DIDIER BLONDE

A százarcú ember1 

A modern Próteusz

Világfi vagy apacs, miniszter vagy koldus, főpincér, tűzoltó, állatidomár, matróz, detektív, elhárítótiszt, ügyvéd, fegyenc, jegyző, házmester, buszsofőr, lovász, postakocsis, muzsik, gouapeur, márki, herceg, bankár, orvos, harmonikás, felfedező, páncéloshajó-kapitány, primitív ember, akadémikus, geológus, vízvezeték-szerelő, artista, magánzó, legionárius vagy magánnyomozó. Sőt hercegként, spanyol infánsként, császárként vagy cárként is ismeretes. Néha még ennél is szokatlanabb módon kerül forgalomba: szükség szerint lehet próbababa, gipszszobor, hulla, druida, szellem vagy fantom. Kedvére változtatja a nemzetiségét, korát vagy nemét, minden nyelven beszél, utánoz minden akcentust és kézírást. Gyorsabban vált álruhát, mint Frégoli, átalakul torz kis öreggé, hogy utána elegáns klubtagként tűnjön fel, a körülményektől függően hol fityulás apáca, hol baseballsapkás rosszfiú. Szőke vagy barna, magas vagy alacsony, fiatal vagy öreg, minden és mindennek az ellenkezője is. Hol ebből, hol abból él, összevissza, hol az egyik, hol a másik, “ma ez, holnap amaz”,2  egyszer itt, másszor ott, ő a tudattalan embere. Nincs min csodálkozni, ha a Grévin múzeum egyik vitrinjében találkozunk vele, vagy a Morgue utcai hullaház egyik hűtőládájában, netán Spitzner doktor torzszülöttjei között.

Valahányszor testet ölt, új nevet visel. Tucatszám gyűjti a személyazonosságokat, szüntelenül új álnevet vesz fel. Született katalógusember. Nem győzzük leltározni a maszkjait, egymaga betölti az egész anyakönyvet. Megtestesült emberi színjáték. “Száz arcom van és száz nevem.”3  Mintha mások javai helyett inkább a jellemvonásaikra áhítozna. Amikor kiüríti áldozatai zsebét, nem feledkezik meg tárcájukról, de csak hogy kevésbé legyen feltűnő, hogy elemelte az irataikat. Mindenekelőtt a személyiségétől fosztja meg az embert. Ő “az ezerarcú ember, a modern Próteusz, a megragadhatatlan lény”.4 

Mindenütt jelen van, méghozzá, különböző alakmásainak hála, büntetlenül. Semmiféle rendőrség nem kerítheti kézre. Nyomtalanul elillan, megszökik mindenki elől, először is saját szerzője elől, akit elvakít a siker. Nem hiánya, hanem burjánzása miatt láthatatlan. “Mindenütt ott vagyok”,5  jelenti ki. És mivel mindenütt ott van, nem vesszük észre. Senki nem ismeri a karneváli forgatag mögött rejtőző valódi vonásokat. “Ki vagyok? Senki... vagy bárki, tetszés szerint. Ha akarom, száz arcom van, és megszerzem a magáét is, ha nekem úgy tetszik.”6  A kaméleonember arctalan.

És itt van Achilles-sarka. Ő, akinek látszólag korlátlan a hatalma, a saját csapdájába esik. Nem Timoléon, Juve vagy Ganimard az igazi ellenségei, nem a rendőrök, akik üldözik, hanem saját maga. Belülről sorvad el. Az univerzális alteregónak, aki képes mindenki lenni, kicsúszik a lába alól a talaj. “Nincsen arcom.”7 Áttetszővé válik, már nem hasonlít magára. Csak azt lopja, aminek már nincs a birtokában. “Rendkívüli kalandjai” már inkább metafizikaiak, mint regénybe illőek: szüntelenül saját maga után futva keresi az identitását.

Valódi lelenc, aki saját származásregénye megkonstruálására kényszerülve gesztikulál, izeg-mozog, patetikusan vergődik, nehogy a semmibe tűnjön. Nevet akar szerezni magának. Amikor ádázul kifosztja mások személyiségét, csak előremenekül, önmagától való megfosztottsága elől. “Mindig valaki, néha két személy, sosem önmaga.”8  Hogy valaki lehessen, másvalakinek kell lennie. A túléléshez mindig új személyazonosságot kell kitalálnia. Az új Bolygó Hollandi, aki álnévről álnévre bolyong, olyan megtestesülésre várva, amelyben végre nyugalomra lelhet. Saját ábrázatát keresi a tükörben, amikor mások arcát eltorzítja, és mindig újabb fejeket próbál fel kalap gyanánt. Timoléon mindenáron szeretné szemügyre venni Rocambole-t. Juve fel akarja emelni Fantomas csuklyáját, hogy végre láthatóvá váljék az igazi arca. Ganimard mindig csak elmaszkírozva látta Lupint. Milyen lehet az arctolvaj igazi arca?


& Tsa.

Kezdetben volt Vidocq. Ő a történelmi bizonyíték rá, hogy az ember lehet egyidejűleg bűnöző és rendőr, úriember és rabló, Juve és Fantomas. De hiszen már gyerekkorunkban tudtuk, hogy a nagymama át tud változni farkassá. A megkettőződés az első lépés a mindenütt jelenvalóság felé. Miután 1828-ban megjelentek Vidocq kétes hitelű és költői túlzásokkal tarkított Mémoires-jai, a szerzőknek volt miből meríteni. Az álarcosbál egy percre sem szakad félbe. A szökött fegyenc Cartouche nyomán, de változatosság és ügyesség dolgában messze felülmúlva őt, megmutatja, milyen hasznot húzhatunk abból, ha a nevünk sorjában: Rousseau, Duval, Lebel, Blondel, Bourgois, de Saint-Esteve úr, Saint-Jules báró... és egymás után: pékinasok, szerzetesek, katonák, gulyások, felcserek, szénégetők, fuvarosok, csempészek, szakácsok, műbútorasztalosok, orgazdák, csendőrök és főleg tolvajok vagyunk. A rendőrök és a tolvajok ugyanolyan gyakorlott alakoskodók: az álöltözet náluk szakmai követelmény. A XIX. században modern rendőri módszernek számít beférkőzni minden miliőbe. És Balzac, aki a belügyis szakaszparancsnokká vált egykori fegyencet átalakította, tudta, hogyan őrizze meg ezt a sajátosságát: Vautrin, alias Jacques Colin, alias Carlos Herrerra abbé, alias Trompe-la-Mort.

