FRÍDA Á. SIGURĐARDÓTTIR

Virradat

Madár illeg-billeg az erkélyem korlátján. Aprócska, szürke tollgombolyag, farka hegyén, szárnya szélén fehér szegéllyel. Az előbb még nem volt ott. Elnézem, ahogy ide-oda ugrabugrál. Néha megáll, s félrebillent fejjel, szinte töprengve néz be az ablakon. Barna szemében vöröses parázs.
      Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, aztán jólnevelten félrefordul, érdeklődve figyel egy legyet.
      Bizonytalan pillantást vetek a telefonkagylóra, amit a kezemben szorongatok.
      Elmondjam a fiaimnak?
      Belepirulok a gondolatba. Beleremeg a gyomrom, mint mikor epét hánytam.
      Nem. Nekik nem.
      De képtelen vagyok napirendre térni felette. Az éjszaka emlékképei úgy törnek rám, mint valami feltartóztathatatlan sziklagörgeteg. Magam elé képzelem két fiam arcát. Látom felindultságukat, s tudom, hogy nem viselnék el a szégyent. Az anyjuk vagyok. Soha nem beszéltünk ilyesmiről és hát - férfiak. S ha a legkisebb gyanú felmerülne bennük...
      Szám akaratlan mosolyra görbül, de elszántan összeszorítom.
      Talán a lányom...?
      Felhívhatnám, hogy nézzen át. Még úgy van az eszemben, mint kiskorában, ahogy magához ölelte a párnát, s úgy aludt el összekuporodva. Hallom, hogy a telefon kicseng, gondolatban látom, hogy összerezzen a kétszemélyes ágyon, amit akkor vett, mikor elköltözött tőlem.
      - Minek neked az a széles ágy? - kérdeztem tőle rossz előérzettel. Tizenkilenc volt, épphogy beiratkozott az ápolónőképzőbe.
      - Ugyan, anyu - rázta meg rá ingerülten a fejét - irigyled tőlem? - És kihívó mosollyal a szemembe nézett. Ahogy nő egy másik nő szemébe néz. Arcomba szökött a vér.
      Nem, most már biztos nem a párnával alszik el. De nem mindegy? Félálmában hallja a telefoncsengést. Elképzelem, hogy összevonja a szemöldökét, mikor meghallja mi történt. Felnőttesen keménnyé lesz a hangja. S persze eljön. Ám azt is sejtem, mit fog mondani. Mindig oly határozott. Tő1em sem tűrne el mentegetőzést.
      Tavaly úgy döntött, elköltözik innen, mert neki levegő kell. Hirtelen túl szűk lett a lakás, amit akkor vettem, amikor a házat eladtuk. - Te is belátod, hogy kicsi kettőnknek, próbált meggyőzni. Neked is jobb lesz, ha nem kell kerülgetnünk egymást. És mielőtt föleszmélhettem volna, már ki is repült a fészekből. Nagyon önállóak ezek a fiatalok. Szinte észre se vettem, s minden gyerek eltűnt a szoknyám mellől. Helyettük két szálas, magabiztos férfi, s egy fiatal nő lépett elő valahonnan, akár egy korszerű mesében. Felnőtt emberek, saját gondokkal, tervekkel. Függetlenek. Erejük teljében. Egyszer-volt-hol-nem-volt gyermekeim.
      Persze, tudom, most mit mondana. Mert neki minden oly egyszerű. Ki mint veti ágyát... Nem ismeri még a buktatókat. Túl fiatal.
      A telefonkönyv után nyúlok, bár kívülről tudom a számokat. Rendőrség. Mentő. Tudakozó.
      A fájdalom belenyilall a derekamba a mozdulattól. Összemosódnak szemem előtt a sorok.
      Lecsapom a kagylót és visszaejtem a polcra a vaskos telefonkönyvet. Nyitva lehet egy ablak. Megborzongok, összehúzom magamon a háziköntöst. A körmöm beleakad a szövetbe, behasad. Alig tudom kiszabadítani. Nem vizsgálgatom. A második. Látni sem akarom. Mindig büszke voltam hosszú ujjaimra, ápolt körmeimre.
