Drága Sándor,
barátaid, tanítványaid és barátaiddá lett növendékeid szavával szólok most Hozzád, szólítalak meg Téged. Megszólítalak, mert nem beszélni akarok Rólad, hanem beszélgetni Veled, mint annyiszor a negyven év alatt, jóban és rosszban: földi és égi örömeimben, testi és lelki nyomorúságaimban. Beszélni akarok Veled, csak most nem négyszemközt, de sokak előtt, szeretteid és tisztelőid előtt. Hogy miről is? Talán arról, hogy nem jól tette megfáradt tested, hogy megvonta szellemed fényét tőlünk, még ha tán sokat is szenvedett, még ha tán nem is akarta, nem is így akarta, még ha ebben nem is Ő, hanem valaki más, a kimért sors, netán Isten a bűnös. Beszélgetni szeretnék Veled, hiszen a beszélgetés - a szemtől szembe néző, de szívtől szívig érő szó - volt a Te legcsodálatosabb műfajod, tapintatos tanárságod lelke, szemérmetes szereteteid titka, emberiséged varázsvesszeje. Te úgy voltál tanárunk, hogy a tükrünk, benső barátunk voltál, s úgy voltál barátunk, hogy jaj, csak rá ne jöjjünk, a tisztelt Tanár Úr Te vagy, a Te fényedet sugározzuk vissza. Pedig nemcsak az elménket palléroztad, a szívünket és szavainkat is fényesítetted, s egy sötét és hazug korban látni nem akaró szemünk ólmos szemhéját úgy érintetted meg valami láthatatlan virággal - tanárod, Sík Sándor humánumával, Radnóti, Sárközi és az élő nagyok fényével -, hogy föl kellett nyitni azt, meg kellett tanulnunk látni.
      És most hadd szólongassalak azok szavával, akik nem csak tanítványaid, de növendékeid is lehettünk, növendékeid a literatúrában, a poézisban, mai tanárok, tudósok, írók, szerkesztők, költők, akkor izgága diák-krisztusok, kócos, éhenkórász poéták, a Tiszta Szívvelesek, az alkotókörösök. Szerettél minket, és szereteteddel úgy szabadítottál szabaddá minket, hogy óvtál, féltettél is bennünket. Óvtál, féltettél annak a pokolnak messzire nyúló lángjától, ami tombolása idején, a forradalom leverése utáni első hónapokban téged is megégetett, el is pusztíthatott volna akár. Mennyire magától értetődő, mennyire szemérmes lényedből fakadó, hogy soha nem beszéltél erről; hogy ezt is most kellett megtudnunk; halálod után, az Ady-kutató tudós előtt fejet hajtó Vezér Erzsébet szavaiból.
      Mit is akartunk mi akkor? Nem nagyot és nem sokat, csak valami nagyon természeteset: szabadok akartunk lenni. Szabadok, mint minden, ami él: ember, fák, szív, levegő, száj, tüdő, lélegzetvétel és zászló. És szabadok, mint minden élettelen: kő, ház, sár, por, országút, kilométerkő, országhatár, még a börtönrács is. Ez volt az a nagy bűn, a Te és a mi bűnűnk, a Tiszta Szívvel: a Te szabad szellemiséged és a mi fogékony ifjúságunk szerelemgyereke; a szamizdatok korszakáig az első és egyetlen szabad, független, szerkesztésében még Tőled is független irodalmi és esztétikai magyar folyóirat. Máig is csoda, hogyan születhetett meg az első száma, hiszen valami spirituális módon, amolyan szentlélekszerű rejtéllyel fogantatott, és mivel némi diákos mismásolás árán nem kapartatott el, világra is jött 1965. január 28-án. Aztán másnap vagy harmadnap fölzúgtak a heródesi hordák, suhogni kezdtek a kardok. A lapot elkobozták, betiltották, Téged - helyettünk - felelősségre vontak. Mi azt hittük, minket is. Hogy Rád rossz esetben börtön, rendőri zaklatás, a tanítástól eltiltás vár, ránk meg szelídebb változatban eltanácsolás, rosszabb esetben kitiltás az ország összes egyeteméről. Három riadt szerkesztők, futottunk is hát Hozzád, a lakásodra, február első ködös és ragacsos estéjén, a ránk zúdult nagy társadalmi télben: mi lesz Veled, mi lesz velünk, mit tegyünk?! Te nemcsak jó szavakkal, de borral is nyugtatgattál minket, s a végén azt mondtad: "Fiúk, ne csüggedjetek, sursum corda, föl a tiszta szívekkel!".
      Téged aztán eltiltottak tőlünk, a fegyelmi tárgyaláson, ahol kiálltál mellettünk és megvédtél minket, megfosztottak az alkotókör vezető tanára tisztétől. Mi megúsztuk, látszatra Te is, de Téged tíz-tizenöt évre félreállítottak. Talán ekkor és ezért szálltál föl szerelmetes istened, Ady Illés-szekerére, szegődtél Ady Endre életművének halálodig tartó szolgálatába.
      Drága Tanár Úr! Keveseknek adatik meg, hogy már életükben azzá legyenek, amire lettek: tüzes, gyorsszívű lángok, földi Illés-szekerek. Te ezt a lobogást, ezt a lángot önemésztőn magadba rejtetted, lassú máglyává szelídítvén magadba ölted; a lélektől lélekig, nemzedéktől nemzedékig ívelő szolgálatba, a tudós munkájába és tudásod tanításába menekítetted. Hiszen mi más lehetett számodra tálentumod fénye és ragyogása, ha nem az örökkön örök magyar irodalom hűséges szeretete, az ifjú és újabb és újabb új költők és írók gyámolítása. Joggal hiszem hát, hogy Téged, aki egész életében a magyar irodalom röpítő lángja voltál, most már Téged is röpít az a szekér. Ott ülsz Ady jobbján, és azokkal beszélgetsz, akikért egész életedben éltél, a halhatatlanjaiddal. És azt is hiszem, hogy most, eltávolodóban hozzánk is közelítesz, idejössz mellénk, itt maradsz velünk, barátaid, tanítványaid, növendékeid és szeretteid között, hogy valahányszor, ha szükségünk lesz Rád, ha megszólítunk, ha kérdezni akarunk valamit, ha beszélgetni akarunk Veled, meghallhassuk azt, amit mondasz, meghalljuk válaszod.
      Drága Sándor! Isten veled!
      Légy áldott haló porodban is!