DALOS GYÖRGY

A Nobel-díj-ügy^*

1

     "Inkább attól tartok, hogy ez a pletyka [a Nobel-díjról - D. Gy.] előbb igazolódik be, mintsem szeretném", írta Paszternak 1954. november 12-én unokahúgának, Olga Friedenbergnek. "Jóllehet a kitüntetéshez automatikusan az utazás is kapcsolódna, hogy átvehessem a díjat, egy kiruccanás a nagyvilágba, véleménycserék - most sem lennék képes a szokványos módon bábuként utazni, hiszen tekintettel kéne lennem az enyéimre, a befejezetlen regényre, arra, hogy kiéleződne a helyzet!" És hozzátette: "Valóságos babiloni fogság! […] Egyvalamire büszke vagyok: az ügy egyetlen percre sem zavarta meg szerény, névtelen, mindenki előtt ismeretlen munkanapjaim menetét. Igen, egy őrangyal vigyázza életemet. Ez a legfontosabb. Hála néki."
     A veszély, hogy Paszternak megkapná a Nobel-díjat anélkül, hogy a hozzá való regényt befejezte és leadta volna, időközben elhárult. A zsűri egy immár ismert könyvet tüntethetett ki.
     A Svéd Akadémia táviratát Paszternak 1958. október 23-án, csütörtökön, feltehetően a kora délelőtti órákban kapta kézhez. A hírt néhány órával később elújságolta a szomszédos Iszmalkovóban lakó Olga Ivinszkajának. Az asszony visszaemlékezései szerint Paszternak a következőket mondta: "Képzeld, Oljusa, megkaptam a díjat, most azonnal meg kell beszélnünk a dolgot. Fegyin [az Írószövetség elnökségi tagja és Paszternak dácsaszomszédja - D. Gy.] már vár rám, valószínűleg nála van Polikarpov. Mit gondolsz, mit mondjak neki - hogy elhatárolom magam a regénytől?"
     
     Ezt az utóbb tökéletesen túlhaladottnak bizonyuló kérdést megelőzte egy s más. Abban az órában, amikor Paszternaknak kézbesítették a táviratot, felesége, Zinajda nem volt otthon. Moszkvába utazott, hogy bevásároljon a névnapja alkalmából adandó ünnepségre. A Nobel-díj-bizottság döntését már ismerte: Vszevolod Ivanov író, akinek dácsájában telefon is volt, Moszkvából értesült a hírről, és háznépével együtt nyomban felkerekedett, hogy meglátogassa és megünnepelje kollégáját. Zinajda aligha lepődött meg, inkább megijedt: "Az volt az érzésem, hogy ez a história tönkre fogja tenni Borját. [… ] Tudva tudtam, hogy most felkavarodik az iszap, és hogy e miatt az ügy miatt kitör a hidegháború. Borján az itteniek elverik a port, a kintiek pedig saját céljaik érdekében kihasználják."
     
     Úgy látszik, Paszternaknak sikerült eloszlatnia felesége páni félelmét. Legalábbis Kornyej Csukovszkij, a gyér számú gratulálók egyike már ezt jegyezte fel naplójába: "Zinajda Nyikolajevna azon gondolkodott, […] milyen toalettben utazzon Borjával Stockholmba, a Nobel-díj átvételére." Zinajda aggódva kérdezte Csukovszkijtól: "Mit gondol, Kornyej Ivanovics, megengedik, hogy vele utazzam? Hiszen a díjazott feleségét is meg szokás hívni." Különben, mint Kornyej Csukovszkij unokájától tudjuk, Paszternak egyáltalán nem gondolt arra, hogy feleségével együtt utazzon.
     
     Ennél a beszélgetésnél a gratulálókon és a családtagokon kívül már fényképezőgéppel felszerelt nyugati újságírók is jelen voltak. A hangulat az eufória és a félelem mezsgyéjén vibrált. A józan Csukovszkij feljegyezte: "Világos volt számomra, hogy Paszternak nem kap kegyelmet, hogy állampolgári kivégzés lesz a jussa, hogy halálra tapossák, mint annak idején Zoscsenkót, Mandelstamot, Zabolockijt…" Hogy elhárítsa a katasztrófát, Csukovszkij azt ajánlotta Paszternaknak, menjenek el néhány vezető funkcionáriushoz, hogy elhatárolhassa magát attól, amilyen módon a kitüntetését Nyugaton boncolgatták. A méltánytalan javaslatot azonban Paszternak mereven elutasította. Egyik levelének tanúsága szerint akkoriban meg volt győződve róla, hogy a Zsivago doktor hamarosan "a Biblia mellé" kerül.
     Amúgy kultúrpolitikusok maguktól is felkeresték a Paszternak-házat. Dél felé megjelent Konsztantyin Fegyin, de - a várakozással ellentétben - nem azért jött, hogy Zinajda névnapját ünnepelje a családdal. Paszternakkal akart beszélni. Csakhogy a költő dolgozószobájában izgatott hangon folytatott párbeszéd nem vezetett eredményre. Paszternaknak esze ágában sem volt Fegyin nyílt követelését teljesíteni: lemondani a Nobel-díjról. Pedig a szomszédja nem egyéni indíttatásból jött. Dácsájában már az egyik vezető funkcionárius, Polikarpov várt Paszternakra és az író megfelelő, lemondó nyilatkozatára. Csak ennek birtokában szándékozott visszatérni Moszkvába.
     
