Dósa Attila

Beszélgetés Edwin Morgannel

DÓSA ATTILA: József Attila-fordításaiért ön 1985-ben elnyerte a Soros Alapítvány díját. A díjjal járó pénzből egynapos látogatást tett az Északi-sarkra Concorde repülőgéppel, és találkozott a Mikulással - tudhatjuk meg egyik életrajzából. József Attila és a Mikulás...?
EDWIN MORGAN: (nevet) Igen, ez mind igaz - kivéve, hogy nem pontosan az Északi-sarkon jártam, hanem Lappföld északi részén. Röviddel azután, hogy megkaptam a díjat, olvastam egy hirdetést az újságban erről az egynapos kirándulásról. Gondoltam, miért ne mehetnék el? Tudtam, hogy úgysem lesz még egy ilyen lehetőségem, tehát elutaztam. Nos, a Mikulás egy nagyon magas, majdnem kétméteres finn. Ennek a kirándulásnak az alkalmával tudtam meg azt is, hogy a finn és a lapp, bár rokonságban állnak egymással, két egészen különböző nyelv.
D. A.: Műfordításaiért a magyar PEN emlékérmét is megkapta. Mit gondol az ilyen hivatalos kitüntetésekről?
E. M.: Jó érzés külföldi elismerést kapni. Nagyon boldog voltam, amikor 1972-ben átvettem ezt a díjat, és később, azt hiszem 1997-ben, az érdemrendet. Örömmel tölt el a gondolat, hogy máshol is ismerik és megbecsülik a munkámat, a lényegen azonban nem sokat változtat. Csak egy díjról van szó, melyet öröm megkapni, de azután az ember tovább végzi a dolgát, mintha mi sem történt volna.
D. A.: Kapott egyéb külföldi díjat is?
E. M.: Nem, csupán ezeket.
D. A.: Ön számos olyan költőtől fordított - Paszternaktól, Nerudától, Brechttő l és József Attilától, csak hogy néhányat említsek -, akiknek munkájában meghatározó szerepet játszik a politika, vagy legalábbis az esztétikai és a társadalmi-politikai elkötelezettség kapcsolatának dilemmája. Milyen politikai megfontolások kötődhetnek a műfordításhoz, akár nemzeti vagy nemzetközi összefüggésben?
E. M.: Ez érdekes kérdés, nem könnyű pontos és határozott választ adni. Úgy vélem, műfordítói tevékenységem kapcsolódik a körülményhez, hogy azon költők munkássága, akiknek a fordításával eddig megpróbálkoztam - legalábbis az ön által említetteké bizonyosan -, egyszerre rendelkezik politikai és esztétikai dimenzióval. Gyakran megesik, hogy rokonszenvvel fordulok egy idegen nyelvű vershez, különösen akkor, ha az társadalmi átalakulás vagy átmenet időszakát érinti, vagy esetleg nagyobb méretű átalakulás vagy átmenet iránti vágyat fejez ki. Ha a költő változást akar Skóciában, vagy úgy érzi, hogy Skócia változás küszöbén áll, és közölni szeretné ezzel kapcsolatos gondolatait, feltehetően megerősítést fog nyerni olyan külföldi szerzők fordításából, akik alapjában véve különböző, de valamelyest mégis hasonló helyzetben voltak: rokonszenvet fog érezni irántuk, és a műfordítás valószínűleg segíteni fog neki abban, hogy meglássa, mit tehetne a saját hazájában.
D. A.: Ön szerint előmozdította-e a műfordítás a skót függetlenedési folyamatot?
E. M.: Ezt nagyon nehéz volna bizonyítani. Nem tudom. Szeretném azt hinni, hogy igen, de ezek nem egészen kézzelfogható dolgok. Készítettem különböző fordításokat, amelyek meg is jelentek, így bizonyos értelemben hozzájárultam a függetlenedéssel foglalkozó párbeszédhez. Reménykedem benne, hogy hatással voltam a kimenetelére, de nem hiszem, hogy ezt könnyen be lehetne bizonyítani. Abban az időszakban Szent Columba Altus Prosator című latin nyelvű versének fordításával készültem el. Részben azért választottam ezt a verset, mert nagyon jó, de kevéssé ismert mű, ugyanakkor azért is , mert ez a legrégibb skót költemény, amely a VI. században keletkezett. Mondhatjuk, hogy Skóciáért tettem: megpróbáltam felhívni a figyelmet arra, milyen kép élt az irodalomban az országról hosszú idővel a XII-XIV. századi függetlenségi háborúk előtt. Korábban a legtöbb antológia Barbour Bruce című, XIV. századi hőskölteményével kezdődött, de tudtam, hogy már jóval előtte is számos remek vers íródott skót földön, amelyek azonban nem voltak benne a köztudatban. Ezek latin, norvég és más nyelveken keletkeztek, mivel a nyelvi sokszínűség nagyon fontos tényező volt akkoriban Skóciában. Úgy gondoltam, ha sikerül elfogadhatóan tolmácsolnom Szent Columba versét, akkor az bizonyítani fogja, hogy kultúránk még hosszabb múltra tekint vissza, mint azt sokan feltételezték.
