebuerger Land, Bildschirm als Traditionshüter, 1974. 4. 1.

38 U o.

39 Beryl Miles: Attic in Luxembourg, Dinner with Marcel Noppeney, 217.

40 Tom Staddon. Luxembourg Weekly Review, 1974. dec. 13.

41 Luxemburger Illustrierte, No. 22, 7. Jahrgang.

42 Cahiers Luxembourgeois, 1954/3, 136.

43 Bary Dale. Int. Herald Trib., 1981. június.

44 Mark J. Kurlansky. Intern. Her. Trib., 1981. június.

45 Mark Wolff: A Visitor's View, Luxembourg Weekly Review, 1975. aug. 8.

46 Mark J. Kurlansky. Int. Herald Tribune, 1981. június

47 Vö.: Joseph Groben: Ein Russe entdeckt Luxemburg, Académia no 1, 1972, p. 83 ss. Fenti megállapítás körülbelül annyi valóságalappal bír, mintha azt állítanánk, hogy a Mátyás-templom egyik fele uszodaként használatos (A szerk.).

48 Dromedare, 79.

49 Gliedener. Merian, 1964. július.

50 Dromedare, 116.

51 Saphir, 13, 1972.

52 Ro'de Le'f, 22. 4. 38.

53 Saphir, 12, 1972.

54 Correspondance avec Anaďs Nin, jeudi-Luxembourg, 1933. június.

55 Tom Staddon. Luxembourg Weekly Review, 1975.

56 Saphir, Wie uns die Ausländer sehen, Nr. 11, 1972.

57 142.

58 Norbert Bieneck: Luxemburg, das grüne Herz Europas, "Der Pfeil" no 2, 1979.

59 Tom Staddon. Luxembourg Weekly Review, 1975.

60 Mein Leben, 66.

Luxemburgi arcok. Joseph Tomassini felvétele.