|
|
|
|
|
||
(MEGHALT 1973 SZEPTEMBERÉBEN)
I
Az nem komoly baj, ha csak egy
szerencsekabátunk, egyetlenegy pár
kinyúlt zoknink van, pedig havazik már,
s hideg szélrohamok dühöngenek,
az sem, ha úgy szétrohadtak a szoba vízvezeték-
csövei, mint egy dohányos tüdeje, mint egy
lebombázott város főútvonalai, a hamis
próféták szavai és a kormányígéretek,
az sem, ha a borkereskedő konokul
megtagad minden további hitelt,
pedig döglöttpatkány-szaga van
a csapvíznek, az sem, hogy amint növünk
mindjobban távolodik az ég, a föld meg
hirtelen talpunkhoz ragad, s az árnyék,
mely szorosan nyomunkban járt, távolodik,
tolvajként jön az éj, darabokra törve
a bőröndjei közt ácsorgó
utazó tekintetét, aki a táj
kulcsával együtt elviszi az utat,
a szomjúságot és sóját a létnek. Komoly baj az,
mondta, ha elfeledtük, hogy az ember,
kit a szorongás és minden zaklatás
hullámai hánynak-vetnek, mélységesebb
és tágasabb, mint a tenger, de törékenyebb
az őszi levélnél, ha megvert teste
börtönében önmagának feszül,
s képtelen többé a jelennek
hálát adni az életért, mely egy arcon
virul vagy lángol, mint a rózsa.
II
We must love one another or die!
W. H. Auden
Bécsben érte végül őt,
akár egy késszúrás vagy a vörös
tapéta, melyet egy alkalmatlankodó lány
az emeleten előránt karjai bezárt
szobájában, és kiáltását nem keverhette össze
senki a fal túloldalán gyakorló
operaénekes magas céjével,
sem az innen két lépésre lévő Ringen
csikorgó villamoskerékkel,
ott a Walfischgassén, hol az utcaseprők
keringőztek hanyag eleganciával
hullott avar és érvénytelen jegyek
közepette. A költő, mint mondta, magára
maradt lábaival, és elhúzta a csíkot,
be se csukva bőröndjét, mert hisz minden,
még a legszebb verssor is, befejezetlen
marad idelenn, egy másik szájra,
újabb akkordra vár még,
amint az meg is íratott, Ketten kell lennünk,
hogy Eggyé válhassunk, a szerelem
egyesít, a többi pusztulás csak.
GOFFETTE, GUY
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Vers. ]
Lackfi János fordítása.
