|
|
|
|
|
||
A kommunizmus volt a XX. század nagy története. Európa legvalószínűtlenebb sarkából robbant be a történelembe az első világháború traumája alatt, és 1939-1945 kataklizmájának nyomdokában nagy lépést tett nyugati irányba, egészen Németország közepéig, illetve még nagyobbat kelet felé, egészen a kínai tengerig. Ezzel a mutatvánnyal, szerencsecsillagzatának csúcsán, az emberiség egyharmada fölött uralkodott, és úgy tűnt, hogy előretörése megállíthatatlan. Hét évtizeden át kísértette a világpolitikát, megosztva az emberek véleményét, akik egyrészt a történelem szocialista betetőzésének gondolták, illetve a történelem legteljesebb zsarnokságának tartották.
Ezért aztán azt gondolhatnánk, hogy a modern történészek jelentős része dolgozik azon, hogy megmagyarázza, miért növekedett a kommunizmus hatalma oly sokáig, mielőtt összeomlott volna, mint egy kártyavár. Meglepő módon azonban több mint nyolcvan évvel 1917 után a marxizmus-leninizmus által felvetett Nagy Kérdések alaposabb vizsgálata még alig kezdődött meg. Elképzelhető talán, hogy A kommunizmus fekete könyve, ez a Franciaországban és Európa nagy részén szenzációt keltő könyv jelenti azt az áttörést, ami majd változást hozhat ebben a tekintetben?
Mivel a rendszer kötelező ideológiája a Szovjetunióban kizárta a komolyabb történetírást, ezért a kommunizmus tudományos vizsgálatát a közelmúltig - aránytalan módon - kizárólag a Nyugat képviselői végezték. És bár ezek a külső szemlélők nem tudták teljesen elkerülni azt az ideológiai mágneses erőt, ami vizsgálatuk tá rgyából sugárzott, a második világháború utáni fél évszázadban valójában tiszteletre méltó munkát végeztek. Ugyanakkor nem sikerült megkerülni egy alapvető problémát: a nyugati empirikus kísérletek elvi szegényességét.
Ez a szegénység abból az előfeltevésből ered, hogy a kommunizmus megérthető steril és értékítéletektől mentes módon, mintha a társadalmi folyamatok puszta terméke volna. Ennek megfelelően a kutatók végig kitartottak amellett, hogy az októberi forradalom munkásforradalom volt, nem pedig egy párt hatalomátvétele, miközben nyilvánvaló, hogy ez utóbbi lovagolta meg az előbbit. Ráadásul a kommunizmus történetének központi kérdése nem a párt tiszavirág-életű munkás-"bázisa"; hanem hogy az októberi események győztes értelmiségiei mit kezdtek később a folyamatos hatalomátvétellel - és ezt eddig csak kevéssé tanulmányozták.
Pontosabban: ezt a kérdést elhomályosította két olyan ábránd, amelyek fenntartották a bolsevikok által a valóságban létrehozott szocializmusnál jobb szovjet szocializmus ígéretét. Az egyik a Sztálin melletti "buharini alternatíva" elképzelése, amely a szocializmus erőszakmentes, piaci útját képviselte volna - azaz Marx lényegi szocializmusát, amely szükségessé teszi a magántulajdon, a haszon és a piac teljes elnyomását. A másik ábránd igyekszik megtalálni az ösztönző erőt Sztálin 1929 és 1933 közötti "felülről jövő forradalma" mögött egy, a párt aktivistái és a munkások által ösztönzött, alulról jövő "kulturális forradalomban", amely a Buharin számára oly kedves "polgári" szakértők ellen irányult; maga ez a forradalom pedig végső soron erőteljes felfelé törekvő mozgáshoz vezetett volna a gyári futószalagok mellől.
Ilyen mesék után, amelyek ma már a Trockij által a "történelem hamuhegyének" nevezett korszakhoz tartoznak, talán a kommunizmus jelenségének erkölcsi megközelítése jobb megértéshez vezethet, mint a társadalmi megközelítési mód, hiszen a sokat vizsgált szovjet társadalmi folyamatot - bár óriási mértékben szedte áldozatait - soha nem kísérte akkora tudományos figyelem, mint amekkorát az általa okozott katasztrófa indokolttá tett volna. A kommunizmus fekete könyve kínálja az első kísérletet, hogy összességében meghatározza az események valódi mértékét, azáltal, hogy szisztematikusan sorra veszi a leninizmus "bűntényeit, terrorját és megtorlását" 1917 Oroszországától 1989 Afganisztánjáig.
Ez a tényszerű megközelítési mód végső soron a kommunizmust visszahelyezi alapvető emberi perspektívájába. Hiszen valójában "világméretű tragédiáról" van szó (a francia kiadó jellemzése szerint), az áldozatok teljes számát a kötet egyes szerzői 85 és 100 millió közé helyezik. Bárhogy is, a kommunizmus számlájára írható a történelem politikai mészárlásainak legkomolyabb esete. És amint ez a tény kezdett tudatosulni a franciák körében, ez a száraz tudományos munka kiadói szenzációvá változott, és szenvedélyes politikai és intellektuális viták középpontjába került.
