HERMANN HESSE
Késő őszi vándor
Lombtalan erdő ágfonadékán
A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó,
És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ!
Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.
A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak
Zajt ütve járni, dalolni,
Elnémult, fáradt az örömre,
Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is.
Megborzong, a hűvös, szürke magasságból
Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá,
És hull és hull a hó…
A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból
Még emlék üzen
Fakón tovasuhanó képekkel:
A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek,
Kegyes, fénylő kékség -
Barna és aranyszínű, fiatal pillangó
Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba -
Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából
Vágyakozva, hosszan dalol egy madár…
A vándor búcsút int a képnek:
Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban
A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik:
Szerető szemek mély-édes pillantása -
Éji vihar, villám és orkán a nádasban -
Az est távoli ablakából furulyaszó -
Mátyásmadár kiáltása reggel…
Hull és hull a hó. A vándor
Még utánafordul a madárnak, furulyának,
Daluk egykor megindította szívét:
Ó, szépséges világ, hogy némultál így el!
Hangtalan kel át a puha fehérségen
Otthona felé, melyet elfeledett,
Most lágyan vonja magához, hívja
A völgybe, Erlen patakjához,
A piactérre, a régi szülőház elé,
A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja,
Apja és az ősök nyugosznak.
Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között…