     A pártvezetés már egy éve tehetetlenül nézte a Zsivago doktor diadalútját. A díj várható odaítéléséről Borisz Polevoj, az Írószövetség nemzetközi osztályának vezetője már szeptember közepén jelentésben tájékoztatta a központi bizottságot. Október 10-én a KB kultúrosztálya titkos leiratban azt ajánlotta, hogy amennyiben Paszternakot valóban kitüntetnék, a Szovjetunióban indítsanak ellene propaganda-hadjáratot. Október 21-én a párt a két párton kívüli irodalmárt, Ivanovot és Fegyint nevezte meg, mint legalkalmasabb személyeket arra, hogy mérséklő befolyást gyakoroljanak Paszternakra. Ma már tudjuk, hogy a feladatot Fegyin nem tudta, Ivanov pedig nem akarta teljesíteni.
     Miközben az újdonsült Nobel-díjas a fahídon át szeretőjéhez igyekezett, a párt vezető káderei arról tanácskoztak, hogyan járjanak el helyesen a rendkívül bonyolult ügyben. Ha a Szovjetunió szemszögéből nézve illegálisan kiadott könyv nemzetközi elismerését nem torolnák meg, veszélyes precedenst teremtenének. Következésképpen minden olyan író, akinek meggyűlt a baja a honi cenzúrával, mostantól valamelyik tudósító segítségével akár ki is juttathatja kéziratát az országból úgy, hogy még büntetlenséget is remélhet.
     Az viszont szóba sem jöhetett, hogy a hatvannyolc éves Paszternakot perbe fogják. Sztálin bűntetteinek leleplezése az SZKP XX. kongresszusán még frissen élt az emberek emlékezetében. Így taktikai célul a kár mérséklését tűzték ki, amihez a rágalomhadjáratot tekintették a legalkalmasabb eszköznek. A költő majd "önszántából" határolja el magát saját dicsőségétől.
     
     Paszternak ugyan látszatra úgy tett, mintha azért jönne Olgához, hogy tanácsot kérjen tőle, de a valóságban már nem volt szüksége az asszony útmutatására. Útközben, a peregyelkinói postahivatalban már feladta a táviratot Stockholmba: "Végtelenül hálásan, meghatottan, büszkén, meglepve, zavarban." Ilyen régebben is megesett: Paszternak döntött, s csak ezután kérte ki mások véleményét. Talán egy utóbb kikényszerített engedménytől félt; azzal, hogy tanácsot kért, ezt az engedményt igyekezett már előre mérsékelni.
     A kultúrpolitika gépezete azonnal lesújtott. Szombaton, október 25-én a lepedő nagyságú Lityeraturnaja Gazeta nevű hetilap két teljes oldalon szórta az átkot Paszternakra. A regényt "szánalmas, hitvány, aljas kontármunkának", íróját pedig "habzó szájú irodalmár-sznobnak" nevezte. Másnap ezt írta a Pravda: "Paszternak egész irományával azt igazolja, hogy a fényes kommunista jövő felépítésének pátoszától ittas országunkban ő nem más, mint gyom." A cikk továbbá nyílt hazaárulással vádolta az írót.
     Az Irodalmi Főiskola diákjai - egyébként Ivinszkaja lányának, Irinának diáktársai - tüntetést szerveztek az Írószövetség épülete előtt. Azt követelték, hogy az írót fosszák meg állampolgárságától. Az egyik plakát Paszternakot karikírozta, amint az író - Ivinszkaja emlékei szerint - "sóváran begörbített ujjakkal egy dollároktól duzzadó pénzeszsák felé kapkod". A "Júdás, tűnj el a Szovjeunióból!" felirat a negyvenes évek végén indított, "hazátlan kozmopoliták" elleni hírhedt kampányra emlékeztetett. A tüntetésre csakis a KGB jóváhagyásával, de az is lehet, hogy annak közvetlen utasítására kerülhetett sor.
     Október 27-én, hétfőn, déli tizenkét órára összehívták a Szovjetunió Írószövetségének és az Orosz Föderáció Írószövetségének vezető testületét. Az ülésre beidézték Borisz Paszternakot. Az író Peregyelkinóból már reggel Moszkvába utazott, hogy beszélhessen Olgával. Az asszony lakásán tartózkodó Vjacseszlav Ivanov - a híres írókolléga, Vszevolod Ivanovna - Paszternakot eltanácsolta attól, hogy részt vegyen "saját kivégzésén". Ehelyett elvitte az ülésre a költő nyilatkozatát, amely valószínűleg csak arra volt jó, hogy olajat öntsön a tűzre. Írásában Paszternak romló egészségi állapotával indokolta távolmaradását, és igen nyíltan kinyilvánította, hogy esze ágában sincs visszautasítani a Nobel-díjat. "Önök engem lelőhetnek, elkergethetnek az országból - ez hatalmukban áll", olvasható a megrendítő erejű dokumentumban. Az író egyetlen, tagadhatatlanul nagyvonalú engedményt tett: hajlandónak mutatkozott a díj összegét a Békevilágtanács számlájára átutalni.
     A nagyvonalú gesztust azonban az elvtársak provokációnak vélték, és - mint mindig - egyhangúlag döntöttek: "Tekintettel B. Paszternak politikai és erkölcsi züllöttségére, tekintettel arra, hogy elárulta a Szovjetunió népét, a szocializmus, a béke és a haladás ügyét - mely árulását a hidegháború érdekében Nobel-díjjal jutalmazták -, az Írószövetség vezetősége megtagadja […] B. Paszternaktól a szovjet író címet, és kizárja őt a Szovjetunió Írószövetségéből." Olga Ivinszkaja ekkor avatkozott bele aktívan az események folyásába.
     
