SUSAN SONTAG

Az ész szenvedélye

Nem lehetek szerény; túl sok minden perzsel belül; a régi megoldások szétesnek, az újakkal még senki nem kezdett semmit. Elkezdem hát én mindenütt, mintha egy egész évszázad állna a rendelkezésemre.

Canetti, 1943

Elias Canetti 1936. novemberi, bécsi beszéde, melyet Hermann Broch ötvenedik születésnapján tartott, azonnal felveti Canetti néhány jellemző témáját, és az egyik legszebb tisztelgés, mellyel valaha író a másiknak adózott. Az ilyen tisztelgés megteremti az utódlás feltételeit. Amikor Canetti felfedezi Brochban a nagy író szükséges velejáróit - eredeti, összefoglalja a korát, de szembe is helyezkedik vele -, egyúttal kijelöli a mércét, ami mellett elkötelezte magát. Amikor (harmincegy évesen) köszönti az ötvenéves Brochot, és azt mondja neki, még csak az emberélet útjának felén tart, ezzel elismeri, hogy gyűlöli a halált, hosszú életre vágyik, be akarja fejezni életművét. Amikor dicsőíti Broch intellektuális kielégíthetetlenségét, fölidézi látomását a minden béklyó nélkül szárnyaló elméről, Canetti saját hasonlóan mohó étvágyáról árulkodik. Hommage-ának nagyvonalúságával Canetti még egy elemmel járul hozzá "az író mint korának nemes ellenfele" portréhoz: "az író mint a nemes csodáló" képével.

Brochnak szánt dicsérete sok mindent elárul saját törekvéséről az erkölcsi tisztaságra és meg nem alkuvásra, úgyszintén a vágyáról erős, sőt ellenállhatatlan szerepmintákra. 1965-ös írásában felidézi a csodálat lázrohamait, melyeket Karl Kraus iránt érzett a húszas években, ezzel védi az értékét a gesztusnak, mely jelzi, hogy egy komoly író legalább bizonyos ideig egy másik í ró tekintélyének rabja lehet: a Kraus-esszé tárgya valójában a csodálat etikája. Örül a méltó "ellenfelek" kihívásának (föl is sorol néhányat: Hobbes és Maistre a kedvenc írói közül valók), erőssé teszi az elérhetetlen, alázatra ösztönző mérce. Kafkáról, csodálatának legmaradandóbb tárgyáról följegyzi: "Az ember megjavul, ha őt olvassa, mégsem érez büszkeséget."

Canetti olyan teljes szívvel vállalja mások csodálatának kötelességét és gyönyörűségét, olyan kényes az érzéke az írói elhivatottságra, hogy az alázat - és a büszkeség - különleges és jellegzetesen személytelen módon, érintetté teszik. Egészen belemerül abba, hogy olyasvalakivé válik, akit ő maga csodál. Ez a vezérelve az 1942 és 1972 között vezetett jegyzetfüzetekből készült válogatásnak, a Die Provinz des Menschennek, e feljegyzések a hátterét adták nagy könyvének, a Tömeg és hatalomnak, melyet ebben az időszakban készített elő és írt meg (1960). Canetti a jegyzetekben a nagy halottak példájával ösztökéli magát, azonosítja a vállalt intellektuális szükségszerűséget, ellenőrzi szellemi hőmérsékletét, reszket a félelemtől, ahogy a naptár elhullatja a lapjait.

Egyéb vonások is jellemzik az öntudatos, nagylelkű csodálót: a félelem, hogy nem lesz elég kihívó vagy becsvágyó, a türelmetlenség a pusztán személyessel kapcsolatban (az erős személyiség egyik ismertetőjegye Canetti szerint a személytelenség szeretete), az önsajnálat elutasítása. Önéletrajzának, A megőrzött nyelvnek (1977) első kötetében mi másról beszélne, mint azokról, akiktől tanult. Canetti lelkesen ecseteli, hogy a dolgok érte és nem ellene dolgoztak: a története felszabadító történet: az értelemé, a nyelvé, a "felszabadított" nyelvé, mely szabadon garázdálkodhat a világban.


Ennek a világnak bonyolult a szellemi földrajza. Canetti 1905-ben született, egy messze sodródott szefárd családban, mely akkor éppen Bulgária területén élt (az apa és az apai nagyszülők Törökországból származtak), gyerekkora gazdag volt helyváltoztatásban. Bécs, ahová mindkét s zülője iskolába járt, volt az összes érintett hely szellemi fővárosa, beleértve Angliát is, ahová a család Canetti hatéves korában költözött. Lausanne-ban és Zürichben végezte iskolái egy részét, a húszas évek végén pedig Berlinben időzött. Miután apjuk 1912-ben, Manchesterben elhunyt, az anya Bécsbe vitte Canettit és két öccsét, és Canetti 1938-ban innen emigrált, egy évet töltött Párizsban, majd Londonba költözött, ahol azután megtelepedett. Csak a száműzetésben, jegyzi meg, jön rá az ember, hogy a "világ mindig is száműzöttek világa volt" - jellemző észrevétel, hiszen ezzel helyzetét megfosztja önnön különlegességétől.

Szinte születésének jogánál fogva övé a száműzött író könnyen kialakított kapcsolata a lakóhelyével: a hely nem más, mint nyelv. Ha valaki sok nyelvet tud, sok helyet jelölhet ki saját területének. A családi példa (apai nagyapja állítólag tizenhét nyelvet beszélt), a helyi keverék nyelv (a Duna-parti kikötővárosban, ahol született, Canetti szerint az ember hét-nyolc nyelvű karattyolást hallott nap mint nap), gyerekkorának gyorsasága, mind-mind a nyelvi mohóság irányába hatott. Élni egyet jelentett azzal: nyelveket tanulni: ő a ladinót, bolgárt, németet (szülei ezen a nyelven beszéltek egymással), angolt, franciát tanulta - és azt, hogy "mindenütt" boldoguljon.