D. A.: A legújabb antológia, melyet Robert Crawford és Mick Imlah szerkesztett, éppen ezzel a verssel kezdődik...
E. M.: Igen, és nagyon örültem, amikor megláttam, mivel már évek óta hangsúlyoztam ezt a nézetet. Tudtam, hogy nagyszerű költészet létezett a régebbi időkben, főleg latinul és walesi nyelven. Furcsa, hogy bár a walesi ugyanúgy kelta nyelv, mint a gael, ritkán jut eszünkbe itt, Skóciában. Pedig a VI-VII. századból, azaz a Szent Columba idejéből származó színvonalas líra egy része valóban ówalesi nyelven van. Örültem, hogy Robert az antológiában a Gododdinból is szerepeltet részleteket, mert ez a régi walesi költemény is kiegészítheti a skót irodalomtörténetről alkotott képet. Attól, hogy egy vers latinul vagy walesi nyelven íródott, még része lehet a skót irodalomnak. Ezeket a műveket nyilván le kell fordítani. Nem várható el mindenkitől, hogy tudjon latinul vagy megtanuljon walesi nyelven, tehát a költő dolga, hogy tolmácsolja a verseket, a közönség elé tárja s az irodalomtörténet közkincsévé tegye azokat.
D. A.: Ugyanakkor a walesiek érvelhetnek amellett, hogy a Gododdin az ő irodalmi hagyományuk része...
E. M.: Igen, valószínűleg fognak is! (Nevet.) Nos, ha úgy vesszük, a vers a walesi nyelv egy olyan történeti változatában íródott, amelyet néha "nyugat-angliai kelta", s nem is "walesi" nyelvként emlegetnek. Talán elmondhatjuk, hogy a walesi kultúrához tartozik. Azonban úgy vélem, az efféle kulturális határok folyamatosan változnak és eltolódnak. A walesi nyelv, azaz az ówalesi vagy nyugat-angliai kelta, hosszú időn át Skóciában is honos volt - a Gododdin megírása után valószínűleg körülbelül hat-hét évszázadon át, egészen legalább a XI. századig -, és kulturális örökségünknek olyan eleme, amely majdnem veszendőbe ment. Ezért gondolom, hogy fontos volt újraéleszteni. Végül is a vers skót földön, Edinburgh közelében keletkezett, ott, ahol a helynevek nagy hányada nem angol, hanem éppen walesi eredetű, és így a Skót-alföld walesi nyelvű kultúrájának a része. Tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy a skót történelmet áttekintve lehetetlen figyelmen kívül hagyni ezeket a körülményeket. Végeredményben, ha egy mű a szülőföldünk történetéhez tartozik, véleményem szerint jogunk van ahhoz, hogy - bizonyos értelemben - a sajátunknak tekintsük. A walesiek is foglalkozhatnak a verssel, amely tágabb értelemben nyilván walesi, de attól még a mi történelmünk része.
D. A.: És a középkori kultúra valószínűleg sokkal nemzetközibb volt, mint ahogyan azt ma gyakran feltételezzük...
E. M.: Ez minden bizonnyal igaz, és természetesen a latint még a VI. században is beszélték. Egyfajta lingua franca volt egész Európa területén - ha használhatom ezt a kifejezést a latin nyelvvel kapcsolatban. Igen, ilyen értelemben a középkori nyelvi közeg nemzetközi volt. A walesi nyelv azonban szembetűnően nem volt nemzetközi - ez más kérdés. Egy széles körben elterjedt kelta kultúrához tartozott, amely Európa nyugati partjaiig terjedt, de eredetileg Kelet-Európából vagy talán még távolabbról származott. Ebben az időszakban a nemzeti és a nemzetközi keveredése figyelhető meg. S ha a költő felfedez valamit, ami nemzetközi, ugyanakkor erős hatást gyakorol a saját kultúrájára, az gyakran felkelti az érdeklődését, és felhasználja munkájában.
D. A.: Milyen mértékben játszik szerepet a műfordítás egy nagyobb közösség önképének kialakulásában vagy változásában?
E. M.: Ha egy nemzet saját önazonosságának megalapozásán dolgozik, gyakran tudatában van annak, hogy ez a folyamat egy tágabb politikai összefüggés része, és a fordítás meglehetősen fontos szerepet fog benne játszani. Ez igaz volt az Erzsébet kori Angliára, ahol röviddel Shakespeare előtt szorgosan fordítottak főleg franciából, olaszból és spanyolból, tehát olyan nyelvekből, amelyeken korábban indult virágzásnak a reneszánsz költészet, és ezért úgy érezték, be kell bizonyítaniuk, hogy angolul is lehet olyan jó verseket írni, mint amilyeneket Európa többi országában írtak. Az irodalomban gyakran találkozunk hasonló példákkal. Skóciában az antik kultúra meghonosításának nagyon korai kísérlete volt Gavin Douglas Aeneis-fordítása. A Douglas-féle skót nyelvű változat rendkívül színvonalas munka: nagyon erőteljes, lendületes költemény, és időben megelőzi az összes angol nyelvű Vergilius-fordítást. Douglas fontosnak érezte, hogy megmutassa Skóciának, lehetséges skót nyelven írni és meggyőzően fordítani akár a legnagyobb íróktól is. Egyenesen a legjelentősebbhez, Vergiliushoz fordult. Vergiliust igen nehéz jól fordítani, ám úgy döntött, tesz egy kísérletet. Tudta, hogy a saját változata más lesz, nem lesz ugyanolyan, mint az eredeti, mégis elhatározta, megpróbálja meghonosítani az antik szerzőt Skóciában. Meg is tette, méghozzá nagyon nagy lelkesedéssel.
D. A.: Az ön fordításkötete borítóján egy régi Európa-térkép látható. Mennyire fontos egy mai skót költő számára az európaiság?