     2
     
     Egy nappal azután, hogy Paszternak bátor nyilatkozatát és ennek következményét, az Írószövetségből való kizárást nyilvánosságra hozták, Paszternak táviratot küldött Stockholmba Anders Oesterlingnek, a Nobel-díj-bizottság egyik tagjának: "Tekintettel arra, milyen jelentőséget tulajdonít e kitüntetésnek az a társadalom, amelyhez tartozom, le kell mondanom a nekem ítélt, meg nem érdemelt díjról. Kérem, hogy önkéntes lemondásomat ne vegye udvariatlanságnak." Döntését egyúttal a központi bizottságnak is megsürgönyözte: "Lemondtam a Nobel-díjról. Adjanak újra munkamegbízásokat Olga Ivinszkajának."
     Mi vitte az írót arra, hogy álláspontját huszonnégy órán belül ilyen radikálisan megváltoztassa? Ezt a kérdést csak részben lehet megválaszolni. Tudjuk, hogy a kiközösítés hírét csak másnap reggel Peregyelkinóban, Ligyija Csukovszkajától hallotta. Az asszonnyal megosztotta abbéli aggodalmát, hogy a kizárás főleg fiainak okozhat nehézséget. Azt is lehetségesnek tartotta, hogy elveszik a családtól a peregyelkinói, állami tulajdonban lévő dácsát, Paszternak életének fontos helyszínét. Ivinszkajáról a beszélgetés során nem esett szó.
     Október 28-ának délelőttjén Paszternak ismét kész tények elé állította kedvesét. Felolvasta neki a két táviratot, majd mint aki jól végezte dolgát, hazament dácsájába. Nem sokkal később újra átkelt a fahídon; zakójának zsebében huszonkét darab Nembutal altatótabletta lapult. Olga Ivinszkajának közös öngyilkosságot ajánlott. Ehhez egy irodalmár házaspár szolgált például, amelyik nemrégiben hasonló módon vetett véget életének.
     Paszternak öngyilkossági terve nem pusztán politikai célokat szolgált, jóllehet a kettős öngyilkosság előidézte nemzetközi botrány helyrehozhatatlan kárt tett volna a rezsim külföldi megítélésében. Mandelstam, Babel, Pilnyak és annyi más író legyilkolása Sztálin táboraiban erkölcsileg kevésbé terhelte meg a rendszert, mint legjelentősebb íróinak, például Szergej Jeszenyinnek és Vlagyimir Majakovszkijnak önkéntes távozása az élők sorából. Két évvel a Nobel-díj-botrány kitörése előtt pedig Alexandr Fagyejev lőtte agyon magát, méghozzá éppen a peregyelkinói írótelepen.
     Paszternak vélhetően abban is bízott, hogy önpusztításával megváltja a sokévi kettős életből eredő erkölcsi bűnét. Olga bevonása az öngyilkosságba egyrészt enyhítette volna a haláltusa kegyetlen magányát, másrészt Paszternakot morálisan tehermentesítette volna, hiszen ebben az esetben nem kellett aggódnia Olga jövője miatt.
     Paszternak ajánlatára Olga úgy válaszolt, mint egy pszichiáter. Biztosította barátját, hogy "elvben" semmi kifogása sincs az öngyilkosság ellen - mindenekelőtt időt akart nyerni. Megígérte Paszternaknak, hogy kezébe veszi az író sorsát, és előkészít bizonyos, közelebbről meg nem határozott lépéseket. Paszternaktól semmi mást nem kért, mint egy nap haladékot, amit az író némi gondolkodás után meg is adott neki, minekutána visszatért a nagy dácsába, ahol Zinajda Nyikolajevna várt rá.
     
     Konsztantyin Fegyin, Paszternak öreg, beteg dácsaszomszédja döbbenten fogadta a hírt. "Ma délután négy órakor Olga Vszevolodovna sírva jött hozzám, és elmondta, hogy Paszternak öngyilkosságra készül, és őt is megkérdezte, kész-e arra, hogy vele tartson. Az asszony igennel válaszolt. Azért jött el hozzám, hogy kiderítse, meg lehet-e még menteni Paszternakot, és megkérdezte, mit tanácsolnék neki. Én annyit mondtam, hogy tervével Paszternak zsarolja a pártot, és senkinek sincs joga másokat bármire is kényszeríteni. Egyetlen tanácsom az volt, próbálja jobb belátásra bírni barátját. Olga Vszevolodovna azt felelte, nem biztos benne, hogy van még kiút. Kész akárkinek megírni egy levelet, és rávenni barátját, hogy aláírja. Erre én azt válaszoltam, nem tudom, kihez lehetne még fordulni" - olvashatjuk az SZKP KB levéltárának egyik aktájában.
     Fegyin Polikarpovnak mindössze azt ajánlotta, hogy derítsék ki, vajon taktikai okból megrendezett színjátékkal van-e dolguk, vagy valóban megfogalmazódott az öngyilkossági szándék. Leveléhez mindenesetre mellékelte Paszternak moszkvai telefonszámát - ami meglehetősen értelmetlen gesztus volt, hiszen az illető néhány méterrel odébb, a szomszédos házban kovácsolta öngyilkos terveit.
     Nyilvánvalóan Fegyin maga is kevésnek érezte a levelet, ezért telefonon is megkereste Polikarpovot. A pártfunkcionárius elérte, hogy másnap délután háromkor a Szív utcai íróklubban találkozzon Olga Ivinszkajával. Paszternak, aki időközben megnyugodott, október 29-én, szerdán elment a Potapov utcába Olgáért, és elkísérte őt a KB kultúrosztályának vezetőjéhez. A megbeszélésen az író nem vett részt.
     Polikarpov morális fenyegetéssel kezdte a beszélgetést: "Ha maga jóváhagyja Paszternak öngyilkosságát - mondta az asszonynak -, akkor bűnrészessé válik hazája második hátbadöfésében." Az első "hátbadöfésen" a funkcionárius nyilvánvalóan a Zsivago doktor nyugat-európai megjelentetését értette. De nemcsak fenyegetőző, hanem bátorító szavak is elhangzottak: "Az egész botrányt el kell simítanunk, és ezt a maga segítségével fogjuk megtenni." Amikor Ivinszkaja a még mindig tomboló sajtókampány felől kérdezősködött, Polikarpov lanyha kézmozdulattal válaszolt: "Ne törődjön holmi ostoba csaholással."
     Habár Olga Ivinszkaja már korábban magára vállalta a közvetítő szerepét a hatalmi szférák és Paszternak között, most valóságos megbízást és ezzel szinte hivatalos elismerést kapott, hogy Borisz Paszternak ügyeiben mostantól ő az illetékes. Polikarpov kétségtelenül ügyesen lépett, amikor az egykor fogolytáborban raboskodó asszonyra hárította a feszültség enyhítését.
     