      - És te csak úgy hagytad?
      Gondolatban odanyújtom neki a kezem, hadd lássa törött körmeimet.
      Ismét szám csücskében csikland az a megmagyarázhatatlan mosoly. Már meg se zabolázom.
      Odakint virrad. A kis madár még ott ül az erkélykorláton. A tavaszi szél bele-beleborzol a tollgombolyagba, már-már azt hiszem, letépi onnan, magával ragadja, akár egy puha pompont, de nem: az apró karmok összébb fonódnak a korlát vasán, s csak a vékony farktollak hajladoznak a szélben. Nem tágít onnan. Oly magányosnak, szomorúnak tűnik ott kinn a szürke virradatban.
      - Mindig egyedül éreztem magam - mondta a férjem egy este, két évvel ezelőtt. Szemében fájdalom bujkált, meg valami más, amit képtelen voltam akkor megfejteni. Néztem, ahogy ott ül kedvenc karosszékében, s megkíséreltem bekukucskálni a hét lakat mögé. S akkor újra felrémlett az a nap, mikor ezt a karosszéket vettük. Épphogy összeköltöztünk, alig-alig futotta rá a megspórolt pénzecskénkből, de hát egymásnak vettük, karácsonyi csomagok helyett. A nyár közepén! Vagy nem nyár volt? Nem is tudom már. Hazafelé menet a férjem vett egy üveg bort meg három vörös rózsát. A fiunknak: ma három hónapos. Lefekvéskor kivette őket a vízből, kifejtette puha szirmaikat, s tenyeréből kilebbentette-záporoztatta őket fölém, ahogy ott vártam, fejemmel a vánkoson. Aztán nevetve ledőlt mellém. És a selymes, illatos pihék cirógatva ránk tapadtak, piros mázuk őrizte rajtunk az éjszaka titkát...
      - Mindig egyedül éreztem magam, de most megtaláltam, ami hiányzott az életemből, s többé nem eresztem el - mondta.
      Lehet, hogy nem éppen így fejezte ki magát, hisz soha nem volt szentimentális. Vagy az az este kivételszámba ment? A kívülálló fülében a legszerelmesebb szavak is mesterkéltnek hatnak, érzelgősnek, erőltetettnek. Arról a bestiáról beszélt. Feszélyezett az ötvenéves férfi gyöngéd kitárulkozása. Emlékszem, mennyire gyerekesnek, nevetségesnek éreztem akkor.
      Kiment a fejemből, hogy is mondta. Csupán néhány szavára emlékszem: egyedül, ő, szerelem.
      Kimegyek a konyhába, kávét töltök magamnak, aztán visszaülök az ablakhoz, kezemben a csészével. De nincs maradásom. Odaállítom az ablakdeszkára, járkálok föl s alá a nappaliban. Jólesne elszunyókálni a kádban, miután lemostam magamról az éjszaka minden szennyét. Hogy elfeledhessem. De a bérházakban tilos éjszaka fürödni. Zavarnám vele a szomszédokat. Minden cső úgy zubog, az álomkórost is felébresztené. Négy múlt. Épp virrad. Felteszek egy lemezt, egész lecsavarom a gombot, magam is alig hallom. Bár lehet, hogy így is hallják a falon át. Rém vékonyak nálunk a falak. Ha az a rőt szakállú, itt fölöttem, netán ébren van; biztos mondogatja: elvált asszony, nincs, aki elringassa... Gondolatban szinte levetkőztet, ha összetalálkozunk a folyosón vagy a mosókonyhában. Cinkosan rám mosolyog, kacsingat, sokatmondóan csettint a nyelvével. Nem, most már nem. Azóta nem, hogy egy este tökrészegen jött valahonnan, s nyomkodta a csöngőt az ajtón, hogy eresszem be. Mindenki hallhatta a lépcsőházban. A végén lejött a felesége, és felvitte magával. Azóta nem is köszön.
