|
|
|
|
|
||
Végre közel a szabadulás. Kétségtelen, hogy ügyetlen voltam, rosszul céloztam, kis híján elhibáztam a lövést. Kétségtelen, hogy jobb lett volna mindjárt meghalnom, de a golyót úgysem sikerült eltávolítani, és szívkomplikációk léptek fel. Nem húzhatom már sokáig. Bár egy hétig eltarthat! Egy egész hétig még, s ezalatt nem leszek képes egyébre, mint hogy erőnek erejével megpróbáljam felidézni az események szörnyűséges láncolatát. Ha nem volnék ennyire gyenge, ha elég akaraterő szorult volna belém ahhoz, hogy felkeljek és elutazzam, Les Oublis-ba szeretnék menni meghalni, abba a parkba, ahol tizenöt éves koromig minden nyaramat töltöttem. Ez az a hely, amelyet egészen betölt édesanyám: jelenléte és még inkább hiánya átitatta alakjával ezt a vidéket. Vagy nem a hiány-e a jelenlét legbiztosabb, leghatásosabb, legelevenebb, legkikezdhetetlenebb, leghűségesebb formája a szerető szív számára?
Édesanyám mindig április végén vitt el Les Oublis-ba, két napig ott maradt velem, majd május közepén ismét meglátogatott két napra, végül június utolsó hetében értem jött, hogy hazavigyen. Ezek a rövid látogatások a legédesebb s egyben a legkegyetlenebb élményt jelentették számomra. A kétnapos ottlétek alatt édesanyám elhalmozott gyengédségével, amellyel egyébként - beteges érzékenységemet megkeményítendő és csillapítandó - nagyon is szűkmarkúan bánt. Azon a két estén, amelyet Les Oublis-ban töltött, bejött a hálószobámba jó éjszakát kívánni, ahogyan korábban szokta volt, majd leszokott róla, mert túlságosan nagy gyönyörűségemet és fájdalmamat leltem ebben a rítusban, mert sehogy sem tudtam elaludni, amint újra és újra visszahívtam, hogy még egyszer, utoljára köszönjön el, végül azután nem mertem többé, de csak annál inkább éreztem, milyen szenvedélyesen vágyódom erre az elköszönésre, s mindig újabb ürügyeket eszeltem ki: hol forró párnámat kellett megfordítania, hol pedig dermedt lábamat megmelegítenie kezében úgy, ahogyan csak ő tudta... E megannyi kedves pillanatot még édesebbé tette a tudat, hogy éreztem: édesanyám alighanem ilyenkor adja igazán önmagát, s igencsak nehezére eshet a szokásos hidegség. Aznap, amikor visszautazott, a kétségbeesés napján, amikor még a vasúti kocsi mellett is a ruhájába kapaszkodtam, úgy könyörögtem, vigyen engem is magával Párizsba, nagyon pontosan szét tudtam választani az őszinteséget és a színlelést, illetve a vidám és bosszankodó szemrehányásai mögül kiütköző szomorúságot, miközben az én “ostoba és nevetséges” szomorúságomat ostorozta, s bár ő maga is osztozott benne, meg akart tanítani annak leküzdésére. Máig érzem, mennyire felkavart az egyik ilyen elutazás napja (a hajdani zaklatottság él bennem változatlanul, nem a mai fájdalmas visszagondolás megrázkódtatása hat vissza rá), amikor édes örömmel fedeztem fel, mennyire hasonló az ő gyengédsége az enyémhez, és mennyivel különb is annál. Mint minden felfedezést, ezt is megsejtettem, megéreztem korábban, de a tények - úgy tűnt - gyakran ellentmondtak megérzéseimnek! Legszebb élményeim azokból az évekből valók, amikor édesanyám azért érkezett Les Oublis-ba, mert valamely betegségem miatt odakérették. Nem csak olyan látogatásban volt ekkor részem, amelyre nem számítottam, ennél is fontosabb volt, hogy édesanyám e látogatások idején minden színlelés és gátlás nélkül árasztott el kedveskedéseivel és gyengédségével. Ez a kedvesség, ez a gyengédség, már akkoriban is, amikor nem tette még kedvesebbé, még gyengédebbé a gondolat, hogy egyszer mindezt nélkülöznöm kell majd, oly sokat jelentett nekem, hogy a lábadozás varázsát mindig halálosan szomorúnak éreztem: hiszen azt a napot hozta egyre közelebb, amikor eléggé jól leszek már ahhoz, hogy édesanyám ismét elutazhasson, és addig sem vagyok már elég beteg ahhoz, hogy ne megszokott szigorúságában, elfogulatlan igazságosságában mutatkozzon előttem ismét.