E. M.: Szerintem fontos, bár én nem veszem egészen magától értetődőnek, hogy vitathatatlanul és szervesen Európához tartozunk. Skóciában találkozhatunk olya n politikai jelszavakkal, amelyek ezt állítják, például "Skócia Európában". Igaz, hogy egy szigetcsoport részeként majdnem Európában vagyunk. (Nevet.) De ez nem a teljes igazság. Vonzónak találom az európaiság gondolatát, és foglalkozom is vele írásaimban. Jártam a legtöbb európai országban, érdekel mindegyik európai nyelv, azonban van még valami más is. Azt hiszem, Skóciában, főleg a nyugati parton, az emberek inkább Amerika felé tekintenek, ami számomra, glasgow-i költőként szintén fontos, ám ez kevésbé érvényesül a keleti parton, Edinburghben vagy Aberdeenben. Tehát nem kizárólag európainak érzem magam. Bizonyos értelemben valószínűleg az vagyok, azonban az amerikai irodalom, művészet és kultúra éppen annyira fontos számomra, mint az európai, tehát ilyen értelemben egy kissé megosztott vagyok.
D. A.: Érvényesnek tekinti magára azt a leírást, miszerint két kultúra vonzásában dolgozik?
E. M.: Igen, valóban létezik ez a kettősség. Életem különböző szakaszaiban hol az egyikhez, hol a másikhoz vonzódtam. Számos alkalommal jártam Amerikában; erős érzések kötnek az országhoz, kellemesek és kellemetlenek egyaránt. Amerika olyan hely, amit az ember egyszerre szeret és gyűlöl, azonban vitathatatlanul van valami az amerikai kultúrában, mégpedig a folyamatos törekvés. Bevallom, nagyon tetszik, hogy el akartak jutni a Holdra, és meg is valósították. Nem tudtam visszafojtani azt az érzést, hogy Európa lemaradozik, azt mondogatván, ez túl drága nekünk, nem engedhetjük meg magunknak. És ne felejtsük el, az oroszok is dolgoztak rajta, mégsem haladtak előre.
D. A.: Járt ön Oroszországban?
E. M.: Régen, valamikor az ötvenes évek közepén, egy glasgow-i kulturális delegáció tagjaként. Mivel az oroszok hívtak meg bennünket, elég jól gondoskodtak rólunk, de természetesen nagyon odafigyeltek ránk. Nem lehetett elkószálni és a saját szemünkkel meggyőződni arról, mi is történik - ennek ellenére sok minden t láttunk. Röviddel Sztálin halála után jártam ott, amikor valamiféle enyhülés kezdődött. Sokat sikerült megnézni az országból: voltam Moszkvában, Leningrádban, s eljutottunk egészen Kijevig és Odesszáig, a Fekete-tengerhez. Nagy körutazás volt, amelyet később szívesen megismételtem volna, de ez volt az egyetlen alkalom, hogy ott jártam.
D. A.: Milyen emlékei vannak 1956-ról?
E. M.: (Nevet.) Hát igen, az egy rettenetes év volt. Itt, a szigetországban élve kettős szorításban voltunk. Természetesen tudtuk, mi történik az önök hazájában, de 1956 egyben a szuezi válság éve is volt. Nagy-Britannia aligha került ki dicsőségesen a közel-keleti válságból. Nehéz volt helyretenni az érzelmeinket, mert tudtuk, hogy szégyenletes dolgot művelünk a Közel-Keleten, ugyanakkor azon törtük a fejünket, hogy mit tehetnénk az önök hazájáért. Viharos érzelmek időszaka volt, amelynek nyomai valószínűleg még mindig jelen vannak Magyarországon. Ugye?
D. A.: Így van. Ugyanakkor Hugh MacDiarmid, aki a korszak legbefolyásosabb irodalmi egyénisége volt Skóciában, 1956 következményeképpen ismét csatlakozott a kommunista párthoz...
E. M.: Valóban. Ő mindig az ellenkezőjét tette annak, amire az ember számított. (Nevet.) Azt hiszem, úgy gondolta, hogy ha valaki kommunista, akkor ki kell tartania az elvtársai mellett, és ha az elvtársak bajban vannak, akkor nem szabad cserbenhagyni őket.
D. A.: Ön 1966-ban járt először Magyarországon. Milyen benyomások érték látogatása során?
E. M.: Lenyűgöző élmény volt. Irodalmi rendezvényre voltam hivatalos. Rengeteget láttam a fővárosból és az ország többi részéből is, és sok mindenkivel beszéltem. Mélyebben megismertem a magyar költészetet, és többen biztattak, hogy fordítsak még. Korábban is fordítottam magyar verseket, természetesen ezért kaptam a meghívást. Azokat egyedül készítettem; nyilván nem voltak tökéle tesek, de azért megjelentek. Magyarországon tudomást szereztek a műfordításaimról, és úgy tűnik, elfogadhatónak találták őket, mivel többen is arra kértek, folytassam a munkát. Nagyon ösztönző volt a véleményük. Ekkor jártam először Magyarországon, de valójában nem ez volt az első találkozásom a magyar költészettel. Még régebben, az ötvenes évek elején történt, hogy felfedeztem egy kétnyelvű, olasz-magyar József Attila-kötetet. Vékonyka könyv volt, de tartalmazott pár nagyon jó verset - Külvárosi éj, Elégia, Óda -, amelyek még olasz fordításban is komoly benyomást tettek rám. Kiválónak találtam József Attila műveit, ráadásul olyan típusú költészet volt az övé, amivel rokonságot éreztem: nagyvárosi líra. Szívesen pillantottam át a másik lapra, hogy meglássam, milyen is a magyar nyelv. Ekkor találkoztam először ezzel a nyelvvel, és rögtön felkeltette az érdeklődésemet. A József Attila iránti érdeklődésem is azokban az időkben kezdődött.