A romantikában gyökeredző népszerű regény, a sajtó fejlődése nyomán 1836-tól megjelenő “folytatásos regényeknek” köszönhetően egész sereg álarcot viselő figurát szerepeltet: ilyen Monte Cristo, Rodolphe, Rio Santo, Lagardere, Sir Williams, Mascarot, Boulet Rouge, a Titokzatos Király... Álarc a bűn elkövetéséhez és álarc a bűn üldözéséhez: az olyan rendőrök és detektívek, mint Jackall, Lecoq, Maximilien Heller, Juve, csak a bűnözők fordított másai. Köztük három óriás: Rocambole, Arsene Lupin, Fantomas.

Mind közt a legnagyobb Rocambole. A “többarcú szfinx”9  1857-ben induló monumentális mesefolyama a műfaj diadala. Ahogy J. Tortel rámutatott,10  hőse az első tökéletes alak: szertelenségében leltárt készít az összes lehetséges álöltözetről. Sorjáznak az alteregók: “Úgy váltogatom koromat és külsőmet, mintha csak ruhát váltanék.”11  Megfoghatatlan lény, már-már fantom: “Nem ember vagyok, hiszen kedvemre változtatom a külsőmet.”12  Halhatatlan, mindenütt jelenvaló, mindenható, “mester, aki mindent tud”, az utána következőknek nem marad más, mint az ő mintáját követni és varázserejét utánozni. A birodalma okkult. Egy titkos társaság, “a Szív Alsók Klubja” vezetője, továbbá az ír fénians-ok félelmetes árnyékhadseregének irányítója. Marginális figuraként ugyanolyan otthonosan mozog a társadalom legalsó rétegeiben, mint a szalonokban. De különösen az életútja példaértékű, hiszen a fegyenctelep próbáját kiállva átalakul az igazság bajnokává. Ő a legnagyobb lázadó, kinek ötven évvel későbbi leszármazottja, Arsene Lupin - a nagyobb kontraszt kedvéért - a legromantikusabb figura, és Fantomas, aki a leghősiesebb s a legrettentőbb is mindjük között.

Velük hangzik fel közvetlenül a 14-es világháborút megelőző tücsökzene. Az utolsó fellobbanás, mielőtt leszáll az éj. A sminkekben van valami gyászos. Őrjöngésük különös módon az apokalipszis hírnöke, mint az utolsó felriadás, az utolsó színpadi fordulat, mielőtt eltűnnének a süllyesztőben.

Arsene Lupin és Fantomas a maguk (a névtelen jelenéseket nem számítva) ötven különböző megtestesülésével példaértékű, ellentmondásos és egymást jól kiegészítő párost alkotnak. A fény és az árnyék. A nevetés és a félelem. A vidámság és a gyűlölet. A nagylelkűség és a kegyetlenség. A fehér és a fekete humor. 1911-ben szemtől szemben találjuk őket. A bűn géniuszának sziluettje éppúgy óhatatlanul a déja vu érzését kelti a Fantomas-sorozat első kötetének borítóján, mint a főváros falait borító plakátokon. A Párizst uraló nagyvilági férfi fekete frakkban és fehér ingmellben, nyolc fénypászmával a feje körül, amint lakkcipője sarkával az igazságügyi palotán tipor - nem más, mint Arsene Lupin ikertestvére. Fantomas, mikor feltűnik a színen, vonásait tőle és Eriktől, az Operaház fantomjától kölcsönzi, akinek ráadásul ragadványnevét is felveszi. Egy arc és egy név elrablásával vonul be az irodalomba. Kettős betöréssel orozza el az első identitást. És többé nincs megállás.

A Rouletabille által leleplezett Larsan, a sors üldözte Chéri-Bibi, a titokzatos Cornélius doktor mind a kortársaik.

És amikor kicsit később, közvetlenül a halála előtt, Leroux kitalálja utolsó regényalakját, a híres Mister Flow-t, alias Durint, alias “a százarcú embert”, sikerül mesterien a visszájára fordítania, mint egy kesztyűt, a sablonossá vált próteuszi bandita mítoszát. Nem Mister Flow sajátítja ki mások alakját, hanem ő testálja másokra a sajátját. Akiket a hatalmába kerít, sorjában az ő megtestesülései lesznek. Hogy jobban becsaphassa őket - akárcsak szeretőjét és pénzét - kölcsönadja áldozatainak jellemvonásait is. Míg ő bölcsen a börtönben marad, hasonmásai neki dolgoznak. Íme az alibi géniuszának, az egyszerre itt és másutt levő bűnözőnek különös személyiségátvitele. A kör ezzel bezárult. Mindenki egyért, egy mindenkiért. Én már nem hasonlítok magamra, de mások hasonlítanak rám.


