Oláh János


Nincs Isten

   
   
   A bodzapuska, a kukoricaszár-hegedű, a csutkakatonák, a napraforgóbél-állatok, a madzag-istráng, a nádparipa, a fűzfa-síp, a gondtalan gyerekkornak ezek az észrevétlen, de nélkülözhetetlen kellékei mind innen kerültek ki, e faluszéli ház, az istállók, a szénapajták, a szérűskertek tájékáról, innen a Mici bárány, s később, a boldog gyerekkor betetőzéseként, a kiscsikó is, Mirza. A csikó még ma is megvolt. Vén, megnyomorodott igásként, a háborúban kapott szilánktól lesántulva, de élt. Gajzágónak nem volt szíve vágóhídra küldeni. Úgy érezte, ha reggelenként, amikor benyit az istállóba, nem léphetne oda Mirzához, nem veregethetné meg a nyakát, nem volna többé ugyanaz az ember, amíg azonban így kezdődik a nap, addig semmi sincsen igazán veszve. Jöhetett bármi, a föld mindent elviselt, és aki nagyon ragaszkodott hozzá, azt megőrizte. Gajzágó abban reménykedett, nem lehet másképp ezután sem. Bármilyen pletykák keringtek a faluban kolhozról, csajkarendszerről, ahol majd az asszony is közös lesz, nem hitt nekik, csak legyintett, biztos volt a dolgában. Ha kitart az igaza mellett, nagy baj nem lehet, gondolta.
   Most mégis, a késői idő ellenére a szénaszínben vesződött az öregfejszével, ahelyett, hogy odabent aludta volna az igazak álmát. A fejsze élét kikezdte már a rozsda, a nyele összeszáradt. Gajzágó a fejét csóválta, majd munkához látott. Előbb éket faragott, hogy megerősítse a nyélben a fejet, majd előkereste a fenőkövet, megpöködte, s térde közé szorítva a fejsze fejét élezni kezdett.
   Eszébe jutottak a régi idők, a Cserehát, ahol erdeje volt neki is, mint minden valamirevaló gazdának a faluban. Egész télen odajártak ritkítani, irtani. Fénylett is a fejsze, mint a tükör. Azóta nemcsak a fejsze élét kezdte ki a romlás.
   Az erdővel kezdődött. A Felszabadulás Erdőgazdaság vette, ahogy mondták, művelésbe, a gazdákat pedig kiebrudalták belőle. De Gajzágó nem tiltakozott. Hadd vigyék, ha annyira kell nekik, gondolta. Még reménykedett is, hátha az erdővel megválthatja a békességét, de tévedett.
   Az agitátorok egy szép napon hozzá is bekopogtak.
   A vidám, hangoskodó, erőszakos társaság a kaszagyárból jött, és többnyire fiatalokból állt. A tagjai inkább hasonlítottak parvenü, mindenen csodálkozó, mindent finnyásan lenéző városi kirándulókhoz, mint a szocializmus eszméjét szolgáló elvhű harcosokhoz. Azonban így is meglehetősen kellemetlen vendégek voltak, talán még kellemetlenebbek, mintha durván előálltak volna igazi szándékukkal. Mindent lesajnáló, ironizáló megjegyzéseiket Gajzágó nem is értette, mintha egy más bolygóról kerültek volna ide ezek a fiúk, lányok, pedig ahogy elnézte őket, a szüleik ugyanolyan parasztok lehettek, mint Gajzágó maga. A túlságosan is naprakész, piperkőc színes zakók, pálmafás nyakkendők, a lányok rikítóan lila kardigánjai, a hozzá nem illő sárga, zöld, piros nejlonblúzok mind arra engedtek következtetni, e tájékozatlan újdonságvágy valamit leplezni akar, valamit, ami a félig elnyelt diftongusokban, szégyellt, de mégis unos-untalan előtolakvó tájnyelvi szófordulatokban, a szögletes gesztusokban, de még a szemük állásában is akaratlanul megnyilatkozott.
   - Na, mi van tata - ugratták a fiúk -, misére készül? - amikor szertartásosan átöltözve, sötét ruhában, fehér ingben megjelent közöttük. Szemtelenek voltak, de nem tegezték le. Ez is azt mutatta, bármilyen buzgón majmolták, nem idomultak még egészen hozzá a városi szokásokhoz. Egyébként a csiricsáré öltözékükön kívül, s hogy mind nőtlen legények voltak, egyéb jogcímük nemigen akadt a tatázáshoz, hiszen korban amúgy elég közel álltak Gajzágóhoz, aki a kaszagyárban a harmincvalahány évével maga is fiatalembernek számított volna. Nem úgy, itt a faluban, ahol ha vasárnap délutánonként betért a kocsmába egy-egy kártyapartira, már rendre az öregek invitálták maguk közé, de nemcsak a szokás, odaparancsolták a gondok is. Miután apja eltűnt a háborúban, mint egyetlen munkabíró férfiemberre, minden rámaradt. Ebben-abban segített ugyan még a nagypapa, de túl a nyolcvanon, rá igazán nem lehetett már számítani, ereje fogytán volt, és a tanácsai sem sokat értek, hiszen ebben a felfordult világban régi tapasztalatokra nem lehetett hagyatkozni. Azért jó volt, hogy velük volt. Őrzött valamit abból az állandóságból, amelyet a mindent fenekestül felforgató új rend beköszöntével mindörökre elillanni érzett. Gajzágó tisztában volt vele, nem magáért kell helytállnia, így aztán, bárhogy belesápadt, tűrte a megaláztatást. Előbb utóbb csak megunják a randalírozást, gondolta, ha nem érnek célt vele. És valóban, a fiúk, amikor már úgy érezték, eléggé megalázták, s bizonyítottnak vélték a lányok előtt felsőbbrendűségüket, szedelőzködni kezdtek. A harsány, jókedvű kiabálás, visongatás még az utcáról is behallatszott mindaddig, amíg a rozoga Csepel teherautó fel nem bődült, s porozva el nem gördült a ház elől.