Egy alkalommal a nagybátyáim, akiknél Les Oublis-ban laktam, elhallgatták előlem, hogy édesanyám hamarosan megérkezik, mert egyik unokafivérem éppen átjött hozzám néhány órára, és a várakozás vidám aggodalma közepette talán nem foglalkoztam volna vele kellő odaadással. Ez a titkolózás lett talán az első olyan, akaratomtól független körülmény, amely cinkosául szegődött a rosszra való hajlandóságomnak - melyet, mint minden velem egykorú gyermek, s nem jobban, mint ők, magamban hordtam. A kis unokafivér, aki tizenötödik évében járt - én a tizennegyedikben -, már igencsak romlott volt, és olyasmire tanított, amitől azonnal megborzongtam lelkiismeret-furdalásomban és gyönyörömben. Miközben szavait hallgattam, s hagytam, hogy keze a kezemet simogassa, velejéig mérgezett örömöt ízlelgettem; hamarosan azonban eléggé össze tudtam szedni magamat ahhoz, hogy faképnél hagyjam, és a parkba menekültem, olyan őrülten vágyva édesanyám társaságára, hogy - bár sajnos tudtam, hogy Párizsban van - akaratlanul is őt szólongattam mindenütt a fasorokban. Egyszerre csak, amint egy gyertyánlugas elé értem, édesanyámat pillantottam meg, ott ült egy padon mosolygósan, a karját kitárta felém. Felemelte a fátylát, hogy megcsókoljon, én pedig könnyekben törtem ki, mikor az arcához szorítottam arcomat; sokáig sírtam, miközben elmeséltem neki az iménti bűnös dolgokat - melyeket, ha nem az életkorommal járó tudatlanság vezérel, soha el nem mondok -, s melyeket ő isteni kegyességgel tudott végighallgatni anélkül, hogy megértette volna, jóságosan kisebbítve a történtek jelentőségét, könnyítve a lelkiismeretemre nehezedő terhen. Ez a teher egyre könnyebb és könnyebb lett; megtiport, megalázott lelkem egyre könnyedebben emelkedett a magasba, szárnyat bontott, kibontakozott, végül egész lényem lélekké lett. Édesanyámból és visszakapott ártatlanságomból mennyei szelídség áradt. Hirtelen az orrom is valami hasonlóan tiszta és friss illatot érzett. Az orgonabokor egyik ága, melyet édesanyám napernyője eltakart, már virágba borult, s a láthatatlan virágok balzsamos illatot árasztottak. A madarak teli torokból énekeltek a fák felső ágain. Még feljebb, a zöld ormok között az ég olyan mélykék volt, mintha nem is a mennybolt bejárata lenne, s a végtelenségig emelkedhetnénk tovább. Megcsókoltam édesanyámat. Ennek a csóknak az édességét soha nem leltem meg újra. Édesanyám másnap visszautazott, és ez a távozása minden addiginál kegyetlenebb volt. Most, amikor egyszer már vétkeztem, úgy éreztem, nemcsak az örömtől, hanem az erőtől, a nélkülözhetetlen támasztól is megfosztattam.
Mindezek az elválások akaratom ellenére arra tanítottak meg, hogy milyen lesz az egyszer végül bekövetkező, visszafordíthatatlan elválás; noha ekkoriban egy pillanatra sem vetődött fel bennem komolyan a lehetőség, hogy túlélhetem édesanyámat. Eltökélt szándékom volt, hogy ha meghal, egy perccel később én is végzek magammal. Majd a távollét más, még keserűbb tanulságokat hozott: azt, hogy a hiány megszokható, hogy önmagunk lealacsonyodásának netovábbja, a legmegalázóbb fájdalom az az érzés, hogy immár nem szenvedünk miatta. Ezekre a tanulságokra későbbi tapasztalataim egyébként rácáfoltak. Mostanában főként az a kis kert jár az eszemben, ahol édesanyámmal szokás szerint villásreggeliztünk, és ahol tengernyi árvácska virított. Mindig is szomorúnak láttam ezeket a virágokat egy kissé: súlyosnak, mintha puszta jelképek lettek volna, de kedvesnek és bársonyosnak is, gyakran mályvaszínnek, néha sötétkéknek, csaknem feketének, kecses és titokzatos sárga mintázattal, de akadt közöttük makulátlanul fehér és sérülékenyen ártatlan is. Emlékeimben mind egy szálig leszedem ezeket az árvácskákat, szomorúságuk még jobban elmélyült mostanra, mert ma már, mikor bársonyuk kedvessége mindörökre oda lett, megértem őket.