D. A.: Nyugati íróként milyen fogadtatásban volt része a keleti tömbhöz tartozó Magyarországon a hidegháború éveiben?
E. M.: Ezen a nemzetközi konferencián nem sok szó esett politikáról. Nagyon szívesen láttak bennünket, és úgy gondolom, az volt az általános nézet, hogy tíz év telt el '56 óta, látogassatok meg minket, barátságosak vagyunk, érezzétek jól magatokat nálunk, és ne sokat foglalkozzunk politikával. Noha eleget tudtunk Magyarország helyzetéről, nem sok szó esett róla. Jó hangulatú konferenciát akartak rendezni.
D. A.: Kikkel találkozott első látogatása alkalmával Vajda Miklóson, a New Hungarian Quarterly akkori főszerkesztőjén kívül?
E. M.: Találkoztam Weöres Sándorral és a feleségével, továbbá Orbán Ottóval és néhány más költővel. Miklós biztatott leginkább, hogy folytassam a műfordítást. Nem tudta pontosan megmagyarázni, miért, de úgy látta, hogy jó érzékkel interpretálom a magyar líra természetét. Tudni akarta, ha nyersfordításban elkülden ék néhány verset, amelyeket szerettek volna angol fordításban látni, megpróbálkoznék-e átültetésükkel. Természetesen igent mondtam. Így kerültem kapcsolatba a New Hungarian Quarterlyvel, és ezután sokat leveleztünk.
D. A.: Vajda végül sok fordításra adott megbízást a NHQ nevében, Janus Pannoniustól Petőfiig és Kassáktól Pilinszkyig. Ön azonban ezek közül számos verset kihagyott 1996-ban megjelent kötetéből...
E. M.: Ez igaz. Szerettem volna még több költőt beválogatni, de már így is kezdett nagyon terjedelmessé válni a könyv, és a kiadóm aggódott. (Nevet.) Petőfit különösen szerettem volna a kötetben látni, mert tőle elég sok verset fordítottam. Ő szintén nagyon izgalmas költő az imént említett politikai szempontból. Nagyon vonzónak találtam, hogy bár nem csak politikai verseket írt, önmagát nem kímélve avatkozott a napi politikába. Az is lenyűgözött, hogy képes volt olyan verset írni, amelyet az emberek igen hamar a magukénak éreztek, és ha jól tudom, szinte népdallá vált - a Nemzeti dalra gondolok. Olvastam valahol, hogy nagyon gyorsan elfogadták, kinyomtatták és szóban adták tovább. Igaz ez?
D. A.: Igen, a szabad magyar sajtó első termékeként erős érzelmi töltést kölcsönzött a március 15-i eseményeknek... George Szirtes szintén fordított nemcsak Petőfitől, hanem sok más magyar költőtől és prózaírótól is, a nemrég elhunyt Ted Hughes pedig Pilinszky elkötelezett tolmácsolója volt. Hogyan látja a munkájukat ön, aki szintén alaposan ismeri a magyar irodalmat, és maga is költő és műfordító?
E. M.: George Szirtes természetesen rendelkezik a kétnyelvűek előnyével, ezért az olvasó bizalommal fordul hozzá, s mindig tanulságos az ő műfordításait olvasni. Ted Hughes sokkal szabadabban tolmácsolta Pilinszkyt, és az eredmény gyakran tulajdonképpen egy Ted Hughes-vers. Ő a saját meggondolásai alapján fordított, és nem tudom, hogy önöknél hogyan ítélik meg a munkáját, de nekem másféle beállítot tságú műfordítónak tűnik. Fel akarta használni azt, ami különösen felkeltette az érdeklődését, és ha úgy tartotta kedve, hihetetlen változtatásokat hajtott végre. Két véglet létezik: az egyik fordító olyan hű akar lenni az eredeti szöveg formájához és tartalmához, amennyire lehet, a másik pedig kockáztat, mint például Robert Lowell vagy Ezra Pound. Ted Hughes valószínűleg az utóbbiak közé tartozik: olyan kockázatokat vállal, amelyek nem feltétlenül vezetnek eredményre. Szerintem sokat elveszít az eredeti vers zenéjéből és ritmusából. A zeneiség nem túl jelentős az ő fordításaiban, míg Szirtes munkáiban mindez megtalálható, mivel ő érzékeli a vers dinamikáját. De ez csupán két eltérő módszer, és Ted Hughes fordítói stílusa is nagyon élvezetes.
D. A.: Néhány vitatható hiányosságtól eltekintve az ön egybegyűjtött fordításai teljes képet adnak Weöres Sándor és József Attila költészetéről. Rajtuk kívül Montale, Maurice Sceve és Majakovszkij tűnik számomra az ön legkedvesebb művészeinek. A kötetben viszont körülbelül hetven költő szerepel, és ez azt az érzést keltette bennem, hogy ön a sokszínűséget részesíti előnyben a részletességgel szemben. A versek és szerzők kiválasztásakor mennyire szeret a saját ízlésére hagyatkozni, s mennyire hajlamos elfogadni azt, amit készen kínál az irodalmi hagyomány?