A kommunista tragédia riasztó dimenziói ugyanakkor nem igazán jelentenek valódi újdonságot a XX. századi történelem komoly tanulmányozói számára, legalábbis ha a különböző leninista rendszereket egymástól függetlenül vesszük figyelembe. Valódi újdonságot éppen az jelent, hogy ez az igazság még ma is ilyen komoly sokkot okoz a többség számára. Igazság szerint a tragédia minden nagyobb epizódja - a sztálini gulag, Mao Ce-tung nagy ugrása és kulturális forradalma, Pol Pot vörös khmerjei - közismertté vált bizonyos pillanatokban. Ám ezek a szörnyűségek hamar elhalványodtak, és a "történelem" részei lettek; és senki sem vette magának a fáradságot, hogy összeadja és a nagyközönség elé tárja az áldozatok számát. A végösszeg megdöbbentő nagysága részben magyarázatot nyújt arra a sokkra, amit a kötet okozott.
&nb A sokk teljes erejét aztán ennek a végösszegnek a nácizmus 25 millióra becsült áldozatával való elkerülhetetlen összehasonlítás szolgáltatta, hiszen egy ilyen összehasonlítás szerint a nácizmus határozottan kevésbé volt gyilkos jellegű, mint a kommunizmus. A kötet szerkesztője, Stéphane Courtois ráadásul ahelyett, hogy hagyta volna magukért beszélni a számokat, még ki is bontotta ezt az összehasonlítást, valóságos gyújtóbombává változtatva ezzel a könyvet. Abból a tényből kiindulva, hogy a nürnbergi joggyakorlat egy része beépült a francia jogrendszerbe (hogy alkalmazható legyen olyan esetekre, mint Maurice Paponé, aki Giscard d'Estaing minisztere volt korábban, és akit 1997-98-ban elítéltek, amiért a vichyi kormány egy helyi képviselőjeként részt vett a zsidók deportálásában), Courtois határozottan egyenlőségjelet tett a kommunizmus "osztálygenocídiuma" és a nácizmus "faji genocídiuma" között, és mindkettőt "emberiségellenes bűntettként" jellemezte. Sőt felvetette a kommunista bűntényekben való "bűnrészesség" kérdését azzal a számtalan nyugati apologétával szemben, akik Sztálin, Mao, Ho Si Minh, Fidel Castro, sőt még Pol Pot pártját is fogták, és akik "ha elhagyták is tegnapi eszményeiket, azt csak titokban és csöndben tették".
Ezeknek a kérdéseknek különleges jelentésük van Franciaországban. A harmincas évek óta Franciaországban a baloldal csak úgy volt képes hatalomra jutni, hogyha a szocialisták és a kommunisták (akár Léon Blum, akár François Mitterrand vezetésével) szövetségre léptek egymással, és ebben a kettősben a demokratikus felet mindig kompromittálta szövetségesének a totalitárius Moszkvához fűződő kapcsolata. Másrészről a jobboldalt a negyvenes évek óta bemocskolta Vichynek a nácizmushoz fűződő kapcsolata (ez rejlett a Papon-ügy mélyén is). Ebben a történelmi kontextusban a "Szovjetunióról való igazság megismerése" eleve nem maradt pusztán tudományos kérdés.
&n Ráadásul éppen abban az időben, amikor a kötet megjelent, a szocialista miniszterelnöknek, Lionel Jospinnek kommunista szavazatokra volt szüksége, hogy többséghez jusson a parlamentben. A jobboldal szónokai tehát A kommunizmus fekete könyvéből idéztek a Nemzetgyűlésben, s így vádolták meg Jospin kormányát, hogy az olyan szövetségeseket rejteget, akiknek be nem vallott "bűnös múltjuk" van. Jospin válaszában felidézte, hogy a háború után a gaulle-isták és a kommunisták koalíciót alkottak (ami teljesen jogos), majd úgy folytatta, hogy "büszke", hogy ő is velük kormányozhat (ami baklövés volt, hiszen a háború után a gulagról még nem lehetett tudni). Ám nem véletlenül hangzottak el ilyen szavak - az általa vezetett baloldal szemében ugyanis a kommunisták minden múltbéli tévedésük ellenére is a demokratikus haladás táborához tartoztak, míg a jobboldal gyanúsan elnéző a "fasiszta" Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontjával szemben (hiszen a konzervatívok valaha Vichyhez tartoztak). Az incidens azzal ért véget, hogy a nem gaulle-ista jobboldal kivonult a teremből, míg a gaulle-isták félszegen a helyükön maradtak. A vita aztán bekerült a tévébe és a sajtóba.
Igazság szerint a vita a könyv szerzőit is megosztja. Mindnyájan kutató történészek, akik a Centre d'Étude d'Histoire et de Sociologie du Communisme, illetve ennek kiadványa, a Communisme körül csoportosulnak. Ennek az intézménynek, amelyet a tudományos kommunizmuskutatás úttörője, az idős Annie Kriegel alapított, az a célja, hogy kihasználja a szovjet archívumokhoz való újabb hozzáférést, fiatalabb orosz történészekkel is együttműködve. Ugyanennyire fontos, hogy ezek a kutatók egykori kommunisták vagy társutasok; és éppen közös múltjuk megítélése az, ami megosztja őket. Így aztán, miután A kommunizmus fekete könyve körül kiteljesedett a várható politikai botrány, Courtois két legfontosabb munkatársa - az Oroszországot feldolgozó Nicolas Werth és a Kínáért felelős Jean-Louis Margolin - nyilvánosan elh atárolta magát Courtois merész következtetésétől.
Kezdjük hát a vitával, amely egyáltalán nem különlegesen francia jelenség. Mindenhol kirobban ez a vita, ahol felmerül a század két totalitárius rendszere közötti erkölcsi egyenlőség kérdése, sőt már akkor is, ha magának a "totalitarizmusnak" az elképzelése felmerül. A nácizmus különleges státusa, mint "abszolút gonosz", mára annyira magától értetődő, hogy mindenféle összehasonlítás könnyen gyanússá válhat.
