![]()  | 
				![]()  | 
			|
| 
					 | 
			||
			
			
			Az Isten a világűr kerevetje, fekszünk rajta, mint az angyalok, tisztán,
			a szentek égkék szemével nézünk s köszönünk vissza a csillagoknak;
			az Isten vánkos, amelyre a fejünket hajtjuk, támasza gyarló lábunknak;
			az Isten erőforrás és szűzi sötétség;
			az Isten szeplőtlen lélek a láthatatlanban, s porladó test az el-nem-gondoltban;
			az Isten az örökkévalóság hallgató vize;
			az Isten a semmi termékeny magva, elhamvadt világok maroknyi pora;
			az Isten rovarok miriádja, rózsák önkívülete;
			az Isten üres hinta a semmi és a világmindenség között;
			az Isten börtön a szabad szellem számára;
			az Isten hárfa a leghevesebb indulatok kezében;
			az Isten az, amit a vágy rábírhat: szálljon le közénk a földre.
			
			
			
			
			
			Madár sem téved e zugba,
			fekete fecske nem hoz vágyat,
			fehér sirály nem jósol vihart.
			Vadságom sziklák árnyékában fülel,
			kész a léptek zajára, a legkisebb neszre elmenekülni...
			Világom üdvözülten, zajtalan kéklik,
			négy égtája és négy kapuja van.
			Az aranykapu keletre nyílik,
			s a szerelemé az, mely nem jön el soha,
			van kapum külön a nappal s külön a bánat számára,
			a negyedik kapum mindig nyitva van, az a halálé.
			
			
			
			
			
			Nem akarom az erdő
			szomorú meséjét hallani.
			A fenyők között még sokáig susog a szó,
			a lombok között sokáig zúg a sóhaj,
			a sötét törzsek közt sokáig lopakodnak az árnyak.
			Gyere ki az útra. Ott senki sem találkozhat velünk.
			A hallgató árkok mellett a piros este mereng.
			Az út lassan halad, fokozatosan emelkedik,
			visszanéz, sokáig nézi a lenyugvó napot.
			
			
			
			
			
			A könnyű madarak az ég magasában
			nem helyettem repülnek,
			a súlyos kövek viszont az alacsony parton
			helyettem pihennek.
			Sokáig feküdtem egy sötétlő hegy lábánál,
			s hallgattam a fenyők erős ágai között zúgó
			szél parancsait.
			Itt hason fekszem, s merőn nézek magam elé:
			minden idegen, emlékezésre semmi sem indít.
			Az én emlékeim nem itt születtek:
			a levegő éles, a kövek nyálkásak,
			élettelen minden, nem vidít semmi,
			kivéve azt a törött fuvolát, melyet a tavasz felejtett a parton.
			
			
			
			
			
			Az én lelkem annyira szereti az idegen országokat,
			mintha hazája sosem lett volna.
			Messzi földeken nyugszanak azok a súlyos kövek,
			amelyeken a gondolataim megpihennek.
			Egy idegen furcsa szavakat rótt föl
			lelkem kemény tábláira.
			Éjjel-nappal csak fekszem, s meg nem
			történt dolgokra gondolok:
			szomjas lelkem egyszer szomját oltotta.
			
			
			
			
			
			Szeszélyesen sikoltozó dalocskáimért,
			a bennük homályló esthajnalfényért
			megajándékozott a tavasz egy vízimadár tojásával.
			
			Megkértem kedvesemet,
			mmfesse rá arcképem a tojáshéjra.
			Ő pedig festett a tojásra egy földből kibúvó hagymaszárat,
			a másik oldalra pedig egy kerek homokdombocskát.
			