E. M.: Azt hiszem, ez szerzőnként és versenként változik, és természetesen néha egyszerűen felkérnek, hogy fordítsak le valamit, ami nem mindig könnyű feladat. De ha van rá lehetőségem, magam választom ki azokat a verseket, amelyeket érdekesnek találok, illetve amelyeket lehetséges lefordítani. Azt hiszem, számos dolog közrejátszik a művek kiválasztásában: akkor fogok megpróbálkozni egy vers átültetésével, ha a tartalma vagy alapgondolata vonzó számomra, vagy esetleg érdekes, netán szokatlan a képi világa. Nehéz volna pontosan összefoglalni az indokaimat, de a szövegnek tartalmaznia kell valamit, ami bizonyos fokig összecseng a saját gondolataimmal vagy érzé seimmel, másképp egyáltalán nem működik a dolog. Valószínűleg azért vonzódom különféle magyar versekhez, mert a saját költészetem is sokszínű.
D. A.: Tudna említeni néhány művet, amelyek fordítása különös örömet szerzett önnek?
E. M.: Lássuk csak... A Külvárosi éj remek költemény, és rendkívül tetszettek József Attila hosszabb nagyvárosi versei. Valószínűleg azért, mert Glasgow-ban olyan környezetben nőttem fel, amely talán nem is különbözött annyira József Attila Budapestjétől. Szülővárosom nagyon hosszú ideig nem bizonyult termékeny talajnak a líra számára. Már régebben, a XIX. században ki kellett volna alakulnia a glasgow-i költészetnek, de nem így történt. Még a XX. században is nagyon kevés jó verset írtak ebben a városban. Azt hiszem, érzékeltem ezt a kihívást, amikor a század második felében elindultam a költői pályán. Mindig erősen vonzódtam Glasgow-hoz: fel akartam fedezni, milyen is ez az ipari nagyváros, hogyan élnek itt az emberek és így tovább. Ezért éreztem rokonságot József Attila verseivel mindjárt az elejétől fogva, és ezért akartam jól fordítani őket. Tetszett ez az eleven, markánsan városias líra. Később természetesen megismerkedtem munkájának további oldalaival is, mint például a szerelmi lírájával és a családjáról szóló versekkel. Azonban az ipari tájkép gondolata, valamint József Attila egészen modern költői képei keltették fel először a figyelmemet - például a verseiben állandóan jelen levő vonatok, amelyek, mint tudjuk, előrevetítik a költő tragikus halálát. Azért figyeltem fel rögtön erre a témára, mert ez addig hiányzott az angol és a skót költészetből is, pedig érdemes írni róla. Valószínűleg ezeket a verseket élveztem a legjobban. - Azaz, módosítanám az iménti kijelentésemet: rendkívül érdekesnek találtam ezeket a műveket, de az édesanyjáról szóló versei indítottak meg leginkább. A Mama, ez az édesanyjáról szóló elégia csodálatos vers!
D. A.: Milyen hatással volt az ön nagyvárosi életrő l alkotott képére a helyi urbánusság és a nemzetköziség közötti termékeny feszültség, amely Majakovszkij és József Attila költészetének egyaránt sajátja?
E. M.: Nehéz eldönteni. Előfordul, hogy a költő csak azért érdeklődik egy bizonyos típusú idegen nyelvű költészet iránt, mert érez valami rokon vonást az illető költő jellemében vagy környezetében, és talán nem is akarja túlságosan kiaknázni, csupán örömét leli benne. Amit a legjobban szeretek Majakovszkijban - ő mindig is egyik kedvenc költőm volt -, és amit József Attilánál is megtalál az olvasó, az a helyi és a realisztikus iránti erős érzéssel egyidejű fogékonyság a nemzetközi politika eseményei és a társadalmi gondok iránt. Úgy érzem, ez a saját verseimben is jelen van. Majakovszkijban termékeny feszültség munkált az újító költészet iránti vágy és azon meggyőződése között, miszerint a hazájában végbemenő változások mellé kell állnia. 1917-ben késlekedés nélkül a forradalom oldalára állt, de folytatta avantgárd és futurista stílusú költészetét is. Rendkívüli újító érzékkel rendelkezett - nagyon tetszik egyedi nyelvhasználata -, ugyanakkor megpróbálta mindenki számára élvezhető módon közvetíteni a politikával kapcsolatos gondolatait. Azt hiszem, élete végére teljesen felőrlődött. Oroszország-szerte nagy közönséget vonzottak felolvasásai, de egyre több kritika érte versei nehéz érhetősége miatt, és azt akarták, hogy jobban igazodjék a közízléshez. Általában tragikusnak ítélik a helyzetét - mint tudjuk, fiatalon halt meg -, de nem vagyok meggyőződve afelől, hogy valóban megrendítő volt a sorsa. Azt hiszem, örömét lelte benne - az "öröm" talán nem a megfelelő szó: valódi lendületet és erőt nyert az említett feszültségből, amit mindig is csodáltam.
D. A.: A műfordítás nemcsak a más írók műveiben való érzelmi és tematikai elmélyüléssel, hanem olyan technikai meggondolásokkal való szembesüléssel is jár, amely - részben az egyes nyelvekre jellemző ritmikai sajátosságok eredményeként - gyakran eredmén yez a fordító formai eszköztárával kapcsolatos kompromisszumot. Lehetséges-e egyáltalán áthidalni a versformák közötti különbségeket?