Számos oka van annak, hogy miért így ítélik meg a nácizmust, amelyek közül a legnyilvánvalóbb az, hogy a nyugati demokráciák a második világháborút egyfajta "egységfrontban" harcolták végig a "fasizmus" ellen. Ráadásul, míg a nácik Európa nagy része fölött uralkodtak, addig a kommunisták a hidegháború idején csak messziről jelentettek veszélyt. És bár az új konfliktusban a demokrácia fenyegetettsége éppoly erős volt, mint a második világháború alatt, a háború megvívásának lehetősége jelentősen kisebb maradt, és a "gonosz birodalom" utolsó főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak a hidegháború legnagyobb harcosával, Ronald Reagan elnökkel való bajtársi összeölelkezésével meg is szűnt. A kommunizmus bukását nem követte semmilyen nürnbergi per, és ennek megfelelően elmaradt a kommunizmus felszámolása is, amely ünnepélyesen eltörölte volna a civilizáció területéről a leninizmust. És természetesen a mai napig léteznek kommunista rendszerek, amelyek jó nemzetközi hírnévnek örvendenek.
Kettős érzékelésünk másik oka, hogy a nácizmus gonoszságának csúcsán szenvedett vereséget, s ezáltal teljes borzalma örökre bevésődött a világ emlékezetébe. Ezzel szemben a kommunizmusnak saját gonoszsága tetőpontján epikus győzelemben volt része - és ezzel nyert ötven évet, ez idő alatt pedig elveszthette lendületét, félig megtagadhatta Sztálint, és egyes sikertelen vezető k esetében (mint a csehszlovák Alexander Dubčekében 1968-ban) megkísérelhetett "emberi arcot" adni a rendszernek. A két totalitárius rendszer más és más befejeződése miatt a nácizmus minden bűnét feltárták ötven évvel ezelőtt, míg a szovjet archívumokat még csak most kezdjük vizsgálni, a kelet-ázsiai és kubai források pedig továbbra is elérhetetlenek maradnak.
Az információhoz való egyenlőtlen hozzáférés hatását szubjektívebb megfontolások is erősítették. A nácizmus azért is tűnhetett annyira szörnyűségesnek a nyugati világ számára, mivel a civilizált Európa szívéből eredt, Luther, Kant, Goethe, Beethoven, sőt Marx hazájából. A kommunizmus ezzel szemben kevésbé tűnt történelmi félresiklásnak Európa orosz határvidékén - ami már majdnem "Ázsiának" számított -, ahol a civilizáció Tolsztoj és Dosztojevszkij ellenére sem vert túl mély gyökeret.
A nácizmus végső megkülönböztető jellegzetessége pedig természetesen a holokauszt, ami egy egész nép kiirtására törekvő, történelmileg egyedi bűntény, éppen erre találták ki Nürnberg ideje alatt a "genocídium" kifejezést. Ezzel a zsidó népre hárult az a komoly kötelesség, hogy a világ lelkiismerete számára fenntartsa mártírjainak emlékét. A végső megoldás borzalma így is csak lassan tudatosult, s ez a tudatosság tulajdonképpen csak a hetvenes és nyolcvanas években vált általánossá - éppen azokban az években, amikor a kommunizmus lassan olvadni kezdett. Ilyen ellentmondásos körülmények között következhetett be az, hogy mire a kommunizmus megbukott, addigra a liberális világnak már ötven éve volt arra, hogy kettős mércét alakítson ki két nagy ellenfele számára.
Ennek megfelelően Hitler és a nácizmus folyamatosan jelen van a nyugati sajtóban és televízióban, míg Sztálin és a kommunizmus csak elszórtan tűnik fel. Ha valaki exkommunista, akkor azzal nem hordoz magán semmiféle stigmát, még akkor s em, ha a megbánás semmi jelét sem mutatja; ugyanakkor a nácizmussal való múltbéli kapcsolat, bármennyire marginális és távoli legyen is, lemoshatatlan foltot jelent. Ennek megfelelően Martin Heidegger és Paul de Man komolyan kompromittálódott, gondolkodásuk lényege pedig besározódott. Ezzel szemben Louis Aragon például, aki Sztálin ideje alatt a Francia Kommunista Párt irodalmi folyóiratának szerkesztője volt, 1996-ban helyet kapott a Pléiade klasszikusai között; a sajtó lírai hangon dicsérte művészetét, míg lényegében hallgatott politikájáról. (A kommunizmus fekete könyve közli egy, a KGB elődjéhez, a GPU-hoz írt 1931-es versét.) Hasonlóképpen a sztálinista és Nobel-díjas költő, Pablo Neruda és ügye ugyanebben az évben szentimentális feldolgozást kapott egy sikeres filmben, az Il postinóban - annak ellenére, hogy 1939-ben spanyolországi chilei diplomataként de facto a Komintern ügynökeként tevékenykedett, 1953-ban pedig émelyítő ódával gyászolta Sztálint. Az összeegyeztethetetlen életeknek ez a listája a végtelenségig folytatható.