Fantasztikus sebészet

A vámpírok, szörnyek vagy fantomok már nem a holdfényes temetőket vagy kísértet járta kastélyok pincéit népesítik be, nem koporsókból kelnek ki éjfélkor, hanem a laboratóriumok boncasztalán öltenek testet. Faustnak elege lett a Sátánból és porhintéséből; itt az idő, hogy újra kinyissa könyveit: a tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. Új, kifinomult receptjei a jövő emberének használati utasítását tartalmazzák. Nem kell más hozzá, csak értő kéz és biztos mozdulatok. Bemetsszük, felszeljük, levágjuk, kiemeljük, átültetjük a friss húst. A sebészi kelléktár racionalizálja a modern fantasztikumot. Szike, sebészkés, trokár és oltókés hitelesítik a fekete mágia új formáját. A szike lett a tündér varázspálcájának utolsó alakváltozata. Az őrült tudós felpattan a boszorkány seprűjére. Ha időbe is telt az átváltozás, attól még éppolyan látványos. Az emberi test nem tárta még fel minden titkát. Olyan tartalékokat rejtenek a legkisebb hajlatok is, amelyekről sejtelmünk sem volt. Érzéstelenítéssel vagy anélkül, az ontológiai kérdés visszavezethető egy bőrgyógyászati és plasztikai sebészeti problémára.

A zseniális élveboncolók titkos társaságának mestere a testcsempészet igazi szakértője, Cornelius Kramm, akinek Gustave Lerouge először a Fritz von Cornélius nevet adta Az arctolvajban 1904-ben. A “szarkoplasztika”, majd a “karnoplasztika” feltalálójaként “úgy kezelte az élő húst, mint képlékeny anyagot, amit tetszése szerint formálhatott”.13  Kézügyessége révén csodákra képes: “Feltehetőleg némi túlzással azt állították, hogy egy félszemű, fogatlan, ráncos és sárga angol missből üde, rózsás fiatal lányt tud csinálni.”14  A Szépség és a Szörnyeteg emez újabb változata elég különös egy tudósnál, aki többnyire inkább bűnözőket szolgál tudományával, nem pedig olyan embereket, akikkel mostohán bánt a természet. De a fikció alkalmat adott Lerouge-nak, hogy bosszút álljon második feleségéért, akit eltorzított az orra egy részét megtámadó lupusz.15 

A titokzatos doktornak, tehetségének hála, sikerül a gyilkos Baruch Jorgellt eltüntetnie a nyomozó rendőrség szeme elől. A szokásostól eltérően funkcionáló plasztikai sebészet ezúttal összeroncsolja az arcokat, ahelyett, hogy helyrehozná őket. Gyökeresebb és biztosabb változtatás közvetlenül a testet hamisítani a személyazonossági iratok helyett. A testnek lába kél, az iratok maradnak. A titkos laboratóriumban végrehajtott sebészi beavatkozások és tudományos manipulációk sorát követően a bűnöző külseje a legapróbb részletekbe menően kicserélődik az ördögi praktikák egyik ártatlan áldozatának küllemével. “Birtokomban van az emberi arc formálásának titka, ujjaim kedvük szerint gyúrják az élő emberi húst, mintha csak agyagból lenne.”16  Az alkalmazott eljárásokban nincsen semmi titokzatos - egy sor hosszadalmas és aprólékos, pontról pontra igazolható módszertani művelet: meleg paraffininjekció a felső hámréteg alá, az arc formáinak elváltoztatására; az orr porcrészének kimetszése; a testszín megváltoztatása pigmentekkel; a haj epilálása és újraültetése, hajfestés; a fogak lereszelése; a szem színének megváltoztatása alkaloidákkal. Egy gégeoperációval még a hangot is elváltoztatják: az illető teljes egészében valaki más bőrébe bújik. Az átváltoztatásban nincsen semmi boszorkányság, még ha az operáció végeztével Baruch Jorgell “olyan különös zsibbadtságot érzett is egész testében, mintha a koporsóból kelt volna ki”.17  Nem egy életre kelt halott áll fel a műtőasztalról, hanem csupán a tudomány egyik csodája. Elektromosságból, kémiából és sebészetből tevődik össze a modern költészet, az új alkímia, az új Művészet. Cornélius művész, aki modell után másol, farag. Az egyén formáját, s így annak létét módosítja. A személyiségátvitel egyszerű utánzás útján jön létre. Mindez nem megy pszichés zavarok nélkül a páciensnél, aki többé nem képes szembenézni saját hamis alteregójával a tükörben, és hallucinációk gyötrik. “Ez borzalmas - hebegte minden porcikájában reszketve -, saját áldozatom fantomja, eleven kísértete lett belőlem!.”18  A Másik arcát szemléli a tükörben, aki benne támadt fel. Miután a saját hóhérjává vált, új képmása börtönében és rontó hatása alatt él. Annak megjelenése alattomosan mérgezi őt. Áldozata nagyon is valós tükörképe a saját bűnössége metaforája. Bűne szüntelenül a szeme előtt lebeg. Az erkölcs visszavág. A tükör a törvény felidézője.


Testcsempészet

Az 1912-ben állatokon végrehajtott első szervátültetések, melyek Alexis Carrel, New Yorkban letelepedett francia sebész nevéhez fűződnek, megragadják a képzeletet: közvetlen hatással lesznek a regényírókra, új lehetőségeket kínálnak nekik.