   Szerencsére a kezdeti látogatást megejtő hangoskodó társaságnak a színét se látta többé. A fiatalokat Bodó Tóni, az öreg szocdemmunkás váltotta fel. Egyedül jött, nem hozott magával társakat.
   - Agitáció - mondta rezignált öngúnnyal. Beült a sarokba, és órák hosszat hallgatott. Nem erőltette a beszélgetést. A bort szerette, Gajzágó borát, de bárhogy kínálták, nem részegedett le soha. Tudott mértéket tartani. - Ne törődjenek velem, elvagyok én itt magamban, amíg tele az üveg, tegyék csak a dolgukat! - nyugtatta meg a háziakat. Jelenléte eleinte, legalábbis a fiatalokhoz képest, megnyugvást hozott a családnak. Gajzágó azonban, ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé volt képes elviselni Tónit. Attól félt, ha nem tudja valahogyan kiutálni, egy szép napon elveszti a türelmét, és ököllel veri be a csúfondáros pofáját.
   Azt gondolta, a legjobb lesz, ha egy időre elkerüli a Tónival való találkozást. Így hát, amikor meghallotta a Pobjeda fékezését, a kutyaugatást, nekivetkőzött, és lefeküdt aludni. Itt volt a helye, a konyhasarokban, hogyha éjszaka rá kell néznie az állatokra, ne kelljen felébresztenie senkit. Betakarózott, és tüntetően hátat fordított az ajtónak, de nem tudott elaludni. Többször is elszámolt ezerig, elmondott ötven Miatyánkot, de hiába. Elfogyott a türelme. Lerúgta magáról a takarót, és fölült. Meztelen talpát idegesen dörgölte egymáshoz.
   - Hova, hova? - kérdezte Bodó. - Csak nem ébresztettem föl? Igazán sajnálom.
   Gajzágó válaszra se méltatta. Belebújt a papucsába, fölállt, odament az asztalhoz, széket húzott maga alá, és leült. Keményen, hogy a széktámla is belereccsent.
   - Mért nem akar maga rábeszélni semmire? - kérdezte.
   - Mire kéne rábeszélnem? - tetette az ártatlant Bodó.
   - Hát hogy belépjek... a kolhozba.
   - Anélkül is belép maga - vigyorodott el Tóni, és fölállt, mert odakintről a sofőr türelmetlen dudapöffentésekkel jelezte, hogy itt az ideje az indulásnak.
   Gajzágó nem hitt Tóninak, sem akkor, amikor látszólag jóindulatúan hallgatott, sem most, hogy megfenyegette. Eleinte szeretett volna kiigazodni rajta, de most már nem, csupán megszabadulni szeretett volna tőle. Az ablakhoz lépett, kissé félrehúzta a függönyt, és csak akkor lélegzett föl, amikor látta, hogy Tóni bebújik a Pobjedába, magára húzza az ajtót, a kocsi pedig lassú, komótos gördüléssel nekivág a város felé vezető útnak. Csak remélni merte, hogy többé nem tér vissza.
   Talán őt lepte meg legjobban, hogy várakozása valóra vált: Tóni nem jött többé, és nem jött helyette más se, de most már ez is idegesítette, amire nemrég annyira vágyott, a nyugalom.
   Az almot cserélte éppen, amikor a felesége, Eszti kezében egy levelet lobogtatva beállított az istállóba. A levelet sietősen, de tekintélyt parancsoló, cirkalmas betűkkel, maga Tarkó tanácselnök firkantotta egy darab gyűrött csomagolópapírra, és Gyalog Berci, a kisbíró kézbesítette azonnal. Gajzágó nem kapott a levél után, olvasatlanul is tudta, mi áll benne. Letette a vellát, leporolta a ruháját. Most elvégeztetik, gondolta sötéten. Azonban hirtelen, ahogy Esztire emelte a tekintetét, szédülni kezdett. A zuhanás érzete lassan-lassan forgatta körülötte a világot. Átölelte az asszonyt, aki a négy gyerek, a temérdek gond ellenére még most is gyereklánynak látszott, védtelenebbnek és fiatalabbnak, mint amikor feleségül vette. Mégsem ez az olthatatlan fiatalság, hanem az Eszti tekintetéből sugárzó bizalom szédítette meg Gajzágót. Eszti nem szólt, de bátorítóan megszorította a férfi karját, forró arcát pedig a lehajló, borostás archoz szorította. Szégyellte, hogy itt az istállóajtóban, ahol bárki megláthatja, ennyire megfeledkezett magáról, ilyen leplezetlenül kinyilvánította az érzelmeit. Hátra lépett, és megigazította a haját. Minden csontja fájt, fölsajogtak még az ujjpercei is, mint a növésben levő kisgyereknek. Gajzágó értette a jelzést, és elengedte Esztit, aki fürgén, szinte futva vágott át az udvaron, s tűnt el a házban. Lassú, bizonytalan léptekkel követte, mintha kapatos volna. Magukra zárták az ajtót, s itt már nem szégyellték azt se, hogy sírnak. Úgy búcsúztak egymástól, mintha örökre búcsúznának, nem lehettek biztosak benne, nem ezt teszik-e valóban.