Hogyan is fakadhatott fel bennem még egyszer az emlékek tiszta vize, és buzoghatott mostani, tisztátalan lelkemben anélkül, hogy beszennyeződött volna! Miféle becse lehet az orgonák reggeli illatának, hogy annyi kártékony kipárolgáson áttör, nem vegyül velük, és nem veszít erejéből? De - fájdalom! - tizennégy éves lelkem egyszerre éled újra bennem s ugyanakkor igen távol tőlem, rajtam kívül. Jól tudom, hogy ez a lélek nem az enyém többé, és az sem rajtam múlik már, hogy ismét az enyém legyen. Akkoriban bizony nem hittem volna, hogy egyszer még sajnálni fogom ezt a lelket. Makulátlanul tisztán élt, s az én dolgom az volt, hogy erőssé, a legmagasztosabb feladatokra tegyem alkalmassá a jövőben. Miután a napfénnyel és halakkal teli víz partján jártunk édesanyámmal a legnagyobb meleg óráiban; vagy amikor reggel és este a réten sétáltam vele Les Oublis-ban, gyakran ábrándoztam bizakodva erről a jövőről, amely sosem volt elég szép édesanyám szeretetéhez s ahhoz a vágyamhoz mérten, hogy a kedvét keressem, ha nem is az akaratomhoz, de legalábbis azokhoz a bennem kavargó elképzelésekhez és érzelmekhez mérten, melyek zúgva szólították a sorsot, amelyben kiteljesedhetnének, és makacsul dörömböltek szívem falán, mintha ki akarnák nyitni, és kizúdulni belőlem, ki, az életbe. Amint ekkoriban teljes erőből nekilendültem egy-egy ugrásnak, ezerszer is megcsókoltam édesanyámat, messzire előreszaladtam, mint valami kölyökkutya, vagy a végtelenségig lemaradtam pipacsot és búzavirágot szedni, hogy azután harsány kiabálás közepette hozzam előre őket; nem annyira a séta és a csokorkötés öröméért tettem mindezt, mint inkább azért, hogy szabad folyást engedjek boldogságomnak, amiért ott érzem magamban ezt a bármely pillanatban feltörni, a végtelenségig terjeszkedni kész életet, melynek távlatai tágabbak és varázslatosabbak az erdők és az ég látóhatárának pereménél is, amit egyetlen lendülettel szerettem volna elérni. Búzavirág-, lóhere- és pipacsbokréták, ha annyi mámorral, égő szemmel, hevesen dobogó szívvel vittelek benneteket, ha megnevettettetek és megríkattatok, azért eshetett így, mert belétek fontam minden akkori reményemet, melyek, akárcsak ti, elhervadtak, elrothadtak, és anélkül, hogy mint ti, kivirágoztak volna, porrá lettek.
Édesanyámnak akaraterőm hiányával okoztam sok szomorúságot. Mindig csak pillanatnyi felbuzdulásból cselekedtem. Amíg csakis a szellemem vagy a szívem irányította életem, ha nem volt is maradéktalanul jó, nem volt igazán rossz sem. Munkával, nyugalommal, józan megfontolással kapcsolatos szép terveim megvalósítása mindennél jobban foglalkoztatott mindkettőnket: édesanyámat és engem, mert éreztük - ő világosabban, én homályosan, de igen erőteljesen -, hogy ez nem jelentene mást, mint annak a teremtő folyamatnak életemre vetülő képét, amellyel én magam önmagamban hozom létre amaz akaraterőt, amelyet édesanyám képzelt el, és készített elő nagy titokban. Csakhogy e szándékom megvalósítását napról napra halogattam. Időt adtam magamnak, majd néha kétségbeesetten figyeltem, hogyan múlik, de hiszen annyi volt még belőle! Mégis megijedtem egy kicsit, és bizonytalanul éreztem, hogy az a szokásom, mellyel felmentem magam az akarás alól, kezd egyre súlyosabb teherként nehezedni rám, amint éveim sokasodnak, és szomorúan sejtettem meg, hogy a dolgok nem változnak majd meg egy csapásra, hogy életem átformálása, akaraterőm létrehozása érdekében semmi olyan csodára nem számíthatok, amely mindenfajta erőfeszítéstől megkímélne. Akaraterőre vágyni nem elegendő. Éppen arra lett volna szükségem, amire akaraterő híján nem voltam képes: az akarásra.