A szervátültetés akkoriban már benne volt a levegőben. Maurice Renard 1908-ban megelőlegezi, amikor őrült tudósából, Lerne doktorból afféle félistent csinál, aki a legvakmerőbb kísérleteket folytatja. Lerne, aki Frankenstein és Jekyll, de főleg Wells Moreau-jának örököse, elzárkózva él Fonval környéki kastélyában, ahol egy labirintusszerű fasor állja az esetleges kíváncsiskodók útját. A “fizikum tolvaja” itt hajtja végre az egyének felcserélését lehetővé tevő emberiagy-átültetéseit: segítői, Karl és Wilhem egyszer csak “egész testüktől elválasztva” találják magukat, mintha egész külsőjüket kicserélték volna. Később, miközben a híres Carrel orvosi Nobel-díjat kap, a Les Mains d’Orlac (Orlac keze) című regény hőse, Cerral doktor - elég a magánhangzókat felcserélni a nevében, hogy megkapjuk modelljét -, a “szike bűvésze”, egy bűnöző kezét ülteti át a balesetet szenvedett virtuóz zongorista keze helyére. Gaston Leroux La Poupée sanglante (A vérző bábu) című könyvében Jacques Cotentin preparátort a professzor tanítványává teszi, amikor az Bénédict Masson könyvelő agyát felhasználva kelti életre Gabrielt, az automatát. És a Chéri-Bibi szerzője nem rest hosszas magyarázó jegyzetet fűzni a regényhez az eredeti sebész tevékenységéről és kutatásai jelenlegi fáziásáról, hogy igazolja saját ötleteit: a baljós Kanak, az emberevéssel gyanúsított exorvos figurájának megalkotásával újabb lépésre ösztönzi a szervátültetéssel kapcsolatos kutatásokat: a személyiségcsere ezentúl egyenesen a test átruházása révén zajlik.

A Cayenne felé tartó “úszó ketrec” banditái, miután megölik az őröket, a rettentő Chéri-Bibi szolgálatába állnak, aki Kanak tehetségéhez folyamodik, hogy eltűnésének látszatát keltse. A doktor lehúzza Maxime du Touchais márki bőrét, hogy átültesse Chéri-Bibi bőre helyébe, aki viszonzásul a sajátját átengedi a márkinak: a húst foszlányokban vágják le a két elítélt testéről, ami elviselhetetlen jajgatást vált ki Chéri-Bibiből: “A kezet ne! A kezet ne!” Ettől fogva ellensége külsejét és személyazonosságát felöltve élhet, miközben az illető holtteste hivatalosan igazolja halálát. A módszer barbár - a gályapad kötelez: hol vagyunk már Cornélius esztétikai kifinomultságától! -, de hatékony. Mindenki bedől a szemfényvesztésnek, beleértve a márki feleségét is.

A test-patchwork mániája a személyiség széttagolódása miatti szorongásra utal. A test kannibál, hússal álcázza magát, bekebelezi a másikat, elveszejti magát, hogy újjászülessen valaki másban. Az emberiség régi álma a szűkös testi burok határainak eltörlése, átlépése - gondoljunk csak a szeretőkre, akik eggyé olvadni vágynak. Egyúttal fetisizmus is, amely az anyagnak nem pusztán organikus létet tulajdonít: ha megkaparintom a másik testét, elrablom a lelkét. A védő test oltalmazó ereklye, mely a mártír szentek tiszteletének szentelt helyeken lelhető fel. Chéri-Bibi új bőre páncélként és útlevélként szolgál: megtéveszti a rendőr tekintetét, s ugyanakkor be is vezeti tulajdonosát egy másik társadalmi osztályba, és lehetővé teszi, hogy a szeretett nő közelébe férkőzzék. A kis dieppe-i hentesből Cécily férje lesz.

A Kanak által gyakorolt vad szervátültetés ugyanakkor nem csak előnyökkel jár. Míg egyfelől szabad utat biztosít a bűnözőnek, aki maga mögött hagyja régi bőrét, mintha csak levedlette volna, másfelől visszafordíthatatlanul bebörtönzi egy új személyiség varrataiba. A műtétet nem lehet megismételni. Nem alakítja át a hőst, aki mindig amolyan nyomorék marad, aki kicsit szégyelli, hogy erre a sorsra jutott. Belefagyasztja egy új szerepbe, miközben az arctolvaj a többes szám embere, akinek folyton álarcot kell váltania. Chéri-Bibi kizárólag Maxime du Touchais lesz; egyéb megtestesülései ritkák és másodlagosak: csak futólag látjuk más személy, Casimir, a házmester, Sylvio, a halász, Talboche, a szenesember vagy épp “mogyoró Papa” képében. A karnoplasztikával újrakomponált arcból hiányzik az élet: afféle sokáig fájdalmas múmia, Harlekin-jelmez csupán, melyből lógnak a cérnaszálak, összetoldozott darabjai pedig túl könnyen azonosíthatók. Az új húsruhába öltözött, élő anyaggal álcázott test anatómiai tákolmánnyá válik. Az átültetés Nessus-ing, amely megmérgezi tulajdonosát. Ebben a test test elleni küzdelemben a másik a nyertes, az idegen bőr nem engedelmeskedik többé, fellázad, leválik, zsarnokoskodik. Az összetoldozott testű, feldarabolt ember - igazi szürrealista kollázs, remekmívű hulla húsból és csontból - nem a maga ura már. Az erkölcs éberen őrködik: a testtel való üzérkedést elítéli a természet (ez Isten újabb keletű neve), amely visszaköveteli a jogait. Cornélius próbálkozásai kudarcra vannak ítélve: lassan előtűnik Baruch Jorgell régi arca, mint egy rosszul kitörölt palimpszeszt. A maszk nem tartós. Az idegengyűlölő test kiveti magából önnön hitvány részét, a művégtagot vagy a szervet, ami eltorzítja. Hiábavaló erőfeszítés mindennemű transzgresszió: bele kell törődni, hogy a határokon nem lehet túllépni - ki-ki marad a saját bőrében, s így a lelkekkel sem lesz gond.

A plasztikai sebészet még gyerekcipőben járt, s csupán az összeroncsolt fejű 1914-es hadirokkantak összefoltozásával lendült fel, és ért el látványos eredményeket. Testekből nem volt hiány. A kísérleti nyulak versengtek, hogy rájuk kerüljön a sor, és ha a szomszédos lövészárokból sikerült szert tenniük egy használható szemre vagy fülre, beérték az elért eredménnyel. Vajon hány francia hazafit varrtak össze német maradványokból? A nagy háború olyan újabb “hősi mészárszékké” vált, amiről Voltaire nem is álmodott: a hősök csatamezőn hányódó darabjait összeszedték, hogy új embert, emberi vagdaltat csináljanak belőle.