   Gajzágó megmosakodott, megborotválkozott, még az ünneplőjét is felvette, mintha templomba készülne. Eszti batyut kötött neki, ha nem engednék haza, váltás fehérnemű meg valami elemózsia legyen nála. A gyerekek egészen belefeledkeztek a játékba, élvezték a szokatlan esti szabadságot. Gajzágónak, ahogy rájuk nézett, elszorult a torka, így hát inkább el se búcsúzott tőlük, köszönés nélkül fordult ki a kapun, mintha csak a szomszédba indult volna. Addig jó nekik, amíg nem tudnak semmiről, gondolta. Nem nézett vissza Esztire se, aki pedig a kapuból sokáig kísérte a tekintetével.
   A tanácsházán a késői óra ellenére nagy volt a sürgés-forgás. Sose látott, öltönyös városi urak csapkodták az irodaajtókat, idegenektől nyüzsgött az egyébként Tarkó lakásául szolgáló hátsó fertály is. Mindenki rettenetesen el volt foglalva. Gajzágóval senki nem törődött. Talán órája is álldogálhatott már a várószoba sarkában, mire valaki végre hellyel kínálta. Gajzágó ezt jó jelnek vélte, s kicsit megnyugodott tőle. Leült a puffadozó műbőrkanapéra, és türelmesen tovább várakozott. Rengeteg idő telt el így. Az is megfordult a fejében, hogy föláll, és hazamegy. Senki se venné észre, gondolta, de maradt. Megmagyarázhatatlan kötelességérzet tartotta fogva.
   Odahaza az istállót Gajzágó nagyapja vigyázta. A világért sem költözött volna be a házba, amire pedig Eszti eleinte mindenképpen rá akarta venni. Félt, hogy megszólják őket miatta, mivelhogy az istállóban alvás maradi szokása éppen ekkor kezdett kimenni a divatból. Öreg Gajzágó azonban hajthatatlan volt. Nem bírta a vetett ágyat.
   - Oda maj' csak mögha'ni fekszöm be - mondta, és maradt.
   Most is az állatok körül forgolódott. Éppen lefeküdni készült, amikor megnyikkant a léckapu. Borzas, a korcs komondor rákezdett az ugatásra. Az öreg rögtön tudta, hogy baj van. Már az első vakkantások után nyilvánvaló volt, a kutya idegenekkel harcol. Mint a régi betyárvilág neveltje, tudta, mit kell tennie. Betámasztotta az ajtót, megragadta a vasvella nyelét, és a deszkák közötti résen kilesett az udvarra.
   Balhás-Gaál Jani, a községi párttitkár részeges fullajtárja, éppen ekkor verte le a lábáról a kutyát egy vasdoronggal. Borzasnak a gerincét érte az ütés. Lerogyott a földre. Megpróbált föltápászkodni, de csak a mellső lába engedelmeskedett az akaratának, a hátsót a porban elnyújtóztatva, bénán húzta maga után, s közben szakadatlanul vinnyogott. A háttérben Kiss Béla, a rendőr biztosította az akciót. Szétterpesztett lábbal, jobb kezének nagyujját a revolvertáska fölött a derékszíjába akasztva posztolt a kapuban. A két cigánygyerek csak most, látva, hogy a kutya bevonszolta magát a házába, merészelt előlopakodni a kerítés mögül. Leakasztották a léckaput, és biztos, ami biztos, betámasztották vele a kutyaház bejáratát. E felesleges óvintézkedéstől felbátorodva azonnal nekiestek az istálló ajtajának. Úgy lökték be, egyetlen nekifutásra, hogy a lendülettől csaknem beleszaladtak az öreg védekezőn maga elé tartott vellájába. Elbizonytalanodva, segélykérőn pislogtak hátra Balhás-Gaál felé. Az öregnek úgy reszketett a keze, majd elejtette a vellát, de azért kitartott. Balhás-Gaál nem volt tekintettel sem az öreg állapotára, sem a korára, tejes erőből odacsapott a furkósbottal. A vella kipattant az öreg kezéből, s pengve vágódott végig az istálló ganyélucskos járdáján. A suhancok most már gond nélkül lökték félre a puszta kézzel hadonászó öreget.
   - Nyugi papa, ne ugráljon, mert a végén még valami baja esik! - mondták, és jóleső gőggel, hangosan felvihogtak.
   A kötőfékek oldozásával nem sokat vesződtek, a bicskájukat kapták elő, azzal vagdosták el valamennyit. Az állatok megzavarodva topogtak, bőgtek, nyerítettek. A fiúk az udvarra terelték őket. Odakint már Balhás-Gaál is besegített a furkósbotjával, így minden nagyobb fennakadás nélkül sikerül a kapu felé irányítani a tétovázó csordát.
   Öreg Gajzágó kitámolygott az istállóból. Bár semmi értelme sem volt már, az ajtót mégis behúzta maga mögött. Háta mögött a kifosztott istálló, szemben vele a feldúlt udvar, de mintha minderről tudomást se vett volna, ráncos bálványarca semmiféle érzelemről nem árulkodott. Az állatok megmakacsolták magukat, a körülöttük hadonászó idegenek minden igyekezete ellenére sem akartak elindulni a kastélyparkban sietve összetákolt szövetkezeti karámok irányába. Mirza egyenesen kivált közülük, s Balhás-Gaál furkósbotjával is szembeszállva az istálló elé ügetett. A behúzott istállóajtó előtt megállt, és segélykérőn fölnyihogott. Az öreg erre se mozdult. Látszólag egykedvűen szemlélte azt is, ahogyan az egyik visszaszalajtott suhanc a kötőféket megragadva vad szitkozódások közepette rángatni kezdte Mirzát. Miközben a suhanc megállt, hogy erőt gyűjtsön az újabb rúgásokhoz, ütlegeléshez, Mirza még egyszer visszafordította a fejét, de már nem nyerített. Az öreg szeméből ekkor mégiscsak kicsordult egy könnycsepp, azonban el is enyészett nyomban a megkérgesedett ráncok között.