Ennél is bonyolultabb a helyzet Keleten. Egyetlen gulag-tábort sem alakítottak át múzeummá, ahol megemlékeznének foglyaikról, mindegyiket lerombolták Hruscsov desztálinizációja alatt. Sztálin áldozatainak egyetlen emlékműve egy szerény kő, amely Szolovki északi táborából származik, és amelyet a Lubjanka térre helyeztek (annak is meglehetősen a szélére), arra a térre, ahol a KGB egykori székháza ma is áll. Rendszeres látogatói nincsenek ennek a magányos kőnek (komoly forgalmon kell átkelnie annak, aki oda akar jutni), és nem találni mellette többet, mint esetenként egy hervadt csokrot. Ezzel szemben Lenin szobrai a mai napig uralják a legtöbb városközpontot, múmiája pedig ott büszkélkedik mauzóleumában.
Mindemellett az egykori kommunista világban gyakorlatilag egyetlen felelőst sem állítottak bíróság elé, vagy ítéltek el. Sőt a kommunista pártok, bár általában ú j nevek alatt, részt vesznek a politikai életben. Lengyelországban például Aleksander Kwasniewski, Jaruzelski tábornok kormányának egykori tagja nyerte meg az elnökválasztást a kommunista ellenállás szimbólumának tartott Lech Walęsával szemben (aki bevallottan pocsékul kampányolt). Horn Gyula, aki Magyarország miniszterelnöke volt 1994 és 1998 között, tagja volt az ország utolsó kommunista kormányának is, illetve az 1956-os forradalmat a szovjet csapatok mellett leverő karhatalomnak. Ezzel szemben a szomszédos Ausztriában a korábbi elnököt, Kurt Waldheimet világszerte kiközösítették, amint fény derült náci múltjára. Nyilvánvaló, hogy a tüntetésekben részt vevő nyugati irodalmárok vagy a későbbi idők keleti apparatcsikjai nem szolgáltak soha Sztálin hóhérjaiként. De még így is felmerül a kérdés: a múltjukról való jelenlegi hallgatás azt jelenti, hogy a kommunizmus ennyivel kevésbé volt rossz, mint a nácizmus?
A kommunizmus fekete könyve körüli vita segíthet megtalálni egy lehetséges válasz kereteit. Az egyik oldalon, a liberális Le Monde érvelése szerint, jogosulatlan egyetlen kommunista mozgalomról beszélni Phnom Penhtől Párizsig. A vörös khmerek őrjöngése inkább hasonlít a harmadik világbeli Ruanda etnikai mészárlásaihoz; a "vidéki" ázsiai kommunizmus radikálisan különbözik az "urbánus" európai kommunizmustól. Az ázsiai kommunizmus valójában csak gyarmatosításellenes nacionalizmus. Az ilyen Európa-központú, leereszkedő gondolkodás mélyén az a feltételezés áll, hogy a szociológiailag eltérő mozgalmak összemosása valójában csak azt a célt szolgálja, hogy több áldozatot írjanak a kommunizmus és végső soron a baloldal számlájára. Válaszképpen a konzervatív Le Figaro kommentátorai elutasítják azt a szűkítő szociológiai felfogást, amellyel a kommunizmust fel akarják menteni, és azt mondják, hogy a marxista-leninista rendszerek az egész világon ugyanazon minta szerint készültek. Ennek a találó megfigyelésnek a mélyén is in tő gondolatot találni: azt, hogy a szocialisták egyetlen fajtájában sem szabad bízni, mivel nem biztos, hogy ellen tudnak állni a szésőbalról jövő démonjaiknak (azok a népfrontos szövetségek végső soron nem véletlenül jöttek létre).
Ha hagyjuk A kommunizmus fekete könyvének megosztott szerzőit dönteni ebben a kérdésben, akkor kiderül, hogy nincs közöttük vita: valójában a lenini minta szolgált alapul mindegyik egykor "testvéri" párt számára. Egész pontosan: a modellt különbözőképpen alkalmazták különböző kulturális környezetekben. Miként arra Margolin rámutat, a megtorlás legfontosabb eszköze Oroszországban a különleges politikai rendőrség volt, a Cseka-GPU-NKVD-KGB, míg Kínában a Nemzeti Felszabadító Hadsereg játszott hasonló szerepet, Kambodzsában pedig fegyverviselő vidéki fiatalok: világos, hogy a népszerű ideológiai mozgósítás Ázsiában mélyebbre hatolt, mint Oroszországban. Mégis, mindenhol az volt a cél, hogy elnyomják a "nép ellenségeit" - "mint a kártékony rovarokat", ahogy Lenin mondta korábban, megindítva ezzel azt a kommunista gyakorlatot, hogy "állatiasítsa" ellenfeleit. Az örökösödési vonal Sztálintól Maóig, Hóig, Kim Ir Szenig, Pol Potig meglehetősen nyilvánvaló; minden újabb vezető tárgyi segítséget és ideológiai inspirációt kapott elődjétől. És csak hogy bezáródjon a kör: Pol Pot először Párizsban tanult marxizmust 1952-ben (amikor olyan filozófusok, mint Jean-Paul Sartre és Maurice Merleau-Ponty azt magyarázták, hogy a terror lehet a humanizmus "bábája"). Amennyiben tehát a vita a számszerűsített rémtettek szintjén marad, akkor a kettős mérce összedől, és a kommunizmus bizonyul a bűnösebb totalitarizmusnak.
Ám ha a bűn minőségére terelődik a vita, akkor ezt a következtetést könnyedén meg lehet fordítani. A döntő tényező itt ismét csak a holokauszt mint a nácizmus különlegesen gonosz természetének bizonyítéka. Ez a minta annyira általánoss á vált, hogy más üldözött népcsoportok, az örményektől egészen Észak- és Dél-Amerika őslakosságáig használni kezdték (a kézenfekvőség különböző fokozataival) a "genocídium" fogalmát saját tapasztalatuk jellemzésére. Nem meglepő módon az ilyen holokauszttal való összehasonlítások nagy részét elutasították mint megalapozatlant, vagy akár sértőt. A Le Monde egyik túlfűtött vezércikke, amelyet egy tiszteletre méltó kutató írt, később antiszemitizmussal vádolta meg Courtois bevezetőjét.
