Nagy színész volt, színpadon is, filmen is világhírű, s nemcsak szenvedélyes művelője, hanem okos elemzője is a mesterségének. És megszállott olvasó, akinek mindennapi szükséglete az irodalom. Akkora és olyan könyvtára volt, mint egy főfoglalkozású írónak, irodalmárnak. A végén már el sem fért a lakásában, az elbeszélő prózát, a művészeti könyveket, esszé- és tanulmányköteteket csak vidéki házában tudta elhelyezni. Állandó otthonában csak a költészetnek maradt elég hely. Hogy az önéletrajzát megírta, szinte természetes. A "gyöngéd és cinikus, kegyetlen és gyermeteg, nemes és őrült" Nagy jövő mögöttem 1981-ben jelent meg. De ki hinné, hogy nemcsak állandó olvasója és újraolvasója, hanem fordítója is kedves költőinek. Kiművelt ízlésre, nem közönséges műveltségre valló névsor. Fordította Verlaine-t és Baudelaire-t, Rimbaud-t, Mallarmét és Valéryt, Queneau-t és Whitmant, Corsót és Ferlinghettit, Nerudát és Borgest. És mert annyit olvasta anagyokat, úgy érezte, hogy ő nem költő, versei inkább csak személyes érdekűek. Mint mondja, töprengései véletlenül "verses formában jöttek ki" belőle. Írt játékos, komoly vagy tréfás epigrammákat, kis verseket, betegségeiről, bajairól, írt barátainak, bizalmas ismerőseinek. De aztán komolyabbra fordult adolog, 1987 november-decemberében, már nem éppen fiatalon, szükségét érezte, hogy formába zárja, kibeszélje ritkábban nyájas, többnyire komor vagy komoly tűnődéseit. Rendszerint olyankor írt, mikor rátört az idegkimerültség, a kedélybetegség. Válságos korszakaiban (ő mondja így) gyógyító foglalatosság, terápia volt a vers. Közérzetét, a világgal, a mesterséggel, acsaládjával, barátaival való, többnyire egy cseppet sem egyszerű kapcsolatát, reflexióit fogalmazta meg bennük.Vagy ifjúkori, gyerekkori emlékeit hívta elő, mondhatni, magyarázatául sorsának, helyzetének. Egyik legszebb, legsúlyosabb darabja, a Neurózis pontos, szakszerű kórisme és vitathatatlanul igazi költészet. Fenntartással olvassuk hát a maga szerény minősítését. "Gassman költészete korántsem csak hobby. Tökéletesen ismeri a mesterségét", írja a színész-költőről kritikus barátja. És dícséri versei zeneiségét, érzelmi gazdagságát, sokszínűségét, melankólia és irónia, fájdalom és derű közt hullámzó, mindig személyes listáját. Hadd tegyem hozzá: én meg leginkább nagy, hibátlanul bomló, jól súlyozott mondataiban érzem az erejét. Abban a visszafogottan teátrális dikcióban, amely az olasz lírában Leopardival kezdődik.

L.L.