   Mindeközben Gajzágó a tanácsháza előszobájának műbőrkanapéján várakozott, ha nem is türelmesen, de mindenképpen kitartóan. Az ajtók mind tárva-nyitva voltak, így át lehetett látni az egész óriási Komoróczy lakást. A család kitelepítése után ez szolgált tanácsháza gyanánt. A hallból, itt üldögélt most Gajzágó, legalább hét ajtó nyílott. A legnagyobb, duplaszárnyú mögött terpeszkedett az üres, valamikor szebb napokat látott nappali, a nappali mögött pedig az oroszlánbarlang, Tarkó dolgozószobája. Gajzágónak az volt az érzése, az óriási barokk íróasztal mögül Tarkó csakis őt tartja szemmel, a telefonálgatást, a fiókok huzigálását, a kalamárisban való kotorászást, a tollszárrágcsálást csakis figyelemelterelő szándékkal végzi, de nem bírta tovább a türelemjátékot, amolyan minden mindegy alapon fölállt, hogy kimenjen az udvarra vizelni. Tarkó azonban lecsapott rá, kiugrott az íróasztala mögül és elállta Gajzágó útját.
   - Mi újság bátyám? Örülök, hogy eljött - kellette magát lelkendezve, és olyan óvatosan csalogatta, terelgette befelé Gajzágót, mint állatidomár a befogásra kiszemelt medvét. A mézes-mázas mosoly még akkor sem olvadt le az arcáról, amikor sikerült Gajzágó háta mögött becsapnia, s kulcsra zárnia a dolgozószoba ajtaját. A bájvigyor mögött azonban mintha hideg, számító mohóság bujkált volna, Gajzágó szerint legalábbis. Gajzágó kezdettől gyanakodott, de nem volt más választása, mint hogy Tarkóra bízza magát. Tudta, nem várhat tőle semmi jót, de mégis, őt legalább ismerte, nem úgy, mint ezeket az idegeneket.
   Tarkó most már, hogy révbe ért, lassan-lassan mintha újra megfeledkezett volna Gajzágóról. Lehajtotta a fejét. Az olvasólámpa fénykörében úgy csillogott a homloka a pórusokon kiütköző zsíros verejtéktől, akár egy köztéri bronzszobor eső után. S olyan volt maga is, kíméletlenül mozdulatlan. Gajzágó eleinte még örült is a haladéknak. Legalább felkészülhet, gondolta, az összecsapásra. A várakozás azonban egyre több apró kellemetlenséggel járt, olyanokkal, amelyekre Gajzágó nem számíthatott. A batyut szégyenlősen hol az egyik, hol a másik kezébe fogva megpróbálta a háta mögé rejteni, de sikertelenül. Érezte, hogy Tarkó lapos pillantásokkal, kedvtelve lesi egyre elviselhetetlenebbé váló zavarát. Ettől még jobban zavarba jött. Verejtékezni kezdett. Vizelési ingere valamelyest csökkent, de olyan ólmos fáradtság szakadt rá, amilyen egész napos zsákolás után se. Nem értette, mi történt, csak azt érezte, valamit tennie kell, mert így nem bírja tovább, és a végén elvágódik itt szégyenszemre.
   Odalépett Tarkóhoz. A batyut gondosan letette az asztal sarkára, aztán kicsit meggörbedve előrehajolt.
   - Itt üss mög! - mondta. Tarkó Gajzágóra emelte a tekintetét. Kurtán, élesen fölnevetett. Játszotta a meglepettet.
   - Ne tréfáljon bátyám! - kászálódott ki az asztal mögül, és a szoba közepén terpeszkedő öblös bőrfotelekre mutatva hellyel kínálta Gajzágót. Gajzágó gyanakodva nézegette a foteleket, esze ágába se volt leülni. - Parancsol kávét? - folytatta tovább az udvariaskodást Tarkó. Andrea, a titkárnő egy titkos oldalajtón belibbenve máris hozta a kávét. Gajzágót elfutotta a méreg. Ellene volt ennek az új világ hozta presszó-feketének. Meg volt győződve róla, hogy aki csak a nyelvét beleérteti, menten elkárhozik. Most azonban látta, nincs mese. Hát akkor hadd jöjjön, gondolta, a feketeleves. És elvette a tálcáról a maga csészéjét. Még örült is, hogy ilyen kevéssel megússza. Nincs az az ördög kulimásza, amit szívesen föl ne hajtott volna, csakhogy innen menekülhessen. Tarkó otthonosan huppant le az egyik fotelbe, a saját kávéja mellé, kavargatni kezdte, ízlelgette. - Kedves bátyám, hát maga nem ül le? - nézett föl bátorítóan Gajzágóra.
   - Jó lesz nekem így is - hárította el Gajzágó.
   - Kihűl a kávéja! - unszolta tovább Tarkó.
   - Hány cukrot tehetek bele? - duruzsolt a másik oldalról Gajzágó fülébe Andrea készségesen. Önkéntelenül rá is átragadt a főnök udvariaskodó igyekezete. Gajzágó, amikor meglátta a kifestett, piros körmöket a cukros tálka körül matatni, olyan mérges lett, mintha Andrea a saját lánya lett volna.