Vannak azonban más, kevésbé érzelmekkel átfűtött érvek is amellett, hogy a náci terrort különlegesnek tekintsük. A büntetőjog mindenhol megkülönbözteti a gyilkosság fokozatait, a motivációtól, a kegyetlenség mértékétől és ehhez hasonló dolgoktól függően. Ennek megfelelően Raymond Aron már régebben, François Furet pedig nemrégiben - bár mindketten egyértelmű véleménnyel vannak a kommunizmus gonoszságáról - megkülönböztették a politikai cél érdekében elkövetett emberirtást, bármennyire perverz legyen is ez a cél, az öncélú emberirtástól. A kommunizmus ebből a szempontból is kedvezőbb elbírálást kapott, mint a nácizmus.
Ez a kézenfekvő meghatározás azonban könnyűszerrel megfordítható. Különösen kelet-európai emigránsok érveltek amellett, hogy a nemes célok érdekében elkövetett tömeggyilkosságok valójában perverzebbek, mint a valamilyen egyszerűbb cél érdekében elkövetettek. A nácik végső soron soha nem akartak erkölcsösnek látszani. Ezzel szemben a kommunisták saját humanizmusukat hirdették, amivel milliókat tévesztettek meg világszerte évtizedeken keresztül, mialatt hihetetlen méretű gyilkosságokat kentek el. A nácik ideológiai szertartás nélkül ölték meg áldozataikat; míg a kommunisták általában rávették áldozataikat, hogy aláírt vallomásokban vallják be "bűnösségüket", amelyekkel elfogadták a pártvonal politikai "helyességét". És végül a nácizmus egyedi jelenség volt (Mussolini fasizmusa nem volt igazán verseny képes), amely nem tett szert követőkre világszerte. A kommunizmus univerzalizmusa ezzel szemben lehetővé tette a világméretű áttételeket.
S végül egy másik felfogás szerint, amelyet Alain Besançon képvisel igen határozottan, a gyilkosság az gyilkosság, bármi legyen is az ideológiai motiváció; s ez kétségkívül igaz a nácizmus és a kommunizmus egyaránt halott áldozatai számára. Hasonló abszolút egyenlőséget fejezett ki Hannah Arendt az Origins of Totalitarianismben (A totalitarizmus eredete): mindkét rendszer nem olyasvalamiért mészárolta le áldozatait, amit tettek (például ellenállásért), hanem azért, amik voltak, lehettek akár zsidók vagy kulákok. Ebből a szempontból az a megkülönböztetés, hogy a kispolgári "kulák" fogalma rugalmasabb, és ezáltal kevésbé halálos, mint a biológiai "zsidó" fogalma, elveszti érvényességét: a szociális és faji kategóriák ugyanannyira pszeudotudományosak.
Egyetlen ilyen minőségű vitát sem lehet "eldönteni" - szemben az áldozatok empirikus módszerekkel kiszámított számával. És mivel a politikai "gonoszság" mértékét illetően nem lehet konszenzusra jutni, ezért egyes kutatók azt fogják mondani, hogy minden értékítélet csupán szerzőjének ideológiai választásait fejezi ki.
Az ilyen "pozitivista" társadalomtudósok azt állították, hogy az erkölcsi kérdések irrelevánsak a múlt megértéséhez. Példaként egy nemrég megjelent kötetet említhetek, amely a modern Európa politikai feljelentéseivel foglalkozik. A bevezetőben megdöbbentő tényekről olvashatunk: 1939-ben a Gestapo 7500 embert foglalkoztatott, szemben az NKVD 366 000-jével (ebben benne van a gulag személyzete is); s a kommunista párt kötelezővé tette a feljelentést, míg a náci párt nem. Ám semmilyen következtetést nem vonnak le ezekből a különbségekből. Ehelyett megtudhatjuk, hogy mindkét rendszer alatt a lakosság "mindennapi gyakorlatként" élte meg a f eljelentéseket, amiben elsősorban a törtetés játszott szerepet, nem pedig az ideológia. Azt is megtudhatjuk továbbá, hogy a feljelentés gyakorlata járványszerűen terjedt a forradalom előtti, vidéki Oroszországban, s hogy virágzott a francia jakobinusok és az angol puritánok, a spanyol inkvizíció és az amerikai mccartizmus alatt. Tény, hogy a bevezetőben felsorolt mindegyik "boszorkányüldözésben" volt valami közös.
A baj azonban az, hogy ez a szemlélet a politikát és az ideológiát mindenhol antropológiára szűkíti le. A szerkesztők - miután ezt a leszűkítést véghezvitték - udvariasan biztosítanak afelől, hogy (Hannah Arendt elképzelésével szemben) a "náci/szovjet hasonlóságok" nem elégségesek ahhoz, hogy a feljelentések készítését "különleges >>totalitárius<< jelenséggé" tegyék. Sőt a náci/kommunista rendszerek és a nyugati rendszerek közötti különbség "nem minőségi, hanem mennyiségi". Következésképpen a kommunista és náci terror kiemelése és egyenlővé tétele hidegháborús rágalmazássá válik - s éppen ez volt a huszonöt éven át uralkodó "revizionista", szociálisan szűkítő szovjetológia ideológiai alapja.