     
     3
     
     "Viszonylag jó hangulatban száguldottam Peregyelkinóba. Remeket beszélgettünk Borjával. Megbeszélésemet a vezérrel igyekeztem humorosan elmesélni" - emlékezett Olga. Ezután "visszaszáguldott" Moszkvába - ezekben a napokban egyetlen közlekedési eszköze valószínűleg a taxi volt -, hogy aludjon, és felkészüljön a "vezérrel" folytatandó további fárasztó tárgyalásokra. Potapov utcai lakásán alig szunnyadt el, máris felébresztette a fia. A szovjet televízió fontos közvetítést sugárzott: Vlagyimir Szemicsasztnyij, a Komszomol központi bizottságának főtitkára beszédet mondott a szervezet plénuma előtt.
     Ez az amúgy rémségesen unalmas protokolláris esemény ezúttal izgalmas percekkel szolgált: néhány mondat erejéig Szemicsasztnyij kitért a Paszternak-ügyre. E mondatok megérdemlik, hogy teljes terjedelmükben idézzük őket:
     "De ahogy egy orosz közmondás is tartja, néha a jó nyájba is keveredhet rühös birka. Szocialista társadalmunkban ezt a rühös birkát Paszternak személyében találjuk meg. Paszternak szembeköpte a szovjet népet. Néha - egyébként teljesen igazságtalanul - azt mondjuk a disznókról, hogy azok az ismert módon viselkednek. Meg kell hogy mondjam Önöknek: ez, a disznókra nézve, rágalom. A disznó - és mindenki, akinek dolga van vele, ismeri ennek az állatnak a tulajdonságait - soha nem piszkít oda, ahol eszik, sohasem mocskolja be a vackát. Tehát ha Paszternakot összehasonlítjuk a disznóval, arra a következtetésre jutunk, hogy még egy disznó sem teszi meg azt, amit Paszternak megtett (taps). Paszternak bemocskolta azt a helyet, ahol eszik, bemocskolta azokat az embereket, akiknek munkája segítségével él és lélegzik (taps)."
     Szemicsasztnyijnak, aki később néhány évig a KGB-t is vezette, nem volt szerencséje. Még megélte a peresztrojkát, és a szovjet sajtóban számon kérték tőle az annak idején tartott, disznóval példálódzó szónoklatot. Szemicsasztnyij a kiszolgált apparatcsikokra jellemző módon válaszolt: "Mi mást tehettem volna - hiszen ilyen időket éltünk…", mintha neki magának semmi köze nem lett volna azokhoz az "idők"-höz. Azonkívül érvelésében, szintén ismert recept szerint, minden felelősséget az akkori legfőbb felettesére, Nyikita Hruscsov pártelnökre hárított. A komszomolbeli felszólalást megelőző napon Hruscsov állítólag személyesen diktálta le neki a fent idézett mondatokat.
     Bár ez semmiképpen nem menti fel sem Szemicsasztnyijt, sem pedig a lelkesen tapsoló "jó nyájat", lehetséges, hogy a metafora valóban Hruscsovtól származik. A pártelnök a mezőgazdaságban érezte magát leginkább otthon, és azon belül is főleg a juh- és disznótenyésztéshez, valamint a kukorica- és gabonatermeléshez vonzódott. De nem is annyira a primitív méregzsák szitkai a fontosak, mint az a gyakorlati következtetés, amit Szemicsasztnyij "saját véleményeként" a milliós hallgatóság elé tárt:
     "Tulajdonképpen miért is ne szívja ez a belső emigráns valóban a kapitalista levegőt, amire annyira vágyik, és amiről művében is áradozott? Meggyőződésem, hogy a nyilvánosság üdvözölné ezt a lépést (taps). Hát legyen Paszternak valódi emigráns, menjen csak el abba a kapitalista paradicsomba! Meggyőződésem, hogy ennek gátat vetni sem hazánk nyilvánossága, sem pedig kormánya nem fog, sokkal inkább azt gondoljuk majd, hogy környezetünkből való eltűnése felfrissíti a levegőt (taps)."
     A beszédnek ez a része is magán viseli Hruscsov kézjegyét - egyszerűen azért, mert a kétszázmilliós országban ő volt az egyetlen, aki dönthetett egy közismert személyiség száműzéséről. A pártvezér, csakúgy, mint Szemicsasztnyij, egyetlen sort sem olvasott a Zsivago doktorból. Ez a megállapítás a Paszternak-ügy tíz potenciális döntéshozójából kilencre érvényes. Fontosabb azonban az a nyilvánvaló tény, hogy Hruscsov október 28-án még nem értesült arról, hogy Paszternak lemondott a Nobel-díjról, és arról sem, hogy a költő öngyilkosságra készül. Borisz Paszternak Hruscsov szemében még mindig hajthatatlan volt, így erősíteni kellett a nyomást, hogy térdre kényszerüljön.
     Polikarpov jelezte ugyan, hogy felcsillant a fény az alagút végén, de ő a hierarchiának egy viszonylag alacsony lépcsőfokán állt. Az "örömhír" Paszternak kapitulációjáról nem jutott közvetlenül a legfelsőbb szintre. Így hangozhatott el a Komszomol plénuma előtt a gyalázatos, disznóval példálódzó szónoklat, ami Nyugaton jelentős presztízsveszteséget okozott a szovjet államnak. De mivel a beszédet minden valószínűség szerint magának Hruscsovnak az utasítása szerint készítették elő, a párt és a kormány feje volt a legutolsó, aki elérhette volna, hogy a nyilvánosság előtt mérsékeljék a saját titkos utasításaival okozott kárt.
     Minderről Olga Ivinszkaja mit sem tudott. Csak hallgatta a szónoklatot, és úgy érezte, Polikarpov cserbenhagyta. Újra fenyegetett a kettős öngyilkosság veszélye. Szemicsasztnyij beszéde ugyanakkor nem remélt lehetőséget kínált: Paszternak száműzését a Szovjetunióból. Ez a költőnek kétségkívül kiutat jelenthetett volna, Olgának azonban azt, hogy elveszíti kedvesét, Borját.
     