De nem mindig ilyen könnyű az árubeszerzés. Békeidőben ínséges napok járnak: takarékoskodni kell a nyersanyaggal. A tudománynak olcsó hozzávalóra és szakmai etikára van szüksége. Rendszeres szállítók kellenek. Akkor már inkább a hullakereskedelem. Cornéliusnál és Kanaknál ott a törvényszéki orvos. A boncolás nem más, mint a karnoplasztika fordítottja. Mindkettő a puszta - élő vagy halott - hússal dolgozva keresi a személyazonosságot. Az őrült tudós laboratóriumának, akár az emberevő óriás barlangjának, a halottas kamrákból kell beszereznie nyersanyagát. Hacsak nem részesül a merőben hivatalos holttest-kereskedelemből: a Rocambole-ban szereplő “zsivánbok” nem érik be azzal, hogy vasat gyűjtenek a folyóból, vagy ellopják a mosó asszonyoktól a fehérneműt meg a vízbe fulladtak ruháit: emellett jó áron eladják a hullákat, akiket az orvostudományi kar alatt fognak ki. A Szajna nagy beszerző. És mivel egy igazi vízbe fúlt többet hoz a konyhára, mint egy megmentett öngyilkos, gyakran kicsit tovább várnak a kelleténél, mielőtt utána ugranának a vízbe: “Hé! Tökfilkó, ha élve kihalászod, nem kapsz, csak tizenöt frankot; egy vízihulla tíz frankkal többet ér!”19  Az emberi húspiac stabilan fennáll 1866-tól (a Rocambole Kártevők fejezetének időpontjától) 1911-ig (a Fantomas kezdetéig), ahogy a zsákmányával elégedett Bouzille tanúsítja, amikor elmeséli Chiquart anyónak: “Kifogtam egy vízihullát, és kerestem huszonöt frankot!”20  A csavargó Dominique Husson csontvázakat és más anatómiai tartozékokat árusító üzletébe viszi a halottakat a Quartier Latinbe. A legendás hírű “éjjeli fiáker” szállítja a gazfickók áldozatait Párizs néptelen utcáin egy hullával a bakon. A londoni éjszakában Févalnál ugyanígy nyüzsögnek a halálspekulánsok, akiknek neve “burkeur”. Stephen Bishop, “az emberi hús mészárosa” pedig gyilkol, hogy legyen mit árulnia. Donnor Ardagh, a vén ír nem rest elzálogosítani a testét, hogy utoljára egy jót egyen, mivel a városban “a nyomor emberi húscafatokat árul a tudománynak”. Nagy a kereslet, tekintve “a nagyszámú praktizáló orvost és az alanyok gyér számát... Sebészeinknek fura szeszélyeik vannak és drágán megfizetik, hogy a szikéjük acélját egy szép test bőrébe döfhessék”.21 

A holttest felhasználása kényelmes módja a nyomozás megtévesztésének is. Ha jól hamisítják, csereeszközként szolgál. Fantomas a Morgue utcai hullaház folyosóin kísért, és Lupinig bezárólag nincs senki, aki ne engedne a csempészet kísértésének: nem rest elrabolni egy amerikai pár holttestét, hogy elváltoztatásukkal azt a látszatot keltse, mintha ő is és Raymonde de Saint-Véran is meghalt volna.

Hullakereskedelem, plasztikai sebészet: a test kézi megmunkálása bevált módja marad a személyazonosság megváltoztatásának. Ez az empirikus technika még szép napoknak néz elébe: a népszerű regény e sablonjai mindig megtöltik a napi-hírek rovatát, naponta találunk varratokkal szabdalt, elváltoztatott arcú embereket, akik békésen éldegélnek valami napfényes helyen, miközben levágott végtagok penészednek vasúti csomagmegőrzőkben vagy tűnnek el kannibál bendőkben. Tévedés lenne régiségboltok polcára száműzni a rókafűrészt.

A “feldarabolt asszony” igazi zsurnalisztikai vezérmotívuma különös erővel kísérti a századforduló kollektív képzeletét. A bulvársajtó rendszeresen előveszi - igazi, időszakosan felbukkanó folytatásos regény módjára - az utazóládába vagy kukába rejtett levágott karok és lábak számtalan változatban létező meséjét. A napihírként visszatérő bűnügyi aktualitás lázba hozza a lelkeket. Az olvasóközönség a bemutatott, szétszóródott testrészek beazonosításával maga is részt vesz a halálos puzzle kirakásában, és tudjuk, hogyan került egy csapásra reflektorfénybe egy akkor még pályája kezdetén álló fiatal riporter, Joseph Rouletabille, amikor megtalálta az Oberkampf utcai bal lábat, “amely hiányzott a kosárból, amiben a gyászos maradványokat felfedezték”.22  A főváros négy sarkában szétszóródott kollektív fantazmagória, e névtelen kollektív test így az átstrukturálódóban lévő, új városi társadalmat ekkoriban átjáró identitásválság metaforájává válik.


Bőramnézia

A karnoplasztika végeredményben éppúgy árulkodik az elszenvedő gyengeségéről, mint az orvos mindenhatóságáról. Baruch Jorgell vagy Chéri-Bibi rá van utalva az új típusú barkácsolók jó szándékára, akik a teremtményeiknek tekintik őket, és bizonyos fokig basáskodnak fölöttük, így emlékeztetve őket, honnan is jönnek. Ez az alávetettség nem illik a Lupinhez vagy Fantomashoz hasonló igazi arctolvajokhoz, akik saját maguk teremtményei, illuzionista kalandorok, és átváltozásaiknak több köze van a mágiához, mint az ilyen típusú hiperrealista praktikákhoz.