Ezenkívül ez a "tények kedvéért tényszerű" megközelítési mód azt sugallja, hogy nem volt semmi különlegesen kommunista a kommunista terrorban - ami azt is jelentené, hogy nem volt semmi különlegesen náci a náci terrorban sem. A véres szovjet kísérlet így egyetlen szürke antropológiai szégyenfolt részévé fokozódik le, a Szovjetunió pedig átalakul, s nem lesz más, mint egy adott kor adott országa, amelyik nem volt sem kevésbé, sem jobban bűnös bármilyen más fennálló rendszernél. Ez pedig nyilvánvaló képtelenség. Így hát ismét visszajutottunk az erkölcsi ítéletek problémájához, ami elválaszthatatlan a múlt bármilyen valódi megértésétől - sőt valójában elválaszthatatlan emberi létünktől.
Ugyanakkor a XX. században az erkölcs elsősorban nem a transzcendentális parancsok örök igazságának kérdése. Az erkölcs mindenekelőtt a politikai hűség kérdésévé vált. Vagyis az egymással szemben álló jobb- és baloldal kérdése; amely pozíciókat egyrészt szenvedélyes egyenlőségelvűséggel, másrészt pedig a megfontolt rend fensőbbségességével lehetne jellemezni. A modern világ tehát - mivel egyik elvet sem lehet kizárólagosan alkalmazni anélkül, hogy azzal tönkre ne tennénk a társadalmat - az egyenlőségre való megkerülhetetlen törekvés és a hierarchia funkcionális szükségszerűsége közötti örök feszültségben él.
Ez a jelenség teszi lehetővé, hogy a kommunizmus örökre minőségi előnyt élvezhessen a nácizmussal szemben, borzalmaik bármilyen mennyiségi felmérése során. A kommunisták eredeti elképzelése ugyanis univerzalista és egyenlőségelvű célokat hangoztatott, míg a nácik csupán szégyentelen nemzeti egoizmussal szolgáltak. Ezek után már nem számít, hogy gyakorlatukat össze lehet hasonlítani; erkölcsi előjelük egymással ellentétes volt, és a nyugati belpolitikában ez az utóbbi számít. Ezzel elérkeztünk a vita sarokkövéhez: erkölcsös embernek nem lehetnek "ellenségei a baloldalon", ebből a szemszögből pedig a kommunista bűnökhöz való túlságos ragaszkodás csupán "a jobboldal kezére játszik" - bár már az is lehet, hogy mindenféle antikommunizmus egyszerűen csak az antiliberalizmus álcája.
Ebben a szellemben a Le Monde vezércikkírója időszerűtlennek ítélte A kommunizmus fekete könyvét, mivel a kommunizmus és a nácizmus egyenlővé tétele elmozdította "a szélsőjobb", azaz Le Pen "legitimálásának utolsó akadályait". Való igaz, hogy Le Pen pártja és a hasonlóan gyűlöletkeltő, idegengyűlölő európai pártok riasztó új jelenséget képviselnek, amire minden liberális demokratának oda kell figyelnie. Ám ebből semmiképpen nem következik az, hogy a kommunizmus bűnös múltját figyelmen kívül kellene hagyni, vagy minimalizáln i kellene. Az ilyen érvelések csak újabb történelmi körülmények között felhozott változatai annak a híres sartre-i bölcsességnek, hogy jobb hallgatni a szovjet táborokról "pour ne pas désespérer Billancout" (hogy ne keserítsék el a Billancout autógyár dolgozóit). Amire egykori kollégája, Albert Camus már régen azt válaszolta, hogy az igazság az igazság, és az igazság letagadása egyszerre csúfolja meg az emberiség és az erkölcs ügyét.
Valójában éppen az ilyen okoskodások állhatatos jelenléte teszi A kommunizmus fekete könyvét különlegesen időszerűvé. Mit tartalmaznak hát ezek a provokatív oldalak? A könyv az eredetiség igénye nélkül tárja elénk a kommunizmus emberi áldozatainak mérlegét, részben - ahol lehet - levéltári kutatások alapján, máshol pedig a rendelkezésre álló legjobb másodlagos bizonyítékok alapján, kellően számolva a számszerűsítés nehézségeivel. Éppen leltárának józansága teszi erőteljessé ezt a könyvet, s minél tovább haladunk egyik országtól a másikig, az egyik borzalomtól a másikig, úgy erősödik a felhalmozódó hatás.
Ezzel egyidejűleg a könyv néhány fontos elméleti kérdésben is csöndes előrelépést jelent. Az első az, hogy a kommunista rendszerek nemcsak egyszerűen bűntetteket hajtottak végre (minden állam megteszi ezt néha), hanem lényegük szerint is bűnös vállalkozások voltak: minden ilyen rendszernek, hogy úgy mondjam, alapelve volt, hogy törvénytelenül kormányozzon, erőszakkal és az emberi életre való tekintet nélkül. Werth fejezete a Szovjetunióról így aztán az Egy állam a népe ellen címet viseli, és ez a fejezet módszeresen végigvezeti az olvasót a terror egymást követő körein, az 1917-es nagy októberi forradalomtól Sztálin 1953-as haláláig. Összehasonlításképpen Werth megjegyzi, hogy 1825 és 1917 között a cári Oroszországban 6321 politikai kivégzést hajtottak végre (a legtöbbet az 1905-1907-es forradalom alatt), míg a "vörösterror" hivatalos két hónapja alatt, 1918 őszén a bolsevikok 15 000 politikai kivégzést hajtottak végre. És ez így folytatódott az évszázad egyharmadán keresztül; 6 millióan haltak meg például a kollektivizáláshoz kapcsolódó 1932-33-as nagy éhínség alatt, 720 000 kivégzést hajtottak végre a nagy tisztogatás alatt, 1934 és 1941 között 7 millió ember került a gulagra (ahol nagyon sokan meghaltak), és 2 750 000-en még mindig ott voltak Sztálin halálakor. Igaz, hogy ezek a számok az állami erőszak különböző formáit képviselik, amelyek közül nem mindegyik volt azonnal halálos; de a terrort mindegyik a kormányzás rutinszerű eszközének mutatja.
