 |
 |
|
|
|
||
Túlnyomórészt a bosszúság, a felháborodás
az, mi tarka labdaként pattog már
napok óta a lépcsők alján. Előbb
csillogó íve van, látjuk benne önelégült
iróniánk, szemtelen kedvét a nagyot
akarásnak. Belefűzünk még itt-ott
valamit, két szót, négy mondatot és egy
cseréptöredéket; jó, hát jó, te magadat
még véded, de már gyanúsan messze vagy,
s gyanúsan messzebb kerülsz minden
szóval; kergetőzünk, mint szél a hóval.
Megállsz, majd az erdő mellett lépsz
tovább, s fogod kezedben kissé
félve, de még frisset remélve a
holnapot. Az ágakon, a partokon,
a vágyakon, a homlokon, mindenütt
a csend pereg, az órák bennük
permeteg föl s alá buknak éppen
valami időtlen, fémes fényben,
aztán megülnek majd itt e kézben,
s úgy vannak ők egymagukban,
ahogy a gyerekek hasalnak el a
homokban, széttartott kézzel, lábbal,
hangot váltva egymással és a másvilággal.
Előbb csak küszöbönálló fényes üzleteit emlegette,
majd hónapok múlva csak annyit mondott, hogy
kiegyenlíti súlyos tartozásait. Visszaszállította
önmagába szavait a túl súlyos álmoknak, s tudta,
bár félretaposott az ég s egykedvű előtte a kocsma-
asztal, azért az Isten talán még láthat valamit
a lent futó dolgokból, s mielőtt munkába mennének
ott fenn a csillagok, lenéznek a lenti víztükörre,
le a lógázó lábakra, le a törött ablakokra, s látják,
hogy az utat kezdi belepni a fű és kezdi belepni az apró,
zöld moha. Tudta, nem játszik többé, nem néz rá minden
tág csodára, hisz nincs többé egyedül, mert ezután
bármerre megy, mindig vele időzik majd a nyugtalanság.
