|
|
|
|
|
||
Alámerülök újra
hozzám koccan a tested
szelíd hordalék fája
rád fonódom akár a
hínár tekeredik rá
a vízbe dőlt faágra
és nőttön-nő az álom
mint a mocsár körülvesz
átindázza a barnán
ülepedő sötétet
melyben átváltozottan
része vagyunk a langyos
növényi rothadásnak
tenyésző gyökereknek
elenged
az egyértelmű nappal
ahol körvonalad van
körülrajzollak szemmel
kiváglak
levegőből az elemből
amelyben
csak a szilárdság
számít
de itt beléd
mosódommmmlélegzünk elmerülve
a zöldes ősvilágba
ésmmma vérünkbenmmlomhán
mozognak őseink mint
meleg vérű halak
A föld
megmoccan
közeleg már a perc:
a dagály levonul és mi
az ébredés keményedő
pikkelyeire látunk
döbbenten partra vetve
a száradó világban
esetlenül a levegő
horzsolja új tüdőnket
kegyetlen napsütésben a reggel partjain
Régi felvétel.
Elsőre olyan, mint
egy elrontott
nyomat: életlen vonalak,
szürke foltok a papírba mosódva;
de aztán, ahogy
jobban megnézed, a bal sarokban
felfedezel egy ágat: lucfenyő
vagy ezüstfenyő nyúlik be a képbe,
és jobb felől, mintha egy domboldalon,
valami épp-hogy-csak
emelkedőn: egy kis faház.
A háttérben egy tó, és amögött
pár lankás dombhát.
(A kép dátuma:
egy nappal azután, hogy megfulladtam.
Én is ott vagyok, a kép közepén,
a tó vizének felszíne alatt.
Nem könnyű megmondani,
pontosan merre
vagy mekkora vagyok:
a víz és a
fénytörés torzít -
de ha elég sokáig
nézed: hidd el,
látni fogsz.)
Sötétedik, a dombok megsűrűdnek,
vörössárgára fakul ki a lomb.
A fenyők hideg árnya egyre hosszabb.
Alattuk lassan elnyugszik a víz,
remeg benne a lemenő nap.
Alábukik a többihez.
A tó egyszerre
tágul s összezárul.
A sötétség, mely a felszín alatt
húzódott nappal, most előbújik,
akár a pára -
vagy maga a pára.
Nincs távolság, és éppen ez a nincs
nyomakodik be a nézés helyére.
Nem látni a tavat,
csak a dombok derengő vonalát,
szinte egyformák,
akárcsak az álom,
otthonosak - és part jön part után,
a lassú légzés sziluettjei.
Bőrömmel ismerem,
a csónak, mint egy kéz, tapogatózik
a zátonyok közt, és kikerüli
a halott fákat, sziklák tömbjeit
a felszín alatt, hol rétegesen
rakódott le az elsüllyedt idő.
Én így tanultam
kormányozni csillagtalan sötétben.
Aki eltéved: mindent elfelejtett.
SZABÓ T. ANNA fordításai
Nem egy fát: a fát
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét - új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll: akarom.
Akarom.
Saját vizével öblöget a tenger,
ahogy a hold dagad, fogy.
Fonnyadt barna páfránylevelek
(rongyos nejlonharisnyák,
tollak, kézroncsok)
sodródnak bőrömhöz.
A rák meg felmászott
a fára, praktikus tüskéivel
a kéregre rajzszegezte
magát; kocsányon
ülő szemmel mered rám,
húsárnyékra,
élelemre, ragadozóra.
Érzem pulpás
testének enyhén
rohadó sóillatát,
az ő űrcsápjai meg
az én szagomon tűnődnek:
bőrös tengervíz.
Fogalom vagyok, főnév
egy nem emberi nyelven,
holdfény infravöröse,
hullámsöprés a levegőben.
Vén körmöcske, öreganyó,
ma éjjel bírnék ártani;
de téged ez nem érdekel,
senki metaforája,
bejárt utad van, saját rituáléd,
hajléktalan csigát, ázott diót,
vízkóros zsákot, vizenyős
sült krumplit, morzsát szortírozol.
Tiéd a part, a szótlan, érett,
amint a vízbe gázolok,
és eltűnök a csónakkikötő,
a dokk kék fényei felé.
IMREH ANDRÁS fordításai
Női fej.
III.-IV. sz., Afganisztán, Hadda, Tapa-Kalan kolostor
(Musée national des Art asiatiques. Guimet, Párizs).
ATWOOD, MARGARET:
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Szabó T. Anna és Imreh András fordításai.
