|
|
|
|
|
||
Az Isten a világűr kerevetje, fekszünk rajta, mint az angyalok, tisztán,
a szentek égkék szemével nézünk s köszönünk vissza a csillagoknak;
az Isten vánkos, amelyre a fejünket hajtjuk, támasza gyarló lábunknak;
az Isten erőforrás és szűzi sötétség;
az Isten szeplőtlen lélek a láthatatlanban, s porladó test az el-nem-gondoltban;
az Isten az örökkévalóság hallgató vize;
az Isten a semmi termékeny magva, elhamvadt világok maroknyi pora;
az Isten rovarok miriádja, rózsák önkívülete;
az Isten üres hinta a semmi és a világmindenség között;
az Isten börtön a szabad szellem számára;
az Isten hárfa a leghevesebb indulatok kezében;
az Isten az, amit a vágy rábírhat: szálljon le közénk a földre.
Madár sem téved e zugba,
fekete fecske nem hoz vágyat,
fehér sirály nem jósol vihart.
Vadságom sziklák árnyékában fülel,
kész a léptek zajára, a legkisebb neszre elmenekülni...
Világom üdvözülten, zajtalan kéklik,
négy égtája és négy kapuja van.
Az aranykapu keletre nyílik,
s a szerelemé az, mely nem jön el soha,
van kapum külön a nappal s külön a bánat számára,
a negyedik kapum mindig nyitva van, az a halálé.
Nem akarom az erdő
szomorú meséjét hallani.
A fenyők között még sokáig susog a szó,
a lombok között sokáig zúg a sóhaj,
a sötét törzsek közt sokáig lopakodnak az árnyak.
Gyere ki az útra. Ott senki sem találkozhat velünk.
A hallgató árkok mellett a piros este mereng.
Az út lassan halad, fokozatosan emelkedik,
visszanéz, sokáig nézi a lenyugvó napot.
A könnyű madarak az ég magasában
nem helyettem repülnek,
a súlyos kövek viszont az alacsony parton
helyettem pihennek.
Sokáig feküdtem egy sötétlő hegy lábánál,
s hallgattam a fenyők erős ágai között zúgó
szél parancsait.
Itt hason fekszem, s merőn nézek magam elé:
minden idegen, emlékezésre semmi sem indít.
Az én emlékeim nem itt születtek:
a levegő éles, a kövek nyálkásak,
élettelen minden, nem vidít semmi,
kivéve azt a törött fuvolát, melyet a tavasz felejtett a parton.
Az én lelkem annyira szereti az idegen országokat,
mintha hazája sosem lett volna.
Messzi földeken nyugszanak azok a súlyos kövek,
amelyeken a gondolataim megpihennek.
Egy idegen furcsa szavakat rótt föl
lelkem kemény tábláira.
Éjjel-nappal csak fekszem, s meg nem
történt dolgokra gondolok:
szomjas lelkem egyszer szomját oltotta.
Szeszélyesen sikoltozó dalocskáimért,
a bennük homályló esthajnalfényért
megajándékozott a tavasz egy vízimadár tojásával.
Megkértem kedvesemet,
mmfesse rá arcképem a tojáshéjra.
Ő pedig festett a tojásra egy földből kibúvó hagymaszárat,
a másik oldalra pedig egy kerek homokdombocskát.