E. M.: Ez valóban nehézséget okoz. Azt hiszem, a műfordító tudatában van ennek, a változtatás és a kompromisszum azonban elkerülhetetlen. Olyan fordítással kell előállnia, ami a körülményekhez képest elfogadható versnek néz ki angolul. Ennek eléréséhez bizonyos metrikai változtatásokhoz kell folyamodnia, amelyeket anélkül is végre lehet hajtani, hogy az eredmény túlságosan eltérne az eredetitől. A hangsúlyos verselésű nyelvek, például az angol, a német vagy az orosz, más dolgokra képesek, mint mondjuk a francia vagy a magyar, de hatásuk elég közel eshet ahhoz, amit az utóbbi nyelvekben találunk. Ha magyar verset fordítunk, nem kell az angol versek sajátos ritmusával előállnunk. A ritmusnak bizonyos mértékig alkalmazkodnia kell, és néha a hangsúlyos, de nem a jellegzetesen angolos verseléshez kell igazodnunk. Amikor Radnóti görög és latin hexametereket használ, bár jól dolgozik a hexameterrel, nem tudom, mennyire hangzik görögösen a magyar fül számára. A fordítás során úgy próbálom meg visszaadni ezt a hatást, hogy angolul is elfogadhatóan működjön. A latin valószínűleg hangsúlyos nyelv volt, de költészete kimondottan időmértékes, amit angolul nem tudunk reprodukálni. A latin hosszú és rövid szótagokkal dolgozik, amelyeket a mi fülünk egyáltalán nem képes megkülönböztetni, tehát a latinos költészet fordítása során bizonyos változtatásokat kell végrehajtani. A változtatás a műfordítás természetes velejárója, de ezzel együtt minél hűebbnek kell maradni az eredeti szöveghez.
D. A.: Robert Crawford úgy véli, hogy néhány író azért tekinti a lírát lefordíthatatlan műfajnak, mert a fordítás megváltoztatja az eredeti szöveget. Véleménye szerint az ön számára a vers azért lesz mégis lefordítható, mert az ön felfogásában a költészet természetéhez hozzátartozik a változás. Elfogadja-e ezt a magyarázatot?
   &n bsp; E. M.: Igen. A változás szinte magától értetődő, sőt értékes folyamat, és valóban az a meggyőződésem, hogy bizonyos értelemben a legtöbb költészet lefordítható. Sokak szerint például némely szójátékot, csattanót vagy tréfát lehetetlen átültetni, de ez nem mindig annyira egyértelmű, mint ahogyan állítják. Gyakran nehéz munka, és az is előfordul, hogy nem lehet pontosan visszaadni egy csattanót. Az elkötelezett fordító rendszerint mégis talál valamit, ami közel áll a költő által ábrázolni kívánt eredeti hatáshoz.
D. A.: Ön 1970-ben megjelentette Weöres Sándor válogatott verseit angol nyelven. Miért ragaszkodott szigorúan a költő filozofikus műveihez, és miért nem fordított például a jól ismert gyermekversek közül is?
E. M.: Jogos kérdés, nem tudom megmagyarázni. Még pótolhatom a hiányt: ismerem és érdekesnek találom a gyermekverseit. Nagyon vonzottak az ön által komolynak nevezett művek: olyan hatással voltak rám, hogy csak azokkal foglalkoztam. Természetesen csodálom a többi verseit is. Népszerűek ezek Magyarországon?
D. A.: Igen, és a gyerekek sokat kívülről is megtanulnak. Weöres gyermekverseinek azonban gyakran nehezen érthető, összetett a szerkezetük: először a ritmus varázsa lopja be magát a gyerekek szívébe, s a megértés csak később következik...
E. M.: Azt hiszem, ez a legtöbb hasonló versre érvényes. A gyerekek így ismerkednek meg a költészettel. Szeretik a ritmus- és hanghatásokat, ami a líra egyik alapvető összetevője. Ez feltehetően szóbeli jellegéből fakad, ami nagyon régi időkre megy vissza, a könyvnyomtatás előttre, amikor az emberek közösségben énekelték, kántálták a verset. Nagyon örülök, hogy Weöres képes volt visszaadni a költészetnek ezt a vonását, miközben néha igen nehéz antropológiai műveket is írt.
D. A.: Lehetséges-e, hogy a gyermekversek ősi ritmusérzékünket tükrözik?
E. M.: Valószínű leg igen. Maga a folyamat is fontos, ahogyan az ember közel kerül a művészetekhez: a zenéhez, a költészethez és néha még a tánchoz is. Néha ez mind egyszerre van jelen, és valószínűleg tovább él a felnőttben is az, ahogyan a gyerekek élvezik a különféle elemek találkozását. A legtöbb jó vers határozott zenei vagy ritmikai összetevővel rendelkezik, amelytől nem könnyű elszakadni. Az összhatás feltehetőleg valami nehezen meghatározható, ősi dologra megy vissza. Biztos vagyok benne, hogy Weöres érdeklődött a primitív vagy korai társadalmak és az antropológia iránt, és érzékelte ezt.
D. A.: Egyetért azzal, hogy a legtöbb angol gyermekvers közelebbi rokonságban áll az óangol, mint a mai angol nyelv ritmikai tulajdonságaival?