   - Andikám, az ajtó! - kiabált utána szinte ijedten Tarkó, de már késő volt, mindketten meglátták, amit pedig jobb lett volna nem látniuk. A hallban összecsődült férfitársaság közepén kipirulva, cigarettázva Mikola tanárnő kellette magát. Hát erre a nőszemélyre kell nekünk rábíznunk a gyerekeinket, szörnyedt el Gajzágó. Megértette, a csapda bezárult. A tanárnő másokra pazarolt ragyogását látva egészen más okból, de Tarkónak is a fejébe szaladt a vér, de azért úgy tett, mintha semmit se vett volna észre, aprólékos gonddal cukrozta, kevergette a kávéját, beleszürcsölt, ízlelgette, elég édes-e már. Nem férfi az ilyen, gondolta Gajzágó megvetően, és azon forrón, keserűen egyetlen mozdulattal felhajtotta a magáét. Mintha tüzes tőr szaladt volna le a torkán, de a szeme se rebbent. Gyerekkora vásári tűznyelői jutottak az eszébe. Ha azok az ostoba csepűrágók kibírták, én miért ne bírnám, gondolta.
   - Ez igen! - csettintett Tarkó őszinte ámulattal illetve Gajzágó produkcióját. - Látom, magának is ízlett. - Gajzágó bosszús arckifejezésének láttán kimondhatatlan elégedettség töltötte el. Hátravetette magát a csapágyas fotelben. Egy darabig lehunyt szemmel élvezte a hintáztató maradék lendületet. Amikor a fotel lecsillapult, csalódottan állt föl. Idegesen kezdett járkálni a szobában. Az egérrágta padló csak úgy nyögött az elfojtott indulat súlyát hordozó léptek alatt.
    Mikola Anikó kacagása a csukott ajtón s Tarkó lépteinek indulatos dobogásán is átcsilingelt. Tarkó úgy dühöngött, olyan féltékeny szenvedéllyel, mintha nem is ő kérte volna meg a tanárnőt, hogy szórakoztassa a központi elvtársakat. Arra igen, vitázott magával Tarkó, de arra nem, hogy fel is kínálkozzék nekik. Ráadásul Andrea is eltűnt. És éppen most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Az íróasztalon heverő iskolacsengőt hívta segítségül. A hirtelen, nyers fémhangok durván kaszaboltak bele a diszkrét összeesküvés-morajba. Andrea, arcán bocsánatkérő mosollyal, mintegy varázsütésre libbent vissza a szobába. Az ajtónyitás résében Tarkó tekintete mégis összetalálkozott a hirtelen magára maradt Mikola tanárnőével, s kárörvendő kéjjel fogta fel a belőle áradó cigaretta ízű, csalódott szomorúságot. Kissé jobb kedvre derült tőle.
   - Hozd az ívet! - súgta Andrea fülébe olyan közelről, hogy a lehelete megcsiklandozta a lány tarkóján ágaskodó szanaszét tincseket. Andrea borzongva siklott odébb, de az arca tüzelt, a szeme csillogott. Tarkó nem állhatta meg, hogy rá ne paskoljon a fenekére. A bizalmas közeledést Andrea ingerlő sikkantással fogadta. Enyelgésüket látva Gajzágó undorodva köpött ki a padlóra. Az apja lehetne, morogta magában, és elfordította a fejét. Az ablakon próbált kifelé bámulni, de semmit se látott, mert az üveget már feketére satírozta az éjszaka. Tarkó ingerülten, kijózanodva kapta föl a fejét, de nem szólt, nem utasította rendre Gajzágót a modortalansága miatt. Inkább maga taposta el a padlón csillogó köpést, mint valami gonoszul füstölgő csikket. - Igazán nincs szándékomban föltartani - rugaszkodott neki néhány zavarát oszlatandó köhhentés után a fejben már sokszorosan előre megfogalmazott körülményeskedő mondatok egyikének, de érezte, tévútra keveredett. Elvesztette a türelmét. Megragadta Gajzágót, és a fotelba lökte. Ujjával a kisasztalra kiterített belépési nyilatkozat aljára bökött. - Itt írja alá! - Már bánta a sok totojázást. Ezekkel csak így lehet bánni, gondolta.
   - Nem írom! - mondta Gajzágó. Tarkó nem akart hinni a fülének. Felhúzta a szemöldökét.
   - Nocsak! Makacskodunk? - kérdezte csodálkozva. Az órájára nézett. Úgy számolta, Létra Jóska kompániájának már réges-rég be kellett volna fejeznie a munkát. Tudta, Létrában meg lehet bízni, éppen ezért volt ideges. Nem értette, mi ez a késlekedés. Nagyon szerette volna már kidobni Gajzágót, akinek a pökhendisége végtelenül a terhére volt, de meg volt beszélve, hogy amíg nem kap értesítést Létráéktól, addig elhúzza valahogyan az időt, s bent tartja Gajzágót, nehogy valami kellemetlenséget okozzon. Különben semmi szükség nem lett volna erre a komédiára. Nyugodtan aláhamisíthatta volna a belépési nyilatkozatot, hiszen nincs az a bíróság, amelyik szóba állna manapság egy ilyen okvetetlenkedő alakkal, mint amilyen ez a Gajzágó is. Visszaült az íróasztalhoz, előre könyökölt, homlokát a tenyerébe temette, és mozdulatlanul várakozott, mint akit már semmi nem érdekel, mint aki már mindenről lemondott. Amikor megcsörrent a telefon, azt se vette föl, Andreának kellett belecsiripelnie.