      Elszánt mozdulattal leveszem a lemezt, és odaülök ismét az ablakhoz. A madár még ott gubbaszt az erkélykorláton. Mire vár? Megfordul, gyors pillantást vet rám az üvegen át. Mit nézhet rajtam? Látni, hogy...?
      Újra összeszorul a torkom. Elönt a düh. Mit ücsörög ott? Rendőrség. Mentő. Tudakozó.
      Tudakozó?
      - És hogy jött be hozzád?
      Vállalati muri... Tudod... Mindenki felhajt egy-két pohárral. Páran taxival indultunk haza. Összeadtuk rá a pénzt. A végén ketten maradtunk. Mikor kiszálltam, megkérdezett, ihatna-e nálam egy csésze kávét, hogy kijózanodjon. A feleségének megígérte, hogy ...
      - És te mit mondtál erre?
      - Azt mondtam, hogy - hogy ...
      - Mit?
      - Hogy feljöhet.
      - Szabad akaratodból?
      - Miért nem repülsz már el? - motyogom az ablak mögül a tollgombolyagnak. - Az erkélyem nem menedékhely. A másodikon két macska is van. Azok élnek-halnak az ilyen apróságokért. - Meglep a saját hangom. De a madár nem hallja. Csak ül a korláton, be-benéz a sötét szobába, pedig fogalma sincs róla, ki vagyok, mi vagyok.
      - Akkor mért hoztál fel ide? - kérdezte majdnem vádlón.
      - Ugyan anyu - hallom a lányom korholó szavait -, mikor nő be a fejed lágya? Több mint két éve vagy egyedül, ennyit igazán ...
      - Megpróbáltam ellökni magamtól, de csak gúnyosan rám vigyorgott: - Ne add a szüzet, neked is hiányzik. Mért hőbörögsz nekem ? Mámoros tüzek villogtak tekintetében.
      Olyan súlya volt, mint egy liszteszsáknak, de a rémület erőt adott, ledobtam magamról, felugrottam. Kapott utánam, de rúgkapáltam. Egy pillanatra egymásra meredtünk, mint két ellenfél a szorítóban ...
     
      - Miért ücsörögsz ott azon a vasrúdon? Arra vársz, hogy a macska elkapjon? Éjjel kinn csatangol a legtöbb. Különösen így tavasszal.
     
      ...lassan hátráltam, ő meg felpattant, ugrásra készen, a szeme lángolt, szinte megbénított. Nekilapultam a falnak, az arca meg egyre közelebb-közelebb...
      Félretolom a telefonkészüléket. Tudom, hogy úgysem hívok fel senkit. Nem lenne hozzá merszem. Csak magamat ámítom.
      Érzem, hogyan tolakszik-buborékol fel bennem a sírás. Aztán, mikor nem bírom tovább, felkapom a kagylót és tárcsázom a számot, amit fejből, minden más számnál jobban tudok, bár eddig soha nem hívtam: - Steina... De ujjammal lenyomom a gombot, mielőtt kicsengene.
      - Felnézhetnék hozzád egy szóra, Steina? - nyögte ki a kérdést kissé rekedten. Kiérzett belőle felindultsága. Bujkált benne valami más is, amibe akaratlanul beleremegtem. Egyes-egyedül ő hív Steinának. Néha. A világ számára Steinunn vagyok. Esetleg anyu vagy nagymama.
      - Nem - mondom legközömbösebbre fogott hangomon. Harminc év alatt megtanultam bánni minden árnyalattal - vele szemben.
      Csönd. Hagyom, hogy kínlódjon. Édes a bosszú. Nem is sejtettem, hogy ennyire édes lehet.
      - Steina - kezd bele újra, s valami megmozdul bennem, de nem szólok semmit. Elfojtom a felbuzgó szavakat és várok. Erősségem a hallgatásban rejlik. Ezt még akkor fedeztem fel, mikor együtt voltunk.
      - Steina... - fogna ismét bele, s ez úgy jajdul fülembe, mintha segítségért kiáltana.
      Leteszem a kagylót.
      Váratlanul másik madár röppen a korláton gubbasztó mellé. Ott üldögélnek-mocorognak, egymásra se néznek. Akár egy öreg házaspár. Hát erre vártál?
      Sikítok, vinnyog a kétségbeesés bordáim között.
      Sikíts, bólogat korlátján a kis madár, és vörös tűz gyúl kerek szemében.
      Sikíts, mondja a lányom a szürkéllő virradatból.
      Nem mer megütni, futott át rajtam, nem mer kényszeríteni, mert sikítok - bár éreztem, hogy körmei egyre mélyebben fúródnak karomba. Csavarta-nyomta felfelé, ropogott bele a vállam.
      Sikíts, mondta lihegve, kajánul.
      Nyitottam a szám, de nekem feszült, minden erejét beleadta. S hirtelen lángbetűkkel állt előttem az újság, címoldalán a hírrel: ELVÁLT ASZSZONY... Láttam a szomszédok tekintetét, a munkatársak, barátok, ismerősök arcát. A rokonokét. A gyerekeimét. Az övét. A belém hasító fájdalom függönyén át. És összeszorítottam a számat.
      Magabiztosan röhögött.
      A madarak érdeklődve bámulnak be az ablakon. Mit néznek rajtam? Hagyjatok békén!
      - Jó, jó, tudom, persze, hogy tudom, de nem akartam, félelemből tettem - kiáltok oda nekik, de számra tapasztom a kezem.
      Gyáva, gyáva, gyáva, kalapálja a szívem.
      Nem, nem sikítottam.
      Utólag összeszedtem valahogy magam, odaálltam a hálószobatükör elé, kibújtam a ruhámból és szemügyre vettem meztelen testem. A szülések nyomait, a piros foltokat az ujjai után. A karomon, mellemen, combomon. A ráncaimat, felpuffadt arcomat. Törött körmeimet. Középkorú asszony... Egy pillanatra ismét odaképzeltem magamra a rózsaszirmokat... Émelygés fogott el. A fürdőszobában újra epét hánytam.
      Ahogy visszatántorogtam, észrevettem a heverőn a foltot. Hoztam a szivacsot. Addig mostam, sikáltam szappanos vízzel, míg egész olyan volt... Kilöttyent a vödörből a víz, a vörös szőnyegen undorító tócsa lett belőle.
      - Miért nem akarsz apuval beszélni? - csodálkozott a lányom.
      - Csak. Nem értenéd meg.
      - Ugyan. Réges-rég otthagyta az a nő.
      Akkor hát mégis jól sejtettem.
      - Honnan tudod?
      De hisz az apám - válaszolta lányom majdnem sértődötten.
      Valahol egy macska nyávog. Miért nem tűnnek el innét ezek a madarak? Nem hallják, hogy közeleg a fenevad? Csak átugrik a másik erkélyről... Még csak meg sem kell erőltetnie magát. A nagyobbik habozva felröppen. De az én madaram még ott kuporog. Hess, el innét!
      Nem, nem sikítottam. Beláttam: erősebb nálam: itt semmi se használ. S különben is, mit számít nekem? Ha hagyom, hamarabb túlesek rajta. Kevesebb kék folttal. Hisz nem először esik meg velem. Az a másik is, az első, az is hogy lihegett értem, aztán egyszerre megunt. És Steinából Steinunn lett, anyu, nagymama. STEN. Az más volt, kapálódzik valami bennem, de úgy teszek, mintha nem hallanám. Miért lett volna más? S megint megkörnyékez az a különös, könnyes mosolygás, ami két éve kísértett meg először, akkor este. Nem nagy dolog. Igazán nem. Csak sietne vele!
      Vagy akkor egészen más volt? Azon a parázson múlna?
      A nyávogás egyre közeleg.
      Úgy feküdtem alatta, akár egy halott, bábuként mozogtam vele. Az egész oly hihetetlenül, végtelenül nevetséges volt, azért húztam el rá a szám. Mikor elkészült velem, egyszerre kiment belőle a szusz, arca olyan védtelenné, üressé, meztelenné lett...