Tizenhatodik évemben járva olyan válságon mentem keresztül, amelybe belebetegedtem. Hogy a szórakozás elterelje figyelmemet, bevezettek a társaságba. Egyes fiatalemberek rákaptak arra, hogy el-ellátogassanak hozzám. Egyikük perverz volt és rosszlelkű. Modora egyszerre mézesmázos és arcátlan. Belé lettem szerelmes. Szüleim tudomást szereztek érzéseimről, és nem vágtak a dolgok elébe, nehogy túlságos fájdalmat okozzanak nekem. Amikor nem láthattam, minden időmben csak erre a fiatalemberre gondoltam, s végül, hogy hasonuljak hozzá, annyira lealjasodtam, amennyire csak tudtam. Úgyszólván észrevétlenül vitt tévútra, majd hozzászoktatott, hogy engedékeny legyek a rossz gondolatokkal szemben, melyekkel szembeszegülni nem volt elég akaratom: pedig ez az egyetlen erő, amely visszaszoríthatta volna őket a pokoli sötétségbe, ahonnan előbújtak. Amikor a szerelem elmúlt, a megszokás lépett helyébe, erkölcstelen fiatalemberekben pedig, akik ezt kihasználják, sosem volt hiány. Nemcsak cinkosaim lettek a vétkekben, hanem e vétkek védelmezői is lelkiismeretemmel szemben. Kezdetben irtózatos lelkiismeret-furdalás gyötört, és meg nem értett vallomásokat tettem. Társaim lebeszéltek arról, hogy tovább erősködjem édesapámnál. Lassacskán elhitették velem, hogy minden lány így él, a szülők pedig csak színlelik, hogy mit sem tudnak erről az életvitelről. A hazugságokat, melyekre rákényszerültem, képzeletem nemsokára olyasfajta hallgatás látszatával árnyalta, amellyel az illem nevében nem hangoztatjuk az elkerülhetetlen szükségszerűséget. Ekkoriban életem nem volt már jó; de álmodoztam, gondolkoztam, éreztem még.
Hogy szórakozzam, és elűzzem mindeme romlott vágyakat, sokat jártam társaságba. Az ott dívó sivár gyönyörök hozzászoktattak, hogy folytonosan emberek között mozogjak, de az egyedüllét szeretetével együtt elveszítettem azoknak az örömöknek a titkát is, amelyeket azelőtt a természet és a művészet adott. Soha nem jártam olyan gyakran hangversenyre, mint ezekben az években. Mivel azonban minden gondolatomat kitöltötte a vágy, hogy csodálat tárgya legyek egy előkelő páholyban, soha nem éreztem át ily kevéssé a zenét. Hallgattam, de nem hallottam belőle semmit. Ha pedig véletlenül meghallottam, nem láttam már benne mindazt, amiről a zene tudja lelebbenteni a fátylat. Sétáimat is mintha meddőség sújtotta volna. Az apróságok, amelyek hajdan egész napra boldoggá tettek: egy kis napfény, amely bearanyozza a füvet, az illat, amely az utolsó esőcseppek legördültével árad a levelekből, elveszítették kedvességüket és derűjüket - akárcsak én. Mintha a fák, az ég, a vizek mind elfordultak volna tőlem, s ha magányosan megállva előttük, aggodalmasan faggattam őket, nem suttogtak többé homályos válaszokat, melyek hajdan olyan nagy örömöt szereztek nekem. Az isteni vendégek, akikről a víz, a lombok és az ég hangja hoz hírt, csak az olyanok szívét ítélik látogatásukra méltónak, akik önmagukba merülten megtisztultak.