     4
     
     Paszternak a csütörtöki, október 30-ai napilapok hasábjain olvasta a hírhedt szónoklatot, amelyet minden újság teljes terjedelmében lehozott. Öngyilkossági terve azonban nyomban elpárolgott, helyét egy játékos fejtorna foglalta el: tegyük fel, hogy száműzik - akkor fennáll a kérdés: egyedül menjen-e vagy többedmagával? Ha többedmagával, akkor pedig kivel?
     Felesége, Zinajda éppen a nyári lak kertjében dolgozott, amikor az író összehívta a családi tanácsot. Nyina Tabidze, a család "kültagja" is szólásjoggal rendelkezett. A családfő ismertette a helyzetet, és feltette a klasszikusan orosz kérdést: Mit tegyünk?
     Zinajda erre egy látszólag tökéletesen önzetlen ajánlattal lépett elő. Emlékezéseiből idézem: "Én voltam az egyetlen, aki támogatta, hogy külföldre menjen. Borja csodálkozott és megkérdezte: >>Veled és Ljonyával [a kisebbik ukkal - D. Gy.]?<< Azt válaszoltam: >>Semmi esetre sem. Minden jót kívánok neked, és azt szeretném, hogy életed utolsó éveit nyugalomban és megbecsülésben tölthesd. Ljonya meg én alighanem meg kell hogy tagadjunk téged. Gondolom, tudod, hogy csak papíron.<<"
     Érdekes módon ezek a képmutató szavak több taktikai érzékről tanúskodtak, mint a központi bizottság valamennyi megnyilvánulása. Egyrészt: Zinajda elképzelhetetlennek tartotta, hogy Paszternaknak eszébe jusson Olga Ivinszkajával együtt kivándorolni. Következésképpen a száműzetés vetélytársnője részére a románc végét jelentené, és nyomban feloldaná azt a csaknem elviselhetetlen meghasonlást, amelyben Zinajda élni kényszerült. Az asszony ugyanakkor férjére hárította a döntést, elutazik-e egyedül. Ezzel Paszternaknak váratlan lehetőséget adott, amellyel a férfi - és ezt Zinajda előre sejtette - nem tudott mit kezdeni.
     A második családi tanácsra a moszkvai Potapov utcában került sor. Tekintettel a megváltozott körülményekre, Olga felvetette: "És ha valóban elmennénk?" - "Igen, talán ezt is megtehetnénk" - felelte a költő, és még arra is hajlandó volt, hogy ennek értelmében megfogalmazzon egy levelet a központi bizottság címére. Ebben azt kérte, hogy hozzátartozóinak, jelen esetben Olgának és az asszony két gyermekének engedélyezzék a kiutazást.
     Majd azon nyomban széttépte az imént megírt levelet - ez Ivinszkaja értelmezésében az orosz haza gesztusa volt, aki "nem élhet nyírfácskái nélkül". Jómagam inkább úgy gondolom, hogy Paszternaknak nem volt bátorsága Zinajda, a szovjet nyilvánosság s ezen belül a kritikus értelmiség előtt megvédenie ezt a lépést. Feleség helyett szeretőt vinni a száműzetésbe - ehhez, úgy látszik, több merészség kellett, mint egy "szovjetellenes" regény illegális külföldi megjelentetéséhez.
     Ráadásul a haza nyírfácskáira való utalásban is volt némi igazság. A jobb vállát szaggató fájdalomtól egyre többet szenvedő idős fér valóban nem akarta elhagyni hazáját. Hogy a száműzetésben Olga Ivinszkajával új életet kezdjen - ehhez nem volt elég ereje. Akkor már inkább a Peregyelkino és Iszmalkovo közötti begyakorolt egyensúly fenntartását választotta, és - amennyiben ez tarthatatlanná válna - legalább meghitt környezetben dönthetne a két asszony között.
     Miután Olga Ivinszkaja egyre nyilvánvalóbban látta, hogy Paszternak az öngyilkosság után már az emigrációt sem tekinti a válság lehetséges megoldásának, rádöbbent: az egyetlen kiút egy újabb modus vivendi a pártvezetéssel.
     
     Ekkor új szereplő lépett a színre. Grigorij Cseszin ügyvédnek tanult, később a Szovjet Irodalmi Alap igazgatója lett, s történetünk idején az Állami Szerzői Jogi Hivatalt (VAAP) vezette. Olga Ivinszkaja előzékeny, udvarias embernek ábrázolja, aki üdvözléskor mindig kezet csókolt neki, és szívesen társalgott. Korábbi, alkalmi találkozásokból merítve bátorságot, az asszony október 30-án délután hozzá fordult tanácsért.
     Nem kívánom Cseszinről a priori azt feltételezni, hogy a rossz szándék vezette, de ne feledjük, hogy a szovjet Szerzői Jogi Hivatal annak idején nem volt más, mint a KGB egyik részlege. Mindenekelőtt az állam érdekeit érvényesítette, és csak ennek keretein belül védte az alkotók jogait. Cseszin magas állami tisztséget töltött be, és viselkedése, státusának megfelelően, merev elutasítást tükrözött.
     "Olga Vszevolodovna - mondta nagyon hangosan, nyilvánvalóan a falba épített mikrofonok kedvéért -, nem szolgálhatunk több tanáccsal. Én Paszternakot árulónak, a hidegháborút kirobbantók cinkosának, belső emigránsnak tartom. Vannak dolgok, amelyek - a haza érdekében - megbocsáthatatlanok. Nem, ezúttal az égvilágon semmit sem tudok tanácsolni."
     Döbbenetében Olga Ivinszkaja még percekig az épület folyosóján rostokolt. Itt szólította meg egy atal ügyvéd. A Szerzői Jogi Hivatal munkatársának s egyben Paszternak nagy tisztelőjének vallotta magát, és Olga Ivinszkajának azt az állítólag teljességgel bizalmas tanácsot adta, hogy írjon egy levelet a párt elnökének, Hruscsovnak. Olgát mélyen meghatotta a fiatalember kedvessége, és nem gondolt arra, hogy az idegen fér Cseszin, illetve - közvetett módon - a KGB megbízásából cselekedett.
     Aznap délután megszületett Paszternak híres levele Hruscsovhoz. A szerkesztői értekezlet a Potapov utcában zajlott, résztvevői Vjacseszlav Ivanov, Ariadna Efron - a néhai költőnő, Marina Cvetajeva lánya -, valamint Ivinszkaja gyermekei voltak.
     