Margolin Kína-fejezetének, a Hosszú menetelés az éjszakábannak kevésbé ismert számai pedig még ennél is megdöbbentőbbek: legalább 10 millió "közvetlen áldozat", valószínűsíthetően 20 millió halott azok között, akik megjárták Kína "rejtett gulagját", a laokajt; több mint 20 millió halott az 1959-61-es nagy ugrás "politikai éhínségének" következtében, ami egyébként a világtörténelem legnagyobb éhínsége volt. Végül pedig a Pol Pot-i kísérletbe, amely Mao nagy ugrását akarta megvalósítani, körülbelül minden hetedik kambodzsai belehalt, ez a legmagasabb arány minden kommunista ország közül.
A könyv másik felismerése, hogy soha nem volt a kommunizmusnak egyfajta szelíd, kezdeti szakasza, még mielőtt valamiféle misztikus "rossz fordulat" következtében félresiklott volna. Lenin kezdettől fogva arra számított, sőt azt várta el, hogy a polgárháború pusztítson el minden "osztályellenséget"; és ez a háború, amit lényegében a parasztok ellen vívtak, rövid megszakításokkal egészen 1953-ig folytatódott. Ennyit a "jó Lenin/rossz Sztálin" meséjéről. (Bárki, aki kételkedne abban, hogy ezt még mindig szükséges leszögezni, példaképpen megnézheti az Encyclopaedia Britannica egy újabb kiadásában a Leninről szóló érzelgős cikket.) A könyv másik felismerése "technikai" jellegű: ez pedig az éhínségnek mint eszköznek a felhasználása, amellyel a rendszer gazdasági "terveivel" szembehelyezkedő parasztok ellenállását törték meg. Szolzsenyicin óta pedig az ilyen "fáraói" módszereket szembe szokták állítani a nácik technikailag fejlettebb gázkamráival.
Ennél lényegesebb meglátás, hogy a vörösterrort nem lehet a forradalom előtti politikai kultúra folytatásának tekinteni. A kommunista megtorlás nem felülről, a hagyományos autokráciákból származott; mint ahogy nem tekinthető egyszerűen az alulról jövő népi erőszak felerősödésének sem - akár Oroszország paraszti anarchizmusáról, vagy Kína ciklikusan, ezerévente visszatérő felkeléseiről, vagy Kambodzsa felfokozott nacionalizmusáról van szó, bár ezeket a hagyományokat az új rendszerek mind kihasználták. És a két világháború erőszaka sem jelentette a kommunista gyakorlat eredetét, bármennyire fontos volt is ez a brutális tapasztalat. A népesség elleni tömeges erőszak alkalmazása az új forradalmi rend szándékos eljárási módja volt; a gyakorlat mérete és embertelensége pedig meghaladta a nemzeti múlt minden előzményét.
Az utolsó felismerés, amit Courtois hangsúlyoz (bár szerzőtársainál is megjelenik), az, hogy a "folyamatos polgárháború" kommunista eszköze azon a "tudományos" marxista elképzelésen alapult, hogy - mint Marx híres metaforája is mondja - az osztályharc a "történelem erőszakos bábája". Courtois hozzáteszi, hogy ehhez hasonlóan a náci erőszakot tudományos szociáldarwinizmusra alapozták, amely nemzeti feltámadást ígért a faji küzdelmen keresztül.
Az a jogos hangsúly, amely a kommunista tömeggyilkosságok forrásaként az ideológiát jelöli meg, Margolin fejezetében erősödik föl, aki leírja, miként eszkalálódott a kommunizmus radikalizmusa, minél keletebbre vonult a forradalom. Persze már Sztálin megkezdte ezt az eszkalációt, amikor "a ma Leninjének" nevezte magát, első ötéves tervét pedig másodi k októberi forradalomnak. Aztán 1953-ban, négy évvel Mao hatalomra kerülése után, Sztálin örökösei véget vetettek a tömegterrornak - mivel az egyszerűen túl költségessé vált addigra már teljhatalmú rendszerük számára. A kínai bajtársak számára azonban a moszkvai enyhülés a világforradalom "elárulását" jelentette, mégpedig éppen akkor, amikor a világforradalom hódítani kezdett Ázsiában. Ennek megfelelően 1959-1961 között Mao úgy érezte, hogy túl kell tennie szovjet mentorain, mégpedig egy moszkvai stílusú, puszta szocializmuson túli "nagy ugrással", amely egyenest a teljes kommunizmusba vezet, ahogy Marx megálmodta a Kommunista kiáltványban és A gothai program kritikájában. És 1966-1976 között, amikor a kulturális forradalom anarchiáját saját pártja ellen irányította, Mao ismét csak túltett Sztálinon és a nagy sztálini tisztogatáson, amit Sztálin 1937-1939-ben végzett el a saját pártjában. Ennek az egész hagyománynak a legtébolyultabb felpörgetésével aztán Pol Pot vörös khmerjei szolgáltak 1975-1979-ben; ez a városi "polgári" civilizáció elleni őrjöngés nem fejezett ki semmi mást, mint azt az igyekezetet, hogy a csöpp kis Kambodzsa túltegyen Mao "eredményein", és a világforradalom élvonalába kerüljön.