   - Igen, igen, átadom az üzenetet - mondta. Óvatosan, mintegy simogatva megérintette Tarkó vállát, majd a fülébe duruzsolta a várva várt szavakat: - Létra elvtárs azt üzeni, minden rendben van - de már késő volt, Tarkóban Gajzágó önhitt arckifejezését látva fölébredt a dac. Alá fogod írni, vén csirkefogó, csak azért is aláiratom veled, fogadkozott. És mosolygott.
   - Még mindig nem gondolta meg magát, bátyám? - Gajzágó a fejét rázta. - Kár makacskodnia, az ilyesmi nem vezet jóra. Most még békésen megegyezhetnénk, bennem megvan a jóindulat, de később - szemével a kinti elvtársak felé intett -, ki tudja, mi lesz? - Gajzágó ugyanúgy hallgatott, mint eddig, de Tarkó megérezte, odabent a lelke mélyén puhul már. Tovább ütötte hát a vasat. Így, meg úgy, ez csak olyan papírszövetkezet lesz, az állat, a föld, minden a gazdáknál marad. Nem kell megválni, hehehe, nevetett, a kedvenc Riskától. Mi a vetőmagot adjuk, meg a gépeket. Nem kényszerítünk semmit senkire, csak segítünk, de ha nem megy szép szóval, jött a szónoki fordulat, ha már a megyének is be kell avatkoznia, akkor ő, Tarkó, a továbbiakban nem felel semmiért, akkor mindenki magára vessen.
   Itt hatásszünetet tartott. A hirtelen beállt csönd vákuma Gajzágó minden erejét kiszívta. Egész testében remegni kezdett. A fotel úgy ringatta, mint magatehetetlen kisgyereket a bölcső. Tarkó alig tudta megállni, hogy hangot ne adjon diadalmas elégedettségének. Érezte, közel a cél, de tudta azt is, most kell igazán türelmesnek lennie. Rákacsintott Andreára. A lány akár egy kedvesnővér Gajzágó fölé hajolt. Melle, amelyet melltartó nélkül hintáztatott a blúz sejtelmesen áttetsző műszálas anyaga alatt, Gajzágó nyakszirtjét birizgálta. Gajzágó tudta, ez az ördög kísértése, nem tudott neki ellenállni mégse. Elfogadta a feléje nyújtott tollat, az ív fölé hajolt. Keze akár egy idegen páncélos állat, görcsösen várakozott.
   - Bátyám, hát maga nem hisz nekem? - adta a sértődöttet Tarkó.
   - Az állatokat sajnálom.
   - De hiszen mondtam már, hogy azokat nem is kéri senki.
   - Maradhatnak?
   - Ha egyszer megígértem!
   - Meg is esküdnél? - Tarkó kínosan felnevetett.
   - Aztán mire esküdjek?
   - Az élő Istenre!
   - Nem is a pártra - buggyant ki Andreából a kotnyeles nevetés, amit azonban Tarkó szúrós tekintete azonnal az arcára is fagyasztott. Tarkó bosszús volt. Iménti diadalérzete, határtalan elégedettsége pillanatok alatt semmivé foszlott. Azon tűnődött, meddig mehet el, meddig játszhatja büntetlenül ezt a komédiát? Most legszívesebben nemes egyszerűséggel pofán vágta volna, megrugdosta, megtaposta volna az öreget. Célravezetőbbnek látszott, már csak egészségügyi szempontból is, ha kiéli, és nem fojtja el az indulatait. Nem mintha a hamis eskütől félt volna, jobban meg volt edződve ő már annál, semhogy ilyen kicsiségeken fennakadjon. A vallásos nevelés maradványait természetének veleszületett hedonizmusa folytán gyorsan kiszellőztette magából. A különb-különb szemináriumokon hallott mozgalmi közhelyek ebbéli igyekezetében ugyancsak a kezére játszottak. Az alakoskodás meg szinte a vérévé vált, hiszen ha nem tagadja meg a családját, titkolja el az okirat-hamisítástól se riadva vissza a származását, most nem a tanácselnöki bársonyszéket koptatná, börtönben, esetleg valamelyik internáló táborban csücsülne. Ismerte magát, azt egyszerűen nem bírná ki. Színeváltozását ő egyáltalán nem tartotta árulásnak. A körülmények változtak meg, és ha nem akart elpusztulni, neki kellett alkalmazkodnia hozzájuk, a fordítottjára hiába várt volna.
   Egészen belefájdult a feje, amikor mindezt végiggondolta. Hibázott, efelől most már nem volt kétsége. Az ívet egyszerűen alá kellett volna hamisítania, Gajzágót meg, amíg Létra Jóskáék nem végeznek a rekvirálással, be kellett volna záratni a hátsó kamrába, aztán kilökni az utcára, hadd menjen panaszra oda, ahol meghallgatják.
   Ahogy ránézett Gajzágó arcára, erre a saját igazát önhitten védelmező arcra, elfutotta a keserűség. És az én igazam, az én igazammal ki törődik? Ezek azért a nyavalyás pár holdért, a pókos lovukért, keshedt üszőjükért embert ölnének. És én? Akkor mit szóljak én, aki többet vesztettem, jóval többet náluk? Jó, igen, nyertem is közben, de hát nyerhetnének ők is, akinek esze van, aki nem makacskodik, beáll a sorba, nyer mind, elnök lesz, brigádvezető, raktáros. Egy darabig teli lesz a kondér. Aki közel ül hozzá, nagykanállal meríthet, aki elhúzódik, magára vessen!
   Bármennyire bánta is már, hogy belekezdett, úgy döntött, végigjátssza ezt a kutyakomédiát. Essünk túl rajta, gondolta.
   - Isten engem úgy segéljen! - Egyik kezét a szívére tette, másikat az égre emelte, így mondta ki, ahogyan gyerekkorban megtanították rá, az eskü szavait.