Ekkor történt, hogy az ellentétes gyógymódot keresve, s azért is, mert nem volt bátorságom az igazit akarni, amely oly közel volt, s fájdalom! oly távol is tőlem - önmagamban; ismét a bűnös gyönyöröknek adtam át magam, mert azt hittem, így újra fellobbanthatom azt a lángot, melyet a társasági élet kioltott. Mindhiába. A tetszés örömének bűvkörében napról napra halogattam a végső döntést, a választást, a valóban szabad tettet: azt, hogy a magányra szavazzak. Csak azért mondtam le az egyik régi bűnről, hogy a másikat válasszam. Vegyítettem a kettőt. Mit is beszélek? Mivel mindegyikük magára vállalta minden olyan gondolati, érzelmi akadály szétzúzását, amely a másik útjába állhatott volna, ezzel mintha elő is hívta volna ezt a bűnt. Azért mentem társaságba, hogy egy-egy vétkem után megnyugodjam, s mihelyt megnyugodtam, mindjárt újabb vétket követtem el. Ebben a rettenetes időszakban, ártatlanságom elvesztése után és mostani lelkifurdalásom előtt, amikor a legkevesebbet értem életemben, ekkoriban tartottak a legnagyobb becsben. Korábban elbizakodott, esztelen kislánynak gondoltak, most viszont a társaság kedvét lelte hamvas képzeletemben, s nagy gyönyörűséget szereztem vele az embereknek. Miközben súlyosnál súlyosabb bűnöket követtem el édesanyám ellen, neki szóló, gyengéden tiszteletteljes gesztusaimnak köszönhetően mintagyermeknek kiáltottak ki. Gondolataim öngyilkossága után csodálták az intelligenciámat, odavoltak a szellemességemért. Elapadt fantáziám, tikkadt fogékonyságom kielégítette a szellemi életre szomjazók igényeit, hiszen ezek az igények éppoly mesterkéltek és hazugok voltak, mint a forrás, amelyből szomjukat akarták oltani! Amúgy senki sem gyanította életem titkos bűnét, és mindenki szemében én testesítettem meg az eszményi fiatal lányt. Hány és hány szülő mondta akkoriban édesanyámnak, hogy ha társasági helyzetem kevésbé lenne kiemelkedő, és ha számolhatnának velem, sosem óhajtanának más feleséget a fiuknak! Bár lényem legbelsejébe zárt lelkiismeretemet keserű szégyenkezés járta át az efféle meg nem érdemelt dicshimnuszok hallatán, a felszínig mindez mégsem jutott el, én pedig olyan mélyre csúsztam már a lejtőn, hogy nem átallottam nevetve idézgetni cinkostársaimnak a dicséreteket.
Huszadik évem telén édesanyám, aki sosem volt kicsattanóan egészséges, nagyon legyengült. Megtudtam, hogy a szíve beteg, s bár a baj nem komoly, minden izgalomtól óvni kell. Egyik nagybátyám azt mondta: édesanyám szeretné, ha férjhez mennék. Pontos, nagy jelentőségű feladat állt előttem. Most hát bebizonyíthatom édesanyámnak, mennyire szeretem. Igent mondtam az első kérőnek, akinek közeledését édesanyám helyeslően közvetítette, s ezzel - ha már akarni nem voltam képes - legalább a külső kényszert vállaltam, hogy annak révén változtassam meg életemet. Vőlegényem éppen az a fajta fiatalember volt, aki rendkívüli intelligenciájával, szelídségével és energikusságával az elképzelhető legszerencsésebben hathatott rám. Ráadásul arra is elszánta magát, hogy ő költözik hozzánk. Így nem kellett elválnom édesanyámtól, hiszen ez a legkegyetlenebb fájdalmat okozta volna nekem.
Ekkor jött el az az idő, amikor volt bátorságom minden vétkemet elmondani gyóntatómnak. Megkérdeztem tőle, tartozom-e ugyanezzel a vallomással a vőlegényemnek is. Volt benne annyi szánalom, hogy ettől a szándékomtól eltérítsen, megesketett viszont, hogy sosem esem vissza tévelygéseimbe, majd feloldozott. A kései virágok, melyeket az öröm fakasztott mindörökre meddőnek hitt szívemben, meghozták gyümölcsüket. Az Úr kegyelme, az ifjúság kegyelme - az ifjúságé, melynek idején oly sok seb gyógyul be egyszerűen a fiatalkor életerejének köszönhetően - meggyógyított.