Az efféle "haladás" hosszú távú eredménytelensége végül oda juttatta Mao örököseit, hogy ők is "elárulják" a marxista-leninista lendületet azzal, hogy megállították a tömegterrort, és félig a piacgazdaság felé fordultak. Ezzel Teng Hsziao-ping 1979 után világszerte véget vetett annak a perverz prométheuszi őrületnek, ami 1917 októberében indult útjára. A kommunizmus pályája, amint A kommunizmus fekete könyve Petrográdtól a kínai tengerig végigvezeti, elkerülhetetlenül azt sugallja, hogy az ideológia, nem pedig a társadalmi fejlődés volt az, ami a mozgalom meteorszerű tündöklését táplálta, és hogy az ideológia gyakorlati kudarca okozta hirtelen bukását.
Ez a nemzetek fölötti nézőpont segíthet megválaszolni a kommunista történelem nagy kérdését is: azt ugyanis, hogy egy, az ipari társadalmak proletárforradalmára épülő doktrína hogyan győzedelmeskedhetett kizárólag olyan országokban, amelyek elsősorban agrárországok voltak, miközben a marxista definíció szerint ezek voltak a legkevésbé felkészülve a "szocializmusra". A szocialista forradalom ugyanis Marx számára nem csak a gazdasági fejlődés kérdése volt; alapvetően eszkatológiai "ugrást jelentett a szükségek birodalmából a szabadság birodalmába". Az ilyen csodaszerű átalakulás azok számára jelenti a legnagyobb vonzerőt, akiknek a legnagyobb nehézségekkel kell megküzdeniük, így aztán nem igazán meglepő, hogy a marxizmus menetelése egyre beljebb vezetett a politikailag és gazdaságilag is visszamaradottabb Kelet mélyébe. Csak akkor bonthatjuk ki a XX. század nagy történetének, a kommunizmusnak az igazi történetét, ha figyelembe vesszük ezt a paradox eszkalációt, amely egyre szélsőségesebb "ugrásokon" keresztül haladt előre.
Ez pedig visszavezet bennünket vitatott - és bosszantó - kérdésünkhöz, amelyet Stéphane Courtois tett fel A kommunizmus fekete könyvében: mi a helyzet a kommunizmus és nácizmus erkölcsi egyenlőségével? Ötvenévnyi vita után világos: a tényektől függetlenül a totalitárius bűnöket legalább annyira jelenkori politikai fogalmak szerint fogják mérni, mint a múlt igazságai szerint. Tehát mindaddig kettős mércével fogunk találkozni, amíg létezik baloldal és jobboldal - ez pedig minden bizonnyal hosszú ideig így lesz. Bármennyire alaposan fogják is dokumentálni a kommunizmus kudarcát (és az új kutatások alapján a kép egyre szörnyűbbnek tűnik), mindig találkozni fogunk olyan megnyilatkozásokkal, mint például egy nagyobb nyugati lap moszkvai tudósítójának egy megjegyzése, aki az összeomlás után így tisztelgett az orosz nép előtt: "Köszönjük, hogy legalább megpróbálták!"; és mindig lesznek olyanok, akik A kommunizmus fekete könyvét eleve elutasítják m ajd mint "szélsőjobboldali antikommunista retorikát". A józanabb megfigyelők számára viszont annyi mindenképpen világossá válhat, hogy jelenlegi értékítéleteink botrányosan eltérnek a század politikai bűntényeinek valódi számlájától.
Ez az abszurditás pedig elvezet fordulópontunkhoz. Tíz évvel ezelőtt A kommunizmus fekete könyvének szerzői nem lettek volna hajlandók elhinni azt, amiről most maguk írnak. A szovjet - és valamikor majd a kelet-ázsiai - levéltárak anyagának feltárása tovább fogja formálni a történelmi egyenleget. Mindez ráadásul akkor következett be, amikor a történetírás egyre erőteljesebben egyfajta retrospektív megerősítéssé változott, amely beteljesíti az "emlékezés kötelességét" a múlt minden elnyomottjával szemben - amikor kormányok és egyházak nyíltan bocsánatot kérnek történelmi bűneikért. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor az emberiség Pártja képes lesz juttatni egy kis részvétet azon embertelenség áldozatai számára, amit oly sokáig, oly sok saját partizánjukra mértek ki.
Ám a visszamenőleges igazságszolgáltatás így is szembesülni fog egy konok akadállyal. A kommunista bűnök valósághű számbavétele végképp bezárná a kaput Utópia előtt; s túl sok jó lélek van ebben az igazságtalan világban, akik nem tudnak felhagyni a reménnyel, hogy az egyenlőtlenségnek egyszer végérvényesen véget lehet vetni (kevésbé jó lelkek pedig mindig szolgálnak majd valamilyen "racionális" gyógyító csodaszerrel). És így a történelmi igazság minden bajtársias keresője valóban hosszú menetelésre készülhet fel, mire a kommunizmusnak odaítélik az abszolút gonoszból az egyébként neki megérdemelten járó részt.
NEMES PÉTER fordítása
Lucien Hervé: Katedrális árnyékában, Mantes-la-Jolie, Franciaország (1947)
