|
|
|
|
|
||
Még egyszer
vissza az albán hegyekbe,
a három nap égette tájra.
Még egyszer
a fiú és a lány,
az útról letérve
átvágnak a szalmasárga
rekettyésen.
A lány
könnyű léptekkel
egyszer csak előremegy:
sima, egymáshoz illesztett
köveken,
szépen metszették őket,
és számtalan lépés
koptatta őket ilyenre.
Az útburkolat maradékai
egy elátkozott évezredből
a macchia összeboruló ágai alatt.
Néhányszor lehajolnak
és megcsodálják
az Appia köveit -
míg csak lehajolva
szűkre húzott szemmel
meg nem látják képüket
a vörös ragyogásban
a lángok között.
1
A kalap széles karimájú, a zeke bőr,
a bot fogantyúja ezüst.
Mindehhez nehéz
lélegzeted.
Bal lábadban gyulladtak az ízületek,
sántítva jársz.
Majdnem egy tucat híd
esik utadba.
2
Sötéten csillogó csatornákon
lapos csónakok
viszik tükörképüket.
3
A napnak ebben a szakában
a halpiac felől mindig ugyanolyan száraz
tengeri szél simítja az arcokat.
A kövér szakácsok
és a minden centért háromszor megforduló gazdasszonyok
még válogatják a legfinomabb falatokat
az idejekorán behordott fogásból:
A sóágyakon
e csodás színek
irizáló ragyogását,
e mélyről felhozott ónmázat,
mely a levegőn nyomban fényét veszti -
mindezt kívülről tudtad,
mielőtt gimnáziumba mentél.
4
A tengerészszakállú férfiak
köszönése egy nyitott
borbélyüzletből.
Egy szemhunyorítás is elég válasznak.
Mégis szívbéli kedvességgel
mosolyra vont pszichognómiával
többször odabólintasz
egy odaát kantáron vezetett
öszvérnek.
5
A következő utcasarkon
selyem kisasszonyruhaujjal
megsimogat egy angyal, és mosolyog.
Megismered még
levelet olvasó lányaidat, gitáron játszó nőidet,
gyöngysort viselő vagy gyöngyöket mérő
fiatal asszonyaidat?
Egyszer sárgába öltöztetted őket,
minden színnél valóságosabban.
A kék, ami eddig nem volt,
sohasem lesz többé.
6
A te nyelveden: Schilderijen.
De lehetetlen őket elcserélni
céhed bájosan durva életképeivel,
a fény-árnyék-drámákkal,
egy bámulatosan dolgozó művészfejedelemmel,
aki úgy viselkedett, mint egy polgárfejedelem -
végül mégis rongyokban, egy szolgálólánynak
kurizálva, már csak Jób-
és kolduspoklait festette.
7
Hajszálfinom ecseted
vásznaidon
a világ ámulatára
a mértéktelenségig futott.
Van-e szebb
a közelinél -
ha az oldalról beeső fényben
csendben megmutatkozik?
A zavartalan tisztaság árnyalataiban.
Pontosabb mérték szerint,
mint az aranymetszés.
8
Persze a pénzeszsákok palotái,
melyek a grófságoknak is ízlést szabtak,
az ilyesmire rá sem hederítettek.
A meggazdagodott kapitányok
és egyéb tengeri rablók
nem találták elég pompásnak,
ők a nehéz aranykereteket
szerették.
Te a kisalakú képeket kedvelted leginkább.
Tornyokat építettél belőlük házad padlatán.
Egyedül DELFT LÁTKÉPE
talált helyet egy hajótulajdonosnál,
selyemborítású, ezüstszegekkel kivert
szalonjában.
9
Képeid képei:
ahogy emlékekként itt is, ott is
felderengenek belső világod félhomályában.
Éppen most, miért éppen most?,
egyik korai, még jól elsózható
remeked.
(Egy kevéssé jellemző, fogják mondani
háromszáz nyár múltán a szakértők.)
A kompozíciónak ezt az élességét
- mintha penge pattanna fel -,
ezt a festékfelvitelt nem tagadhatod le:
10
A kép legszélén rád ismerek,
te vagy a vékony arcú, vigyorgó nyirettyűs;
melletted fekete vállkendő sötétjéből
a kerítőnő izgatott tekintete.
És középen, ülve, tompa krómsárgában,
fehér, nyitott főkötővel: Catharina.
Mögötte tagbaszakadt,
vörös ruhás zsoldos,
aki bal karjával magához szorítja őt,
és kezét a mellén pihenteti,
míg jobbját előrenyújtja:
hüvelyk- és mutatóujja közt
egy gulden.
A pénz nyomban Catharina tenyerébe
kerül -
Az eladott asszony?
11
A kis utcákban lágy, nyúlós meleg.
Szeptemberi napsütés.
Sántításod ki tudja, mióta
fakaszt patakocskákat homlokodon, hátadon.
Szív, ó, szív.
(Milyen elválaszthatatlanul
kapcsolódunk mégis
e minden-és-semmi-szavakhoz.)
Ha lehunyod a szemed, látod,
amint bordáid alatt,
lökésről lökésre,
egy fűzött izomlabda fájdalmasan
kitágul, összelottyad,
mindig újra...
Hét híján ötven év.
Lesz-e vajon több?
Sejted?
12
A szokottnál kicsit gyorsabb léptekkel
épp most haladsz át
a Rotterdami kapu alatt,
és a legrövidebb úton, melybe szekerek
nyoma vésődött, elindulsz a part felé.
Végre megállhatsz, kifújhatod magad.
Fordulópont.
És most itt, mint valaha gyerekként,
a szemhéjat szorosan lecsukni,
belső körökön járni,
és aztán tágra nyitott szemmel átfogni,
ami volt, ami még van:
13
A széles, messze nyúló látkép.
Város- és víz-arcvonal.
14
Szemed most befelé feszül.
Újra megtalálni!
Minden elátkozott, festett részletet
a maga helyén!
Tisztábban, mint magábanvalóságuk,
egyszer s mindenkor:
Minden tetőt, kéményt, toronysapkát, toronycsúcsot
és a városfal fölé magasodó fakoronákat,
a mélyen fekvő védőgátakat is,
előtte azzal a három ferde árbocú vitorlással
és tükörképüket a víz színén.
Műved mint otthon.
Otthonod,
aminek sosem fordítottál hátat.
15
Vajon sejtetted-e, a te századodban,
mit fog jelenteni nekünk egyszer DELFT LÁTKÉPE?
Századokkal később,
ugyanazon a bolygón, mégis
egészen más világban, mint a tied?
Nekünk, tévelygőknek,
akiknek lába alatt bizonytalan a talaj,
és nincsenek szilárd, csak eltűnési pontjaink.
Akarod tudni,
mit adtál nekünk?
Egy várost, amely otthonosabb,
mint a világ.
16
És ahogy szétterülő felhőid
utánozhatatlanul lassan
felszállnak a tetők fölé:
Ki festhetett volna szebbet?
Alig telik bele egy kis idő,
búcsút intesz nekik,
a felhőknek -
de nem innen, nem a partról,
nem, egy magasan föléjük
szögellő helyről,
az ég magasának egy valószínűtlen pontjáról,
melyet ti,
a levegő jelei,
soha, soha sem értek el.
SCHEIN GÁBOR fordításai
Bodhiszatva feje
(III.-IV. sz.), Afganisztán, Hadda
PIONTEK, HEINZ
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Schein Gábor fordításai.