Habár Szent Ágoston szavai szerint visszakapni nehezebb a szüzességet, mint eredendően birtokolni, én ekkoriban mégis az erény e nehéz útjára léptem. Senki nem gyanította, hogy elmondhatatlanul többet érek, mint azelőtt, és édesanyám most is mindennap megcsókolta a homlokomat, amelyet sosem szűnt meg tisztának hinni, nem tudva, hogy valójában mostanra lett újra tiszta. Épp ellenkezőleg: szórakozott megnyilvánulásaim, csendességem és mélabúm miatt meg nem érdemelt szemrehányások értek a társaságban. De nem sértődtem meg ezeken: a lelkiismeretemmel kötött titkos békében elég gyönyörűséget leltem. Lelkem lábadozása - és ez a lélek most mindig édesanyáméhoz hasonló arccal mosolygott rám, s gyengéd szemrehányással figyelt felszáradóban lévő könnyei közepette - végtelen varázst és szelíd tétlenséget hozott. Igen, a lelkem újjászületett. Magam sem tudtam, hogyan bánhattam vele rosszul korábban, hogyan okozhattam neki szenvedést, sőt öltem meg kis híján. S túláradó hálát adtam az Úrnak, amiért még időben mentett meg.
Ennek a mélységes és tiszta örömnek és az ég friss derűjének összhangjában éltem azon az estén is, amikor minden bevégeztetett. Vőlegényem távolléte - két napra a nővéréhez utazott -, illetve annak a fiatalembernek a jelenléte a vacsoránál, akit a legnagyobb felelősség terhelt múltbéli hibáim miatt, a szomorúság halvány árnyékát sem vetette erre a fényben fürdő estére. Az égen, csakúgy, mint az azt pontosan tükröző szívemben, sehol egy felhő. Édesanyám egyébként, mintha közte - noha mit sem tudott vétkeimről - és az én lelkem között valami titokzatos összetartás munkált volna, többé-kevésbé meggyógyult már. “Két hétig kell még kímélni - mondta az orvos -, azután semmiféle visszaeséstől nem kell tartanunk!” Ez a néhány szó máris boldog jövőt ígért nekem, melynek édessége könnyekre fakasztott. Édesanyám aznap este a szokásosnál elegánsabb öltözéket viselt, és édesapám halála óta először - jóllehet tíz év is eltelt időközben - némi mályvaszínnel egészítette ki megszokott fekete ruháját. Egészen zavarba jött, amiért úgy öltözött, mint fiatalabb korában, szomorú és boldog volt egyszerre, hiszen hogy nekem örömöt szerezzen, és az én örömömet ünnepelje, önmagát leküzdve háttérbe szorította fájdalmát és gyászát. Egy szál rózsaszín szegfűt tartottam ruhaderekához, amelyet először elhárított, majd kissé bizonytalan, restelkedő kézzel mégis kitűzte, mert tőlem kapta. Mielőtt asztalhoz ültünk volna, az ablaknál magamhoz húztam az átélt fájdalmak után finoman megpihent arcát, és szenvedélyesen megcsókoltam. Tévedtem, amikor korábban azt mondtam, hogy sosem éltem újra a Les Oublis-ban adott csók édességét. Ez a csók, aznap este édesebb volt minden másiknál. Vagy inkább ugyanaz volt, mint az a hajdani csók Les Oublis-ban, amely egy hasonló pillanat hívó szavára felidéződött, észrevétlenül a felszínre bukkant a múlt mélységeiből, és egyszerre csak ott volt édesanyám még kissé sápadt arca és az én ajkam között.
Közeli esküvőmre ittunk. Én sosem ittam egyebet, mint vizet, mivel a bor túlságosan felizgatta az idegeimet. Nagybátyám kijelentette, hogy ilyen ritka pillanatban mégis kivételt tehetnék. Most is előttem van, milyen vidám arccal ejtette ki ezeket az ostoba szavakat... Istenem! Istenem! Eddig teljes nyugalommal vallottam meg mindent, s most kénytelen leszek itt megállni? Minden kiment a fejemből! Vagy mégsem... Nagybátyám azt mondta, hogy egy ilyen ritka pillanatban mégis kivételt tehetnék. Nevetve nézett rám, miközben ezt mondta, én pedig gyorsan ittam, s csak azután néztem édesanyámra, mivel attól tartottam, megtiltaná, hogy igyak. Édesanyám szelíden ennyit mondott: “A rossznak sosem szabad teret adni, legyen bár az a legcsekélyebb is.” De a pezsgő olyan jólesően hűs volt, hogy még két pohárral ittam. A fejem elnehezedett, egyszerre lett szükségem pihenésre és idegességem feloldására. Felálltunk az asztaltól: Jacques közelebb lépett hozzám, és mélyen a szemembe nézve azt mondta:
- Velem jönne? Pár verset fabrikáltam, szeretném megmutatni önnek.