     "Tisztelt Nyikita Szergejevics!
     Személyesen fordulok Önhöz, az SZKP Központi Bizottságához és a szovjet kormányhoz. Szemicsasztnyij elvtárs beszédéből megtudtam, hogy a kormány >>a Szovjetunióból való kiutazásom útjába semmiféle akadályt nem szándékszik állítani<<. Ez a kiutazás számomra lehetetlen. Bölcsőm, életem, munkám mind-mind Oroszországhoz köt. Sorsomat egyedül és Oroszországon kívül elképzelni nem tudom. Bármilyenek legyenek is hibáim és tévedéseim, nem gondoltam, hogy személyem olyanfajta politikai hadjárat középpontjává válik, amilyet Nyugaton a nevem körül szítottak.
     Amint erre rádöbbentem, tudattam a Svéd Akadémiával, hogy önszántamból lemondok a Nobel-díjról.
     Hazám elhagyása nekem a halált jelentené, ezért kérem Önt, ne foganatosítsa ellenem e végzetes parancsot.
     Valljuk be őszintén: végül is valamit azért tettem a szovjet irodalomért, és a jövőben is hasznára válhatok."
     
     Irina (Ivinszkaja lánya) és Vjacseszlav Peregyelkinóba vitte a levelet, és megmutatta Paszternaknak. Az író vállalta a szerzőséget, és több üres papírt is aláírt - gépelési hibák esetére. Másnap, október 31-én Paszternak küldeménye megérkezett Moszkvába, a Sztara tér 4.-be, a központi bizottság székhelyére.
     
     5
     
     Közben a Paszternak elleni kampány feltartóztathatatlanul folyt tovább. Október 31-én, pénteken délelőtt a Film Házában újra összegyűltek az írók, ezúttal a moszkvai szervezet, és csatlakoztak a Szemicsasztnyij-beszédben megfogalmazott követeléshez, hogy Paszternakot fosszák meg állampolgárságától.
     Egy ilyen eljárás azonban még a szovjet törvények szerint is csak akkor volt megengedhető, ha az illető már külföldön tartózkodott, és ott "szovjet állampolgárhoz méltatlanul" viselkedett. Hogy ez a helyzet előálljon, Paszternak számára először nyilvánvalóvá kellett tenni, hogy a konfliktus egyetlen megoldása a kiutazás. Az írók gyűlésén elhangzott tizennégy hozzászólás - további tizenhárom szót kérő személyre már nem maradt idő - mind ebbe az irányba mutatott. Fanatikusok és cinikusok, nyílt ellenségek és meghunyászkodó barátok egyhangúlag követelték, hogy az "áruló és kozmopolita" Paszternaktól vonják meg a szovjet állampolgárságot. Az ennek megfelelően megfogalmazott szégyenletes iromány átokkal végződött, melyet a majdani emigránsnak szántak útravalóul a száműzetésbe: "Egyetlen tisztességes ember, egyetlen író és senki, akinek a haladás és a béke eszméje drága, nem fogja kezét nyújtani annak, aki elárulta hazáját és népét."
     Ugyanaznap délután Olga Ivinszkaja felkereste anyját abban a lakásban, amelyik az idős asszonynak két éve volt otthona, és azt remélte, hogy az utóbbi napok izgalmai után kicsit kipihenheti magát. Itt érte el Grigorij Cseszin telefonja, aki ezúttal nem az egyik strómanjával üzent. Cseszin mellett Polikarpov ült, és közölte Ivinszkajával, hogy Paszternak levelét továbbították Hruscsovnak. "Galambocskám - hízelgett az osztályvezető -, mi most elmegyünk magához. Maga felveszi a bundácskáját, lejön, és elkísér minket Peregyelkinóba. El kell vinnünk Borisz Leonyidovicsot Moszkvába, a központi bizottságba."
     Ivinszkaja tisztában volt a helyzet és saját személye jelentőségével, de már előre látta, hogy áthidalhatatlan akadály áll útjában. A nagy dácsába számára nem volt belépés. Nála még talán Szemicsasztnyijnak, a Komszomol vezetőjének is több esélye lett volna rá, hogy Zinajda Nyikolajevna fogadja látogatását. Ezért Olga taxival azonnal Peregyelkinóba küldte lányát, Irinát, hogy értesítse Paszternakot. Néhány perccel később a fekete állami limuzin hátsó ülésére, Cseszin mellé vetette magát. Előttük, a sofőr mellett, Polikarpov ült.
     Irina kihívta a házból Paszternakot. Az írót meglepte a rajtaütésszerű akció, és kérte, hadd öltözhessen fel az alkalomhoz illően. Irina azonban siettette, így a költőnek csak arra maradt ideje, hogy vállára vesse sötétkék argentin zakóját és fejére tegyen egy szürke kalapot. De elnyűtt, ócska "dácsanadrágját" nem vethette le. Rendetlen külseje miatt szégyenkezve ült Olga és Irina mellé az időközben odarendelt kocsiba.
     Az előttük hajtó állami limuzinban Polikarpov és Cseszin foglalt helyet. A kultúrosztály vezetője borotválatlan és kialvatlan volt. Látszott rajta, hogy az elmúlt hét eseményei őt is megviselték. Azonkívül a KB-beli beszélgetés előtt még nyilván konzultálnia kellett valakivel. Ezért meghagyta, hogy Paszternak egyelőre Ivinszkaja lakásán várakozzon.
     Az író rendkívül izgatott volt, mert azt hitte, azonmód találkozni fog Hruscsovval. Olga lakásán erős teát ittak, és mikor egy-két óra elteltével a lent várakozó autóhoz indultak, Irina - Paszternak részére - egy nagy üveg macskagyökér-tinktúrát és egy szívgyógyszert, Valokordint vett magához.
     Az orvosságok érintetlenek maradtak. Polikarpov, borotváltan és láthatón kipihenve, jó hírrel szolgált: Hruscsov megengedi a költőnek, hogy a Szovjetunióban maradjon. Ezen még a kampány sem változtathat, többek között azok a bősz hangú olvasói levelek sem, amelyek a Lityeraturnaja Gazeta holnapi számában fognak megjelenni, és amelyeket sajnos már nem lehet visszatartani. Hát kérem, ilyen a nép haragja. Mindazonáltal Paszternaknak a közeljövőben még egy levelet kell írnia, amivel kiengeszteli a sértett szovjet népet. Ezzel azonban várjon, amíg le nem zajlanak a nagy októberi szocialista forradalom évfordulójára rendezett ünnepségek.
     Polikarpov ezenkívül mindössze egyetlen követelményt támasztott: Paszternaknak kerülnie kell a külföldiekkel, mindenekelőtt a tudósítókkal való mindennemű találkozást. Ezt a feltételt a költő elfogadta. De elpanaszolta, hogy az utóbbi napokban nem kapott postát - úgy látszik, visszatartják leveleit. Polikarpov engedett, és valóban: Paszternak másnap egész zsáknyi gratulációt kapott a Nobel-díj elnyeréséhez.
     November 2-án, vasárnap a Pravda lehozta Paszternak Hruscsovnak írt levelét. A Nobel-díj-affér kezdete óta ez volt az író első nyilvános megszólalása. De tekintettel a hadjárat hisztérikus méreteire, a levél méltóságteljes, bűnbánatot nem tükröző hangja szinte provokációként hatott. Az ezzel párhuzamosan megjelenő TASZSZ-jelentést, tehát a kormány hivatalos álláspontját, kétértelműen fogalmazták. A nyugati nyilvánosságnak szólt az az ígéret, hogy a szovjet vezetés "semmiféle akadályt nem fog az író útjába állítani, amennyiben az külföldre kívánna utazni, hogy átvegye a neki ítélt díjat". Azonban, a szovjet hatóságok nagy sajnálatára, Paszternak eddig egyik állami szervnél sem jelentkezett, hogy kérelmezze a kiutazáshoz szükséges vízumot.
     A jelentés második bekezdésében Paszternaknak felajánlották, hogy "hagyja el a Szovjetuniót, és élvezze ki személyesen a kapitalista paradicsom minden báját". Minthogy Paszternak nyomatékosan megfogalmazta: nem akarja elhagyni a Szovjetuniót - és ezt már a Pravda olvasói is tudták -, az ajánlat megismétlése a költő elleni terror folytatását jelentette.
     
