|
|
|
|
|
||
Sötétlő, benső tűzön sistereg
A forró könny, arcról alácsorog,
Rózsafüzér-szemek öntözik a kezet:
Satujába halánték fogatott.
Padlón, asztalon, ágyon patakzanak,
Éjjel törnek elő, nappal mind szétpereg,
Épülnek belőlük ön-tükröző falak,
Kristály-ház, melyből kilépni nem lehet.
A múltat égetik, őket pedig a múlt
Napok romjain most szertegurulnak,
S mint tutaj, hordva hontalan hucult,
Pörgök halálig sodrán könny-folyamoknak.
Üveges, porló zsibbadásban
A lélek, mit seb fel se vérez,
Vándorol, sír felett az ég,
Zöld jéghegy mélyén él, nem érez.
Dalol a fagyban, nem süllyed el,
Fűti cókmókja, vágy-batyu.
Rejtett lángját nem becézi más,
Mint vad szeretője, a jég.
Ó, fejsze fagyos vasa: reád
Égett a nyelv, vedd birtokba hát.
Hó villog, lék páráll, s a jég
Varázsló, nyeli parázsló illatát.
LACKFI JÁNOS fordításai