E. M.: Így van. Tulajdonképpen az óangol "örökség" sohasem tűnt el teljesen. Hasonlóképpen a skót antológiákhoz, amelyek megfeledkeznek a korábbi művekről, az angol válogatások általában Chaucerrel kezdődnek. Nos, már jóval előtte jelentős angol nyelvű költészeti hagyomány élt. Az óangol líra rendkívül színvonalas, a Beowulf például nagyszerű alkotás. Az óangol vers, a Chaucerrel kezdődő hagyománytól eltérően, erősen hangsúlyos, de kötetlen szótagszámú volt. Úgy tűnik, ez elemeiben tovább élt a normann hódítás után, és újra meg újra felbukkan az angol költészetben. Nemcsak gyermekversekben találkozunk vele, hanem például a népszerű közmondásokban, szólásokban is. Előtérbe kerül néhány későbbi költőnél is: Coleridge-nél (a Christabelben), Gerard Manley Hopkinsnál, továbbá a XX. században W. H. Audennél. Néha mintha létezne egy olyan alternatív ritmikai lehetőség az angol költészetben, amely sohasem szűnt meg igazán. A költő gyakran ráun a szótagszámláló verselésre. Ilyenkor rádöbbenhet, hogy az angol nyelv alapja nem tűnt el a normann hódítás utáni francia hatás következtében. Még mindig létezik, és fontos dolgokat árul el egy verssor ritmikájáról. Írtam már szonetteket és szeretek kötött formában írni, azonban ha valami másra vágyo m, akkor az óangol gyökerekhez fogok visszatérni.
D. A.: Az eltérő megfontolások ellenére van-e valamilyen rokonság Weöres és az ön saját nyelvi technikája között?
E. M.: Igen. Mindig is így éreztem, és ezt csak megerősítette személyes találkozásunk. Nagyon érdekes beszélgetést folytattunk. Úgy éreztem, jól megértjük egymást, és bizonyos fokig azonos vagy hasonló hullámhosszon voltunk. Tetszett nyelvi virtuozitása - azt hiszem, ez a megfelelő szó, mivel számos különféle stílusban és nyilvánvalóan rendkívüli nyelvi érzék birtokában írt -, és magam is írtam különböző stílusokban. Tetszik a gondolat, hogy nem mindegyik költő akarja "megtalálni a hangját". Meggyőződésem, hogy egy költő számos hangon írhat, én legalábbis így írok, és Weöres is nyilván ilyen volt. Természetesen sok tekintetben nagyon különböző volt a hátterünk, de valami mégis összehozott bennünket.
D. A.: Milyen személyes képet őriz Weöres Sándorról?
E. M.: Nos, nem ismertem igazán, csak egy estét töltöttem vele és a feleségével egy étteremben. Mint bizonyára tudja, nem beszélt túl jól angolul, tehát franciául, németül és egy kicsit magyarul beszélgettünk. Emlékszem, hogy vicceket, kis rajzokat, versikéket irkált az étlap hátuljára, s néha megjegyezte: "Ezt nem lenne szabad." Ismerte a politikai helyzetet és tudta, hogy még mindig valamelyest "veszélyes" íróként van elkönyvelve. De mindez nem akadályozta meg abban, hogy nyitott legyen és mindenféléről beszélgessen. Azonban mindig hozzátette: "Jaj, ezt nem lett volna szabad mondanom, ugye?" Rendkívül kifinomult és érdekes személyiség volt ő és a felesége is. Tetszett, hogy mennyire szabadon folyik a beszélgetés: mindenféléről szó volt, nem létezett tabu vagy kellemetlen téma.
D. A.: Hogyan fogadta Weöres, hogy angolra fordítják a verseit?
E. M.: Tetszett neki a gondolat, és biztatott, hogy folytassam a munk át. Mivel nem nagyon értett angolul, nem igazán tudta megítélni, hogy mi történik a verseivel. De tetszett neki, hogy ezen a nyelven is megszólalnak a művei, s a gondolat, hogy a fordítás során ismertebbé válik. Természetesen tudta, hogy akkoriban, a hatvanas években, kevés jó magyar költőt ismertek Európa más országaiban vagy Amerikában. Szerencsére azóta sokat változott a helyzet. Szerintem tudta magáról, hogy zseni. Azt is tudta, hogy nagy költő, és ezért az angol anyanyelvű olvasóknak is ismerniük kell... (Nevet.) Volt egy humoros, pajkos, egyben nagyon vonzó és szinte gyermekies tulajdonsága. Ha eszébe jutott valami szórakoztató, tréfás gondolat, egyszerűen csak kimondta, még akkor is, ha nem volt olyan rettenetesen velős. Azt hiszem, egyfajta ártatlanság volt benne, amit nagyon kedveltem.
D. A.: Ön azt írja fordításkötete előszavában, hogy pályájának hat évtizede során gyakran változtak a műfordításról alkotott elképzelései, és bár néha több szabadságot engedélyezett magának, még mindig alapelvének tartja, hogy jó szolgája legyen az idegen nyelvű költőnek ahelyett, hogy a saját versét írná, amit egyébként szintén egészséges megközelítésnek nevez. Kidolgozott esetleg egy ennél konkrétabb fordítási elméletet is?
E. M.: Nem hiszem. Még mindig ahhoz a nézethez tartom magam, hogy ha lehetséges, a műfordítónak szorosan követnie kell a másik költőt. Persze vannak pillanatok, amikor ez túl nehéz vagy gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás, de úgy vélem, maga a vágy, hogy hűek maradjunk az eredeti szöveghez, nagyon fontos. Az egész néha talán inkább hangulat, mint elmélet kérdése: a költő felfedez egy verset, ami megtetszik neki, s úgy érzi, szabadon szeretné lefordítani. Ez is megtörtént egyszer-kétszer, de továbbra is az az általános meglátásom, hogy a lehető legnagyobb mértékben szöveghűnek kell lenni.