   - Hogy az állatokat nem bántalmazom! - egészítette ki Gajzágó. Tarkó ezt is, mint akinek már minden mindegy, engedelmesen utána mondta. Aztán, hogy enyhítsen az eskü lelkére nehezedő súlyán, szemérmetlenül, élesen fölnevetett.
   - Így jó lesz - kérdezte -, most már elégedett? - Gajzágó válaszra se méltatta, fölállt, kissé rogyadozva, de azért határozottan az asztalhoz lépett, fogta a bugyrát, és menni készült. Hogy ezeket sose hagyja cserben ez a kicsinyes akkurátusság, képedt el Tarkó, miközben útját állta Gajzágónak, s hirtelen hangot váltva durván ráordított: - Itt marad, megértette! - Az ajtót tüntető energikussággal csapta be maga mögött. Talán még be is zárta, tűnődött Gajzágó, de nem merte kipróbálni. Időtlen, sipító csönd vette körül, s ő megadta magát neki. Hajnalodott, mire végre rászánta magát, hogy ellenszegüljön Tarkó parancsának. Kiderült, az ajtó nem is volt bezárva. Odakint is tárva-nyitva, üresen tátongott minden. Az egész házat cigarettabűzös, sivár rendetlenség uralta. Biztosan mulatnak, gondolta Gajzágó. A faluban legendák terjengtek ezekről a szőlőhegyi orgiákról, talán éppen azért, mert senki sem tudott róluk semmi biztosat. Gajzágó legszívesebben futva tette volna meg az utat hazáig, de a lába nem engedelmeskedett az akaratának, bizonytalanul támolygott előre, mintha mankókon járt volna.
   Nem számított semmi jóra, a feldúlt udvar látványa mégis meglepte. Egyből a tisztaszobába indult, mintha előre tudta volna, hogy a nagypapát itt találja. Nem értette, mi történt. Megverték volna? Nincs ezekben csöppnyi szégyenérzet, nem röstellnek nekimenni egy magatehetetlen öregembernek? Nem szólt, csak állt az ágy mellett, és szárazan égő szemét dörzsölgette. Az öreg észrevette. Fölemelte a fejét a párnáról, és az unokája szemébe nézett. Mondani akart valamit, de hiába formálták meg az ajkai a szavakat, a hang nem jött ki a torkán.
   - Nyugodjék meg - mondta Gajzágó, és megszorította az apja kezét, amely mint egy korhadó, súlytalan faág hanyatlott vissza a havas hegyvölgyeket mintázó dunna ráncai közé. Gajzágót Eszti érintése térítette magához.
   - Gyere! - mondta az asszony, és gyöngéden húzta kifelé. A konyhában a gyerekek aludtak, kivéve Ferit, aki ébren várta az apját. Gajzgó megsimogatta a gyerek homlokát. Felszisszent, mintha parázshoz ért volna.
   Eszti hiába próbálta feltartóztatni, szinte menekült ki a házból. Kint ráérősen nézett körül, mint akinek minden mindegy. A feltépett ajtajú, üres istállóból szenvtelenül áradt a csönd. Az aprójószág sem mert életjelt adni magáról, egyetlen tyúkkottyantás, kakaskukorékolás nem hallatszott. A kutya sem vakkantotta el magát. Ezt aztán már tényleg nem tudta mire vélni Gajzágó. Először arra gondolt, talán agyonlőtték Borzast, de akkor miért támasztották be az ól ajtaját? Elhúzta a kutyaól bejárata elől a kiskaput, leguggolt, hogy benézzen. Borzas ernyedten nyúlt el a szalmán, már csak a szeme élt, azt emelte föl reménytelenül a gazdájára. Gajzágó óvatosan megérintette a kutya cserepes orrát. A tenyerével merített a teli vizes-csajkából, s a vizet a kutya kilógó nyelvére csorgatta. Fölállt, és elindult a szénaszín felé.
   Bakancsa visszhangosan kopogott a betonkeményre szikkadt földön, mintha egy óriási bádogdobozban lépkedett volna. Maga is megijedt a visszhangzó koppanásoktól. A szénaszínt elkerülte a dúlás, itt még helyükön voltak a tárgyak, úgyhogy könnyen megtalálta az erdőirtó öregfejszét. Előkereste a fenőkövet. A fejsze fokát a térde közé szorította, majd a megköpködött fenőkövet ferdén a fejsze pofájára fektetve, lassú, körkörös mozdulatokkal élezni kezdett. Amikor a fejsze éle krómos-fehéren világítani kezdett, visszatette a fenőkövet a helyére. Vállára vette a fejszét, és kilépett az udvarra. A körtefa alá érve lehajolt, fölvett egy hullott szemet, és zsebre tette. A letépett kaput úgy-ahogy visszaakasztotta a sarokvasra, behúzta maga mögött, és elindult a faluszél irányába.
   A hajnal érintése hólyagot húzott cserepes ajkára, üvegport hintett gyulladt szemhéjára. A falu hideglelősen hallgatott, mintha csak mímelte volna az alvást. Gajzágónak az volt az érzése, minden behúzott spaletta, leeresztett függöny mögött álmatlanságtól dagadt szemgolyók parázslanak, lelkiismeret-furdalástól nyugtalan vénasszonyok, agitátoroktól rettegő gazdák, a rosszéletű Mikola Anikó darázscsípés szavaitól megbolydult csitri lányok lapulnak, és őt figyelik, titokban kárörvendően rajta röhögnek. Föllélegzett, amikor a falu elmaradt mögötte. Az utolsó házat elhagyva még vissza is köpött.