Szép szeme szelíden csillogott üde arcában, amint lassú kézmozdulattal felfelé simította a bajuszát. Abban a pillanatban megértettem, hogy elvesztem, és nem volt erőm ellenállni. Egész testemben remegve válaszoltam:
- Igen, örömmel.
Ezekkel a szavakkal, vagy talán még előbb, amikor a második pohár pezsgőt ittam, követtem el a valóban terhelő, a förtelmes tettet. Utána már csak sodródtam az árral. Kulcsra zártuk mindkét ajtót, Jacques pedig, akinek lélegzetét ott éreztem az arcomon, átszorított, két keze a testemen kutakodott. Miközben egyre jobban hatalmába kerített a gyönyör, éreztem, hogy szívem mélyén kimondhatatlan szomorúság és elkeseredettség ébred; mintha megríkattam volna édesanyám lelkét, őrangyalom lelkét, Isten lelkét. Sosem tudtam borzongás nélkül olvasni azokról a kínzásokról, amelyeknek holmi gazemberek az állatokat, tulajdon feleségüket, gyermekeiket vetik alá; most zavarosan úgy láttam, hogy a test nem kevesebb kegyetlenséggel veti magát minden gyönyörhajhász és bűnös cselekedetbe, melyben élvezetét leli, s hogy bennünk, magunkban épp ennyi tiszta angyal feszítődik keresztre zokogva.
Nagybátyáim kártyapartijuk vége felé jártak, s lassan haza készülődtek. Ki kell kísérnünk őket, nem bukom el többé, ez volt az utolsó alkalom... Ebben a pillanatban megpillantottam magam a kandalló fölötti tükörben. Lelkem homályos szorongása cseppet sem látszott az arcomon, de minden vonása - a csillogó szemtől a lángba borult orcáig, a felkínálkozó szájig - valami brutális, ostoba, érzéki gyönyört sugárzott. Egyszerre az a borzalom ötlött eszembe, amelyet mindazok éreznének, akik látták volna, mikor az imént melankolikus gyöngédséggel csókoltam meg az édesanyámat, és látnának most is, állati mivoltomban. De ekkor megjelent a tükörben, az arcom mellett Jacques mohó szája is a bajusza alatt. Lényem legmélyéig zavarodottan odahajtottam a fejemet az övéhez, amikor szemben megláttam; igen, elmondom, hogy történt, figyeljen rám, hiszen el tudom mondani: az ablakkal szemközti erkélyen megláttam édesanyámat, amint kábultan néz. Nem tudom, kiáltott-e, egy hangot sem hallottam, de hátrazuhant, nem mozdult többé, a feje beszorult az erkélykorlát két rúdja közé...
Nem utoljára mondom el: mondtam már, hogy kis híján elhibáztam a lövést, pedig gondosan céloztam, mégis mellé ment. A golyót azonban mégsem sikerült kivenni, és szívkomplikációk léptek fel. Csakhogy még egy hétig is élhetek így, és addig képtelen vagyok nem rágódni az előzményeken, és nem a véget látni magam előtt. Jobban szeretném, ha édesanyám más bűneim elkövetésekor látott volna, vagy akár ennél is, csak derűs arckifejezésemet ne vette volna észre a tükörben. Nem, nem is vehette... A dolgok véletlen egybeesése volt csupán... egy perccel azelőtt érte a szívszélhűdés, hogy meglátott volna... Nem látta meg... Képtelenség! Az Úr, aki mindent tud, nem akarhatta így.
JANCSÓ JÚLIA fordítása
Jegyzetek:
1 A Krisztus követésének fenti részlete inkább az I. könyv VI. fejezetére emlékeztet.
2 Tornai József fordítása.
3 Tóth Árpád fordítása.
Démon (III.-IV. sz.)
Afganisztán, Hadda, Tapa-Kalan kolostor
(Musée national des Art asiatiques. Guimet, Párizs).
PROUST, MARCEL:
Egy fiatal lány vallomásai.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Jancsó Júlia fordítása.
