|
|
|
|
|
||
Ha a fák hirtelen nem lennének
Hajlandóak papírrá átalakulni,
Ha tollak, ceruzák mind
Kiszáradnának, meddővé válnának,
Ha a számítógépek úgy döntenének,
Hogy képernyőjükről kivetnek
Mindent, ami nem szám és nem kép,
Még akkor is meg kellene írnom
Azt a három történetet,
Melyet minden nyelven,
Minden égöv alatt,
A fáraók Nílusa partján,
Korinthoszi oszlopok árnyán
Vagy egy csésze szaké mellett
Már ezerszer elmeséltek:
Férfiról és nőről,
Két fivérről,
Apáról és fiúról.
S ha csak egy vershez volna jogom,
Mielőtt barátaimnak adom át a szót,
Nem volna más választásom:
A három történet közül a legutolsóba kellene belevágnom.
Merthogy fiam éppen abba a korba ért,
Mikor minden könyv megnyílik előttünk,
És az én hasonló emlékeim is kiválnak már a homályból.
Nagyapám megtanította apámnak,
Hogy egy jóindulatú valakinek
Létét sejtse a csillagokban,
És menjen el minden vasárnap a láthatatlannal való
találkozásra.
Apám megtanított,
Hogy az ember felment a Holdra,
És a szenvedély is emberi dolog.
Ami fiamat illeti,
Ő már nem véti össze
A Holdat és a bolygókat,
Sem a tevéket és a dromedárokat,
Sem Líbiát és Libanont.
Azt is tudja már
- Nem korai? -,
Hogy a felnőttek törékenyebbek, mint hinnénk.
- Honnan jönnek ezek a heves dührohamok,
Melyek időnként elveszik az eszem?
Még ha bejelentenék is
Hogy holnap napkitörés lesz,
Atomháború,
Győznek a rovarok
Vagy a csalán,
Még akkor is le kellene írnom ma este
A három történet közül a legutolsót.
Nagyapám megtanította apámnak,
Hogy térdre kell borulni a szobor előtt,
Amint azt tette minden ősünk,
Mióta csak az ember megkapta a beszéd adományát.
Apám elmesélte, miként sikerült
A bálványt letaszítania talapzatáról.
Leírta, micsoda ünnep volt utána.
Az ünnep régen véget ért,
Még ha visszhangjai zümmögnek is fülünkben,
És nincs már szobrunk,
Hogy imádjuk vagy összetörjük.
Mit tegyünk hát?
Egyes testvéreim újakat próbálnak emelni,
Ám mind nevetséges lesz, szétesik.
Mások beérik azzal, hogy dénárjaikat számlálják.
Ami engem illet, várok.
De mit meséljek a fiamnak?
A fiúnak, aki már betéve tudja
A Caesart ledöfő Brutus históriáját,
Aki képes elmagyarázni a különbséget
Méhlepényes és tojással szaporodó emlős között,
Aki megértette
- Nem korai? -,
Hogy a felnőttek nem tudják, mit csinálnak.
Éppen ezért még ha az óceán
Holnap elárasztaná a földet,
Még ha jövőre senki
Nem beszélné a nyelvem,
Akkor is meg kellene írnom a harmadik történetet.
Nagyapám megtiltotta apámnak
Hogy egy bizonyos könyvhöz hozzáérjen.
Apám elmesélte,
Micsoda gyönyör volt kinyitni
A tiltott könyvet,
Majd odaadta, olvassam én is.
Unalmasnak találtam.
Talán eltiltsam tőle fiamat,
S úgy majd ráérez az ízére?
S miféle mederbe kellene terelnem
A haragot, mely néha elönt?
Nagyapám előadta apámnak,
Hogy a nők szelídek, törékenyek,
Illő megvédelmezni
És gyengéden szeretni őket.
Apám megtanította nekem,
Hogy a nők egyenlő társaink,
S hogy a gyengédség mögött
Ott vannak a szervek.
Beérjem annyival, hogy elismétlem fiamnak ezt az
üzenetet?
Hallgassak talán?
Szükséges lenne felidézni, azt, ami magától értetődik?
Ő tudja jól
- Nem korai? -,
Hogy a párkapcsolat törékeny
És hogy az oroszlánoknál
A hím kizsákmányolja a nőstényt.
Féltem tőlük,
Hajukban szél volt,
Szájukban virág,
Gondolataikban lendület.
Zenéjük fájdalmasan belém hasított,
Szemüvegük két karikája pedig nagyon is kerek volt.
Én meg még kisgyerek,
S véleményem szerint a világ
Tökéletes: anyám szeretett.
A radiátor felmelegítette a telet,
A villanyk örte semlegesítette az éjszakát,
A hagyma pedig étkezéskor mindig elkerülte tányéromat.
A felnőttek egészen a világ végéig,
El Made in Hong Kong legszélső határáig
Szenzációsnál szenzációsabb játékokat
Találtak ki nekem és öcsémnek.
Ha cowboy voltam,
Az én lovam volt a leggyorsabb.
Ha lovag voltam,
A nevemet viselő kastély legmagasabb tornyának legfelső
emeletén laktam.
Amint biciklire pattantam,
Már úsztam is a levegőben, lábam sem érte a földet,
S rögtön rajtam feszült a győztesek meze.
Apám emlékezetében pedig
Hitler elvesztette a háborút.
Hát akkor minek találjunk ki új világot?
Féltem tőlük,
A mindennapok kalandoraitól,
Akik cseppet sem hasonlítottak nagyapámhoz,
S akikről sehogy sem tudtam eldönteni, vajon hány
évesek.
Távolról jött zenéjük,
Szabad ég alatt töltött éjszakáik,
Uniszex hajzatuk,
Megvetésük, amellyel a világra néztek.
Aztán megnőttem,
És szerettem volna rájuk hasonlítani.
Úgy láttam, ők azok,
A tátongó lyuk,
A lehetőség,
A Történelem könyvének új oldala,
A gyökeresen más.
Ám ekkor, bár oly sokan voltak,
Bár arra készülődtek, hogy elözönlik a Nyugatot,
Mint Rómát a hunok,
Bár egyetlen közös hangon énekeltek,
Hirtelen néma csend.
Hirtelen sivatag.
Hova tűntek?
Mind kihaltak volna?
Magamra maradtam hosszú hajammal,
A Történelem meg ballagott tovább, mintha mi sem
történt volna.
Még később, a napok szeszélye folytán
Találkoztam itt-ott egy-egy fiúval, lánnyal,
Aki halványan őket idézte.
De hiányzott belőlük elődeik ereje,
Azok akarata, hatalma.
Hajukban megdermedt a szél.
Ezentúl mindenki margóról
Beszélt és nem megújulásról.
A füstnek, amelyet bőszen nyeldestek, alighanem
ugyanolyan
Íze volt, mint amit régen adtak körbe
Gyermekkoromnak rémei,
De már nem a szellem határait tolta ki jobban,
Elég, ha a fojtogató szorongást elűzi.
Az elektromos hangzás ma is elektromos,
De nemigen különbözik a szupermarket-muzsikától.
Hova tűntek?
Mi lett belőlük?
Hiába vesztette el Hitler a háborút,
Ha egyszer elszúrta a századot, melyben születtem,
Mert az utolsó pillanatban
Elkaptuk szemünket a fény elől.
LACKFI JÁNOS fordításai