Az arctolvajt nem ugyanabból a fából faragták, mint a többi embert. Örökifjú, így legfeljebb az erőszakos halál fenyegeti, az öregség nem. Nem fogja megtudni, milyen a kortól barázdált arc, melynek kontúrjai roskadoznak saját súlyuk alatt - igazi dombormű, mely már nem képes hazudni, a bőr kidolgozott visszája. Mivel minden kalanddal önmagává születik újjá, nincs vagy alig van emlékezete. Húsa mint a lágy viasz, maga olyan rugalmas, mint a képregényfigurák. A szike nyomát őrző heg csak akadály, hiszen amnéziája veleszületett. A testen szüntelenül nyomot hagy az idő, a “nagy szobrász”. A hámszövet emlékezettúltengésben szenved. A foltok, naevi, és más “különös ismertetőjelek” nem halványulnak el. Kitörölhetelen tetoválásokként rakódnak egymásra. A bőr nem ismeri a piszkozatot. Minden ránc tiszta, végleges nyomot hagy. Élő kalendárium, rögzít minden napot, a lét minden történését, mint egy fényérzékeny lemez. Az arctolvaj bőre olyan, mint az újszülötté, örökre megmarad érintetlennek. Az örök ifjúság forrásának mítosza jelen van minden kalandjában. Teste akár a nevers-i szenté, romolhatatlan, alig érvényesek rá a közönséges emberi törvények, még táplálékra sincs szüksége. Vele nem eshetne meg az a szerencsétlenség, ami Chéri-Bibivel, aki képtelen volt megszabadulni a mellkasán lévő tetoválástól, pedig félő volt, hogy elárulja: “Cécilynek, örökké”. Az ártatlan fegyenc végzete mindenekelőtt a hús, amitől nem tud megszabadulni: “Micsoda fátum! Egy becsületes ember bőrébe bújtam, és még ez is egy gyilkos volt!”23 


Anamorfózisok

A technikai műveletek, melyek kiváltságos helyet foglalnak el a szervátültetésben vagy a karnoplasztikában, ritkák Lupin és Fantomas esetében, akik csak kivételesen szentelik figyelmüket a kor tudományának. Zseniális álcázóképességük ellenáll ennek a prózaiságnak, átváltozásaik titka pedig másutt keresendő, nem a használati utasításokban. A karnoplasztikai eljárások közül csak egyet tartanak meg: a paraffint, mely maga is múlékony hatású. A módszer láthatólag nagy tiszteletnek örvendett a korban, és elcsépeltté, szinte közkinccsé lett. Cornélius esztétizálva használta. Ők vajon miért nem engedtek a kísértésnek, még ha csak a határok kipuhatolása végett is, hogy azután más módszerekben leljék meg az egyediségüket? Lupin kalandjai kezdetén bevallja a becsapott Ganimard-nak fiatalkori botlását:

“Gondolhatod, hogy ha tizennyolc hónapot dolgoztam Saint-Louis-ban Altier doktorral, azt nem csak hivatástudatból tettem. Úgy véltem, annak, akit egy napon az a megtiszteltetés ér, hogy Arsene Lupinnek nevezheti magát, ki kell vonnia magát a külsőre és a személyazonosságra vonatkozó köznapi szabályok alól. Mert mi az a külső? De hiszen azt kedvére módosíthatja az ember! Egy hipodermikus paraffininjekció, és a bőr felpüffed, éppen a kívánt helyen. A pirogallusz-sav mohikánná változtat. A vérehulló fecskefű leve a legjótékonyabb hatású sömörökkel és duzzanatokkal borítja el. Az egyik kémiai folyamat a szakáll és a haj növekedésére hat, a másik a hangszínre.”24 

Íme az egész, gúnyolódása céltáblájává vált hagyományos fegyvertár gyorstalpaló ismertetése, pusztán a témában való jártasságát tanúsítandó. Nincs mit irigyelnie kollégáitól. De ezeket az extradiegetikus epizódokat a kísérletező kedvű ifjúkorba utalja. Soha nem fog ilyen fáradságos mesterkedésekkel élni. A nehézkes kémiai eljárásokon túllépve gyorsan rátalál a saját útjára.

Ami Fantomast illeti: “A masszázzsal kombinált elektromos kezelések kinyújtották és meglazították az arcán a húst, így arcbőre a szó szoros értelmében nem tapadt többé a csontokhoz. Mintha egy alig néhány ponton rögzített, rugalmas, lágy zacskó lett volna. Úgyhogy, magyarázta M. Harvard, szinte tetszés szerint tud az arcvonásain változtatni. Elég hozzá egy paraffininjekció itt vagy ott. Megnyújtja vagy lerövidíti az állát, felfújja vagy behorpasztja az orcáit, képzeletét követve megváltoztatja orra, homloka alakját!... És ez annyit jelent, hogy ezer vagy tízezer arca van.”25 

Az áttetsző massza megvastagítja, zsírral tömi ki az arcot, mint a kortizon. A fecskendő nyomában rovarcsípésszerű duzzanatok maradnak hátra. Íme a nyúlós tartószerkezettel aládúcolt arc. Az átalakulás inkább eltorzulást jelent, nem pedig egy másik arc kialakulását. A paraffin a szó szoros értelmében nem változtatja meg az arcot. Formázza, mint egy masszát, alulról áthatja, kifacsarja. Egyetlen öntőforma származékait készíti el. A maszk a bőr alatt van. Hátulról leplez, belülről rejt, megbújik a látszat mögött. A fej olyan táguláson megy keresztül, amelynek arányait egyensúlyban kell tartani, máskülönben az arc szörnyszerűvé válik. Az elefántember innen csak egy lépés.