     Hogy Polikarpov az ünnepségeket említette, nem volt véletlen, hiszen a szovjet kormány végre nyugalmat akart. Az október 31-i megállapodást a hatalom csúcsán nyilvánvalóan átmenetinek és hiányosnak tartották. A Paszternak-ügyet még a bolsevik forradalom évfordulójára rendezendő szokásos háromnapos ünnepség előtt feltétlenül le kellett zárni.
     Így történhetett, hogy Polikarpov november 4-én újra megkereste telefonon Olga Ivinszkaját. Meghagyta, hogy a kötelező, a szovjet néphez címzett levelet azonnal meg kell írni, és a levéltervezetet másnap személyesen be kell hozni a KB székházába. A kéthetes hecckampánytól teljesen kimerült és megtört Paszternak megírta a kívánt levelet, és a piszkos munkát Ivinszkajára hagyta: Polikarpov segítségével Olga fogalmazta meg e hallatlan önmegalázás végső változatát, melyet a Pravda másnap, november 6-án teljes egészében közölt. Ebben a levélben Paszternak sajnálatát fejezi ki egyrészt amiatt, hogy egyáltalán megírta a regényt, másrészt pedig a kitüntetés, a Nobel-díj miatt. De a legszomorúbbak levelének azok a sorai, amelyek megbánásának őszinteségét hangsúlyozzák:
     
     "Az elmúlt viharos hét folyamán semmiféle üldözésnek nem voltam kitéve, nem volt veszélyben sem az életem, sem a szabadságom, semmim sem. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy minden cselekedetemről szabadon döntöttem. […] Felesleges annak bizonygatása, hogy engem senki nem kényszerített semmire, és hogy ezt a nyilatkozatot önszántamból teszem, miközben elszántan hiszek a köz és jómagam jövőjében, büszke vagyok a korra, amelyben élek, és az emberekre, akik körülvesznek. Hiszem, hogy újra meg fogom találni magamban az erőt, amivel visszaszerezhetem hírnevemet, és visszanyerhetem elvtársaim megrendült bizalmát."
     
     Ezzel a Paszternak-ügy egyelőre véget ért. Következett november 7-e, és a szovjet nép három napig tűzijátékkal, katonai parádéval és vodkával zavartalanul ünnepelhette forradalmát.
     