      - Nem is tudod, hány asszony jön be a poliklinikára hozzánk - suttogja a lányom, és aggódva nézeget. - Sokat évek óta ütnek-vernek, megaláznak, megerőszakolnak, mégse mennek a rendőrségre. Hetet-havat összehordanak nekünk, ahelyett hogy feljelentenék azokat a gazembereket. Kész bolondokháza, nem?
      ...üres, meztelen arc. Teljesen védtelen. Az arc, amit minden asszony ismer. Ebben az arcban rejlik az erőnk. Hatalmunk és gyöngeségünk. Csak ő még nem tudja. Fiatal. Én már felfedeztem. A sikításból ezért lett ferde mosoly. Éreztem, hogy hasizmai megmerevednek, belém fúródott-ékelődött, majd összerándult, aztán sután lekecmergett rólam, s ahogy hátrább lépett, végigmértem tetőtől talpig. Szemügyre vettem kifacsart férfibüszkeségét, s fuldokoltam a nevetéstől. Rázkódtam bele. Képtelen voltam abbahagyni.
      Arcul ütött, de nevettem tovább. Csapkodott, fújtatott, én meg fetrengtem a nevetéstő1. Felfedtem legsebezhetőbb pontját, ezzel letudtam saját tehetetlenségem: kiegyenlítettem a tartozást. Arcomnak nyomtam a párnát.
      Miért nem szállsz el, te bolond? Nem hallod a nyávogást? Elnéztem, ahogy felveszi a nadrágját. A farzsebéből fésűt vett elő, áthúzta gyér haján.
      - Te is akartad - morogta felém. - Te is legalább úgy akartad. Nem mondtam rá semmit.
      - Kiszaladhattál volna a lépcsőházba, míg levetkőztem, de nem szaladtál ki. Csináltad nekem a cirkuszt, pedig te is akartad. Ne tagadd, hogy te is akartad...Egyre jobban belejött. Már-már magát is sikerült meggyőznie róla. - Egyformák vagytok mindannyian! - hörögte a szoba túlsó felébő1.
      Bántott a gorombasága, sértett megvető nyeglesége, szerettem volna kimagyarázni magam, de tudtam, hogy kár lenne a szóért. Rá teljesen kár, mert szóból nem ért.
      Mozdulatlanul feküdtem a keskeny heverőn, s éreztem, a szégyen hogy terjed, sugárzik, áramlik szét bennem: izzik, lüktet minden tagomban, eremben, inamban, porcikámban. Steina örökre meghalt. Gyávaságommal segítettem megölni. Ám míg az ondó csordogált belőlem, felrémlett bennem egy emlék, amit már eltemettem. Meg a rózsaszirmok.
      A macskatest puhán nekicsapódik az erkélykorlátnak, s a kis madár ott fekszik a betonpadlón, mozdulatlanul. Egy pillanatig mintha ólomból volna a lábam, aztán feltépem az ajtót, s felkapom a kristályvázát, ami a vasrúdnak csattan, s ezer darabra törik. A macska riadtan ugrik át a szomszédos erkélyre, míg az üvegcserepek közül óvatosan felemelem a szürke tollcsomót. Miért nem zavartam el innen? S egyáltalán: minek gubbasztott ott a rúdon? Nem hallotta a nyávogást? Vagy azt hitte, nem veszélyes? Hogy túljár a macska eszén? Végigsimítok a kis madártesten, látom, hogy egyik szárnya torz. Nyomorék. Ezért üldögélt volna itt, hogy pihenjen?
      A heverő párnájára fektetem. Úgy érzem, ott a helye.
      Megtörlöm a szemem, s kimegyek a varróládikómért. Kiürítem, vigyázva elhelyezem benne a kis selyempárnát a néma madárral. Ráteszem a fedelét.
      Karomon a lezárt ládikóval felveszem a kagylót, és tárcsázom a számot. Hallom, hogy kicseng s ahogy beleszól a kagylóba, hirtelen megtalálom a régi hangomat:
      - Szervusz, én vagyok, Steina - mondom.