A gyerek, aki anyja lefutott szemű harisnyáját húzza a fejére, hogy eltakarja az arcát, ellentétes módszerrel hasonló eredményt ér el. Az átlátszó nejlonmaszk lelapítja a húst, barázdákkal csíkozza, az arcvonások felfúvódnak és megmerevednek. Ugyanolyan torzulásokat hoz létre, csak sötét negatívban, mint a paraffin. És ugyanolyan következményekkel: az eltorzítás öröme felülmúlja az álcázás hatékonyságát. Az arctolvaj univerzuma a gyerekkor világára emlékeztet, amikor az ember nyomorékokkal vagy szörnyekkel azonosulva az abnormitásban keresi testét.

A test enged a fordított műveleteknek is: amikor Cornélius kísérletei hizlalás helyett fogyasztást kívántak meg, az új csoda, az elektromos áram segítségével felgyorsítja a soványság hatását, hogy láthatóvá váljanak annak következményei: “Todd Burker kicsit kövérebb volt, mint Percy Gilmour. Ezt a kellemetlenséget úgy orvosoltuk, hogy nagyfeszültségű elektromos áramot vezettünk át a páciens testén, ami bőséges izzadást eredményezett. Todd Burker, mint egyes zsokék a futam előestéjén, mondhatni szemlátomást fogyott.”26 

Lupin, aki megtanulta uralni a testét, elveti ezt a mesterséges aszkézist: akaratának hatalma felsőbbrendűnek mutatkozik, mint ez a kezdetleges robottechnika. Tudja, hogy nem kell holmi folyékony művégtagokhoz vagy csökkentett erősségű áramütésekhez folyamodnia ahhoz, hogy François George kifejezésével élve, képes legyen a “helyben szökésre”.27 Látványos módon bizonyítja ezt, amikor egészen egyedi módszert rögtönözve először tűnik el a Santé börtönéből: vagyis a diéta átváltoztató erejével él. A plasztikai sebész manipulációi nélkül is megszabadulhat megszokott külsejétől. Egy börtöncellában egyébként sem mindig rendelkezünk a “legszükségesebbekkel”, ahogy a fegyencek mondják. Üres kézzel, üres zsebbel minden vagyonunk a test. Lupin teste engedelmes, kedvére manipulálhatja, úgy alakítható, mintha megszabadult volna emberi súlyától. Saját paraffint termel az ellenség megtévesztésére. Olyan fegyver ez, ami mindig kéznél van és soha nem mond csütörtököt, az árnyékunknál is megbízhatóbb bűntárs. Lupin koplalással hat magára. Négy fal közé zárva, az őrök éber tekintete előtt az éhezés látja el a szike feladatát. Lecsiszolja a testet, élesre köszörüli a vonásokat és lehetővé teszi számára, hogy belülről faragja át magát. Néhány hét múltán a soványság maszkja felismerhetetlenné teszi. És Ganimard hagyja, hogy a kiugró járomcsontok, a beesett arc és orcák megtévesszék, elvész bennük, és már nem ismeri fel az ellenségét abban, akit maga előtt lát és figyelmesen vizslat: “Állítom, hogy a velem szemben álló ember nem Arsene Lupin.”28  Lupin helyébe diétás hasonmása került.

Teste folytonos szökésben van. Szélsőséges diétáknak veti alá magát. A paraffin vagy a diéta anamorfikus erényekkel bír. Konkáv-konvex. Önmaga lesz a saját torzító tükre. A gumiember kedvére duzzad meg és megy össze. Hájtól dagadtan és koplalástól aszottan Lupin egyként a test művésze. Virtuózan játszik rajta. Tudja, hogyan tegye megragadhatatlanná és rejtse el folytonosan mások tekintete elől. Az arca első szóra engedelmeskedik neki.

A vedlésben, folytonos egyensúlyvesztésben lévő test. Az egyébként “vékony termetű és erős kiállású, széles vállú, domború mellkasú és figyelemre méltó karizmokkal rendelkező” (passim) férfi megtestesülései során hol “görnyedt hátú, megtört külsejű, habozó, beteges öregemberré” (M. Lenormand), hol “kissé testessé” (Sparmiento ezredes), hol “kicsit kövérkéssé” (Vernes doktor), sőt “pocakossá” (Sylvestre) változik. Elmondhatjuk róla, amit Gaboriau M. Lecoq-járól: “Ó! Azzal dicsekedhet, hogy a teste bármire képes.”29 

Ennek a testnek története van. Nem pusztán adomány, hanem adottság, amelyet mestereitől lesett el. Tanulóévei alatt a saját hasznára tudta fordítani a tanultakat.

Először is apja, Théophraste Lupin, a boksz és torna professzora segítségével válhatott a japán harcművészet professzorává Párizsban, “jóval azelőtt, hogy a dzsiu-dzsitszu beszédtémává vált volna”. Gumiemberi képességeit ő hagyta rá örökül.

Azután a híres bűvész, Dickens asszisztense volt Rostat álnéven: Lupin a saját testével bűvészkedik, azt fosztja ki büntetlenül, mint általában. Azon túl, hogy kedvére változtat rajta, el is tudja tüntetni, mintha varázsló volna.

De főleg Cagliostro grófnő, első nagy szerelme segítségével válhatott azzá, aki. Joséphine Balsamo örök ifjúsága csupán a babonás lelkek megdöbbentésére szánt hókuszpókusz. Raoul-Lupin megérti, amikor látja, amint az ifjúság elixírjének két cseppjét ráönti a tükörre, amelyben szemléli magát: a fáradt és elöregedett arc apránként átalakul. “Elsőként a mosoly jelent meg, habozva, félénken, mint a téli napsugár. Egy pillanat múlva merészebbé vált és apró kis részleteken keresztül Raoul csodálkozó szeme elé tárult hatása. A száj sarka feljebb emelkedett. A bőr megszínesedett. A hús láthatóan keményebbé vált. Az orcák és az áll visszanyerte tiszta rajzolatát, és Joséphine Balsamo szép és gyengéd alakja teljes bájával felragyogott. A csoda beteljesedett.”30 

Ami a csodát illeti, pusztán a kacérság regeneráló hatalmáról van szó. Az arcfesték nélküli, puszta sminkelésből kapott lecke, amelynek a fiatal Andrésy tanúja volt, olyan mint egy primitív ősjelenet, és egész illuzionista karrierjét meghatározta. Megpillantott egy misztériumot, feltárult előtte egy titok. Kulcsot kapott valamihez, hogy ő is megértse. “Csoda lenne? - tűnődött Raoul. - Nem. Vagy legfeljebb az akarat csodája. A tiszta és állhatatos gondolkodás műve, ami nem fogadja el a hanyatlás tényét, és helyreállítja a fegyelmet ott, ahol azelőtt rendetlenség és beletörődés uralkodott. A többi, az üvegcse, a csodaelixír, puszta komédia.”31  A lupini fantasztikum nem műveltségellenes, ez még mindig a hiperrealizmus. Nincs misztérium, csak rejtélyek, amelyeket az akarat és az ész hatalmában áll leleplezni. A gondolkodás hatalma a test fölött, az akarat ereje teszi feszessé és gyúrja át kedvére a vonásokat. A test minden kívánságot teljesít. “A tanítványból hamarosan mester lett”32  aki soha nem felejti el a leckét. Cagliostro tükre elkíséri mindenhova.


Hasonmásgyár

Az emberi hús faragása - a szó szoros vagy képletes értelmében, szike, paraffin vagy diéta segítségével - általában feltételezi egy modell, egy hasonló individuum létezését, akihez a lehető legteljesebb mértékben hasonlatossá akarunk válni, mintha csak ikrek lennénk. Az arctolvajnak kezdetben utánoznia kell, mint a művésznek, még akkor is, ha később megszabadul minden külső hivatkozási ponttól, és teljes egészében saját maga kitalálójává, önnön teremtményévé válik. Modell után dolgozva tanulja ki a mesterséget, jön bele a munkába. Egy bizonyos alanyból merít ihletet. Mielőtt Lupin elkészítette volna szökési tervét, rátalált Désiré Baudrure, erre a “szerencsétlen ártatlanra”, akihez “vonásai bizonyos fokig hasonlítanak”.33  Elég addig tompítani az eltéréseket, míg teljes nem lesz kettejük között a zűrzavar. Készül a hasonmás, az arctolvaj pedig a kiemelendő egybeesésekre vadászik. Míg a klónozás várat magára, a természet segítségére sietünk az azonosság előállításában. Baruch Jorgell könnyebben alakul Joe Dorganné, mivel eredetileg is volt köztük “egyfajta hasonlóság”, ami most teljessé válik. Még Cornélius is elővigyázatos: magánál tart egy tartalék hasonmást. “Az életben néha jól jön egy hasonmás, ha másért nem, hát hogy alibit biztosítsunk magunknak valami kellemetlen helyzetben.”34 

“Minden férfinak és minden nőnek van hasonmása”,35  jelenti ki Ponson du Terrail. Lehet, hogy a föld túlsó felén, és a tükörkép sosem találkozik modelljével, de előfordul, hogy a közelünkben él, ugyanabban a városban, a környezetünkben, csak nem tudunk róla. Ebben az esetben a földrajzi távolság helyébe a még ennél is nagyobb rangkülönbség lép, mint a tejtestvéreknél. A társadalmi piramis legalján álló koldus vagy kurtizán ikerpárját, az úriembert vagy a grófnőt parodizálja. Az alsóbb régiók groteszk módon a szalonok világát ismétlik. Rocambole, aki minden miliőben otthonosan mozog, tudja, hogyan fordítsa a maga javára a természet e botlásait, amikor valószínűtlen találkozásokat erőszakol ki: Rebeccát, majd Clorinde-ot Baccarat és Madeleine hasonmásaként használja. Kisminkeli, felöltözteti, betanítja, saját teremtményeiként formálja őket, eltörli a társadalmi különbséget, s a hasonlóság betetőzésére megtestesítteti velük ismeretlen ikerpárjukat, hogy kedvére manipulálhassa a látszattól megtévesztett ellenfeleit.36 

A retusált hasonmás kényelmes, olyan, mint egy színházi dublőr, kaszkadőr, aki helyettünk kapja az ütéseket. Kockázatos helyzetek és veszélyek esetére fenntartott alteregó, a tükörképet igazinak vélő ellenség becsapására szánt csalétek. A megkettőződés nemcsak a lehetőségek megkétszereződését jelenti, hanem természetváltást is, a mindenütt jelenvalóság, a láthatatlanság és főleg a halhatatlanság gyakorlását, mint a legendákban, ahol az ikreknek természetfölötti erejük van. A hasonmás mesterséges ikerszerűsége emberfölöttiséggel ruház fel.

Ugyanakkor olyan határhelyzetről van szó, ami az egyediségétől megfosztott emberben rossz közérzetet kelt. Uralni kell tudni a hasonmást, aki bármelyik pillanatban megszökhet, faképnél hagyhat, fellázadhat másik önmaga ellen, aki vegetálásra kárhoztatja. Az arctolvaj inkább magába olvasztja ezt a kettősséget, és egyszerre önmaga és valaki más egy és ugyanazon testben - magára jobban tud figyelni az ember -, mint hogy hagyja saját képmását elbitangolni, és vállalja a kockázatot, hogy rossz kezekbe kerül. Az álarc teszi lehetővé, hogy felülkerekedjen a megosztottságon és saját maga legyen önmaga hasonmása.

“Ó, a gazember, hogy hasonlít!, mormolta Ganimard naivan.”37 

     

SIMON VANDA fordítása

Jegyzetek: 

BLONDE, DIDIER:
A százarcú ember.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Tanulmány. XIX. század és a XX. századelő népszerű krimiregény-sorozatai, Rocambole-, Arsene Lupin- és Fantomas-történetek kultúrhistóriai háttere. ]
Szemle. Simon Vanda fordítása.