D. A.: Azt hiszem, önnek mégis van egy műfordítással kapcsolatos nyelvi elmélete. Egyik esszéjében a vers "deverbali zációjáról" és "reverbalizációjáról" ír, és arról, hogy bizonyos értelemben a vers megírásának nyelvétől függetlenül létezik...
E. M.: Igen, Walter Benjamin írásaiban találkoztam a gondolattal. Izgalmasnak találom, hogy a vers esetleg egy majdnem metafizikai síkon, a nyelvek fölött létezhet. Fogalmam sincs, ezt hogyan lehet bizonyítani, de egy-két alkalommal így éreztem, főleg Montale fordítása közben. Az ő költészete nagyon összetett, de határozott költői képekkel és hanghatásokkal dolgozik. Montalét szöveghűen próbáltam tolmácsolni, de volt egy pont, amikor szinte előttem lebegett a vers, mint egy kis kép vagy filmepizód. Szinte hinni kezdtem benne, hogy a vers önállóan létezik, és sok különféle nyelvre lefordítható. Valószínűleg ez nem több halvány elképzelésnél, mivel természetesen egy vers függ a nyelvtől, amelyen íródott: elsődleges, jelentéssel bíró létezése csak ott lehet. Szeretnék hinni valamilyen jungi eszmében, egy egyetemes tudatban, és abban, hogy a költő meríthet belőle, mert a versírás egyetemes dolog. Azonban ez sem teljesen igaz, mivel a költő anyanyelve semmilyen értelemben nem egyetemes. Lehetetlenül hangzik, de akkor tényleg úgy éreztem, van benne valami. Ám, mint mondtam, nem tudom bizonyítani. Talán csak fantáziálás, és semmi valóságos alapja nincs. (Nevet.)
D. A.: Roderick Watson szerint ön kivételes örömét leli abban, ahogyan a nyelv részeire esik szét, majd összerakja önmagát, különösképpen olyan üzenetek esetében, amelyek a kommunikáció során összezavarodnak vagy csorbulnak. Ezt az ön immár klasszikusnak számító számítógépes verseiről írja, de vajon egyetért-e ön azzal, hogy a fordítás során is hasonló nyelvi játékban vesz részt a szöveg: a kódolás, dekódolás, részekre esés és összeillesztés folyamataiban?
E. M.: Igen, a kettő könnyen összefügghet. Valójában mindig érdekelt a kriptográfia, azaz a tényleges kódfejtés. Úgy vélem, a kódok iránti érdeklődésem többek között összekapcsolódik a konkrét költészettel, a hangverssel, és általában azzal a gondolattal, hogy a versolvasás gyakran magában foglalja a kódfeltörés mozzanatát. Még egy egyszerűbb versnek is van egyfajta kódja. A vers nem ugyanolyan, mint a hétköznapi beszéd: van benne valami rejtett többlet, aminek egy adott hatást kell kiváltania. A fordítás során meg kell győződni róla, hogy ezt megfelelően értelmezzük-e. Érdekel, ahogyan a kommunikáció működik, illetve néha nem működik, és ahogyan bizonyos értékeket képes közvetíteni.
D. A.: Ön Majakovszkij és Heine verseit skót nyelven tolmácsolja, miközben József Attilát, akinek Majakovszkijhoz hasonlóan volt némi köze a kommunista párthoz, és Heinével egyetemben bizonyos fokig a népdalok világa inspirálta költői eszköztárát, irodalmi angolra fordította. Le tudná írni, egy vers hogyan talál magának másik nyelvet?
E. M.: Nemigen tudok általános elmélettel szolgálni ezzel kapcsolatban. Legtöbbször úgy csinálom, ahogy adja magát. Egy kicsit gondolkodtam, használjam-e a skót nyelvet József Attila esetében, de végül úgy láttam, hogy angolul jobban tudom kezelni. A skót kitűnően működött Majakovszkijnál, mivel nagyon alkalmas a szatíra, a fantasztikum és a különféle erőteljes hanghatások kifejezésére. Nem hiszem, hogy ezek ugyanolyan fontos szerepet játszottak volna József Attila fordításakor. Gyakorlatiasan kezelem ezeket a dolgokat. Ha az egyik nyelv használhatónak bizonyul a fordítás során, akkor nem sokat töprengek, hogy angolul vagy skótul írjak. Majakovszkij esetében a skót tűnt természetesnek, míg József Attilánál éppen az ellenkezője történt: élveztem, hogy a legjobb angoltudásomat kell latba vetnem az eredeti hatás visszaadásához.
D. A.: Végül is ön szerint miben áll a műfordítás jelentősége?
E. M.: A műfordítás azért fontos, mert maga a nyelv fontos. A nyelv körüli hatalmas mértékű elméletieskedés ellenére az mindig az élet egyik nagy misztériuma marad: hogya n jött létre, hogyan változik, mennyit vesztünk egy nyelv kihalásával, mekkora az egybeesés a nagyobb nyelvcsaládok között, mennyire önkényes a hang és jelentés közti kapcsolat és így tovább. A műfordító, azt hiszem, az éjszaka csendjében fülelve reméli, hogy ha nem tudja is megfejteni ezeket a titkokat, legalább tanulhat valamit a kísérletből.

Glasgow, 2000. október 13.