   Az aszály sanyargatta Örvényes csenevészen vánszorgott a fahíd pallói alatt, s mint a véletlenül földre ejtett cérnaszál, úgy kanyargott tovább, amíg el nem tűnt az ártér zegzugos füzesében. Édeskés, bódító komlóillat itatta át a varasdi cukorgyár szennyvizének vegyszeres mézgaleheletét, de Gajzágó mindezt észre se vette. Csupán arra vigyázott, nehogy elvétse az ösvényt, amely a bozótossal körülvett, dombnak se nevezhető halom oldalában kanyargott fölfelé. A fejsze mázsányi súllyal nehezedett a vállára, mintha búzás-zsák lett volna. Alig bírta, de már nem tehette le. A térde többször is megbicsaklott, mire sikerült a gyönge kaptatót legyűrnie. Amikor fölért, lelökte válláról a fejszét, s fölnézett. Tekintete összetalálkozott Krisztuséval, akinek lakkozott szeme tükrén úgy rajzottak a rozsdafoltok, ahogy delelő ökrökén a legyek.
   A feszület lábánál befőttes üvegben friss vadvirágcsokor virított most is, mint egész nyáron át. Senki nem lakott a közelben, hivatalos gondnok nem volt kijelölve, mégis mindig akadt valaki aki vizet cseréljen a zöldesen algahomályos befőttesüvegben. Nem ez volt azonban az egyetlen rejtély, amely a feszületet körülvette. Furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségek, hogy ne mondjuk csodák egész sora vonzotta hozzá hetedhét határból nemcsak a gyógyulásért esedező betegeket, a vigasztalást áhító sorsüldözötteket, a könyörületet remélő bűnösöket, az alamizsnát váró nyomorultakat, de a közömbös kíváncsiakat is.
   A feszület amúgy pedig nem volt különleges műalkotás. A horganyzott lemezből domborított, festett Krisztus sorozatmunka lehetett. A legutóbbi átfestés helybeli mester, festői ambíciókat tápláló bádogos, kovács vagy asztalos kezére vallott. Az arcon a szenvedést karikatúra-szerűen mímelő grimasz, a szikkadt birkózó-izmok részletes, de pontatlan kidolgozása nagy beleélő képességről és csekély mesterségbeli jártasságról tanúskodott. A legendák azonban nem is annyira Krisztus alakjához, hanem a kereszthez kötődtek. Állítólag az a tölgyfa, amelynek villámsújtotta, elszenesedett maradékaiból a durván egymásba csapolt, kötéllel összehurkolt keresztfa készült, ezer évig takargatta terebélyes lombjával ezt a honfoglalók által őrhelynek kiszemelt dombot, amíg valamikor az első világháború kitörésének előestéjén bele nem csapott a villám. Nem véletlenül. Valamelyik Létra nagyapa a határból hazatérőben a lombja alá húzódott a hirtelen lezúduló zápor elől. Isten pedig a Létra nagyapa védelmezőjén töltötte ki a haragját. A fa a zuhogó zápor ellenére, sercegve, mint a pincében felejtett gyertya, csaknem csonkig égett. Csupán az a két elszenesedett derékvastagságú ág maradt meg belőle, amelyekből aztán a család keresztet állíttatott.
   Rájuk vall, hogy hogyan, gondolta Gajzágó, miközben szemét lesütve azon mesterkedett, hogy valahogyan azért mégis elkerülje a megváltó bádogtekintetét, de hiába, a pergő, fehér festék alól, mint a röntgensugár, a csontjait is átvilágítva nézett le rá az Isten. Úgy érezte, ha már így lelepleződött, nincs miért fájdalmas, sértődött titkát takargatnia.
   - Nincs Isten! - bukott ki belőle a rettenetes mondat, amelytől, most, hogy így kimondta, maga is megrémült. A mondat azonban elhangzott, és nem lehetett visszaszívni. Érezte, nincs erő, amely azt, ami kimondatott, ki nem mondottá tehetné. Sietve köpte meg a markát, lendítette feje fölé a fejszét, amely feledve iménti irreális nehézkedését könnyedén siklott a levegőben, de súlyosan zuhant le a feszület tövére. A köszörült él krómosan csillogott. A szilánkok Gajzágó arcába fröccsentek.
   A fejszedöndülésre felbozsogtak a darazsak. Sorban kimásztak az odvukból, s megültek a lándzsa ütötte seb peremén. Bármilyen zaklatottak voltak, nem voltak képesek szárnyat bontani a hajnali dermedtségben. Bódultan hullottak le Gajzágó lába elé, vagy eltévedt sörétként, a fölröppenő szilánkok közé keveredve Gajzágó arcába csapódtak, a szájába, az orrlikába, a szeme gödrébe, a hajába ragadtak. Gajzágó nem törődött velük. Dühödten forgatta a fejszét. Darázscsípésektől bedagadt szemével alig látott, a munkát azonban nem hagyta abba. Talán ha akarta volna se tudja abbahagyni, a fejsze szinte magától röppent föl, majd zuhant le újra meg újra. A monoton fejszezuhogásnak kurta-furcsa reccsenés vetett véget. A kereszt félrebillent, elfordította a szárnyát, és Gajzágó felé zuhant. Gajzágó a bedagadt szemhéjak közötti pengevékony résen át is észrevette, hogy a festett tekintet tükre szemrehányón, de azért megbocsátón feléje rebben. Elugorhatott volna, de nem tette. Leengedte a fejszét. Nem, már egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy tiltakozzék a sorsa ellen, amely most kitárt karral, feketén készült magához ölelni.