     "Az 1958. december 10-i ünnepélyes díjátadáskor - számol be az eseményről dr. Kjell Strömberg, a párizsi svéd nagykövetség egykori kultúrattaséja - az Örökös Titkár mindössze a díjazott nevét és a díj odaítélésének okait említette. Hozzátette, hogy Paszternak visszautasította az ettől nem kevésbé érvényes elismerést, és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a díj átadására nem kerülhet sor. A titkár szavait, melyekkel a hangversenypalotában rendezett szertartás zárult, jelentőségteljes csend követte. A Nobel-díjasok tiszteletére minden évben a stockholmi városházán megrendezett hagyományos bankett során a Paszternak név nem hangzott el többé. A Szovjetunió nagykövete is megtisztelte jelenlétével a rendezvényt - nyilvánvalóan nem azért, hogy moszkvai felettesei egy nagy és nem kívánatos író felett aratott győzelmét ünnepelje, hanem hogy illő társaságot szolgáltasson három honfitársának és elvtársának [Cserenkovnak, Tammnak és Franknak - D. Gy.], akik ugyanabban az évben a fizikai Nobel-díjon osztoztak."
     
     
     6
     
     Az orosz Paszternak-irodalom nincs híján olyan véleményeknek, amelyek elítélik a költő magatartását a Nobel-díj-kampány idején. Olga Ivinszkaja ténykedéseit az utókor még kevesebb elismerő szóval illeti. Paszternaknak azon a döntésén, hogy lemondott a kitüntetésről és Oroszországban maradt, nincs mit kifogásolni. Az író olyan döntést hozott, amelynek kizárólag saját magához és közvetlen társadalmi környezetéhez volt köze, és senki mást nem érintett. Különben is Paszternak már megtette azt, ami számára a legfontosabb volt. Megírta és kiadatta regényét, és ezzel alapeszméje szerint cselekedett: "Egy író azért él, hogy kinyomtassák könyveit."
     Merészségével, hogy külföldön, illegálisan publikált, későbbi írók tucatjainak szolgált például. Paszternak kitörése nélkül Szinyavszkij, Danyiel és Szolzsenyicin külföldi publikációi is elképzelhetetlenek lettek volna.
     Teljesen más kérdés, hogyan ítéljük meg az író kishitűségét és érzelmi ingatagságát, amely olykor, elválaszthatatlanul irodalmi és társadalmi nagyságától, látszólag külön életet élt. Borisz Paszternak elég bátor volt ahhoz, hogy egy szovjetellenes regényt Nyugatra csempésszen - de nem merte szeretőjénél tölteni az éjszakát. Mindkét magatartási forma a költő természetéből fakadt; ezért hiábavaló, mi több, igazságtalan minden elhibázott cselekedetéért az őt körülvevő nőket okolni.
     De az sem lenne helyes, ha Paszternak asszonyai minden egyéni lépésükre az író személyiségének ellenállhatatlan befolyását hoznák fel mentségül. Például a Pravdában megjelent levél végleges változata egyértelműen Olgát terheli, aki ezt a hátborzongató kitárulkozást, ezt a nyílt hazugságot Polikarpovval együtt kieszelte. Senki sem kényszerítette rá, és a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Olga a KB-funkcionáriussal folytatott megbeszélései során túllépett Paszternaktól kapott mandátumán, és egyfajta erkölcsi határt is áthágott.
     Polikarpovnak például, anyagi létéért való félelmében Olga elpanaszolta, hogy sem Paszternak, sem pedig ő nem kap új megbízásokat. Polikarpov marhakereskedőhöz illő módon válaszolt: biztosította Ivinszkaját, hogy újra ki fogják adni a Faust-fordítást, hogy Schiller Stuart Máriáját Paszternak fordításában fogják előadni, és hogy magát az asszonyt is újabb fordítói megbízásokkal látják el. Olgának még véletlenül sem jutott eszébe, hogy ez a jóváhagyás nem más, mint az ország leghíresebb költőjének felajánlott szánalmas alamizsna. Az asszony még a verseskötet ígért megjelentetéséhez sem ragaszkodott.
     Ezzel elérkeztünk a történet legkínosabb pontjához. A fenyegető anyagi összeomlást taglalva a beszélgetés - minden valószínűség szerint Ivinszkaja kezdeményezésére - a Zsivago doktorért járó, elvben esedékes honoráriumra terelődött. "Polikarpov persze eltanácsolt attól, hogy az itt nem kiadott regényért pénzt fogadjunk el" - olvashatjuk Olga emlékezéseiben. Néhány perccel később az apparatcsik szájából különös mondat hangzott el: "Az lenne jó, ha elhozná nektek valaki a pénzt, akár egy zsákban, csak hogy Paszternak megnyugodjon."
     Polikarpov tanácsa ellentmondott a szovjet törvényeknek. A Szerzői Jogi Hivatal és az Inyurkolegja nevű intézmény - egyféle, kizárólag a magánszemélyek részére történő pénzátutalásban illetékes bank - közvetítése nélkül egyetlen szovjet polgár sem kaphatott pénzt külföldről. Más, tiltott utakat Polikarpov csak azért ajánlhatott, mert a párt, amelyet képviselt, a törvény felett állt.
     A hivatalok megfigyelték, hogy Paszternak ez idáig nem kapott pénzt külföldről, pedig nagy összeget tett ki az, ami tulajdonképpen megillette volna. A Zsivago doktor már a Nobel-díj előtt huszonnégy nyelven megjelent, és az ügy után mind a fordítások száma, mind az egyes kiadások példányszáma megsokszorozódott. Paszternak lassanként nyugati viszonylatban is milliomossá lett anélkül, hogy ebből a vagyonból akár egy árva kopejka is a zsebébe került volna. Miután Ivinszkaja beszélt Polikarpovval, az író számára mintha a mesebeli kincsesbarlang nyílt volna meg. Olga gyengéd keze egy képzeletbeli gazdagság birodalmába vezette, ami Borisz Paszternaknak hamarosan áthatolhatatlan útvesztővé, Ivinszkajának pedig végzetévé vált.

__________________________________________
* Dalos György német nyelvű kéziratot adott a Nagyvilágnak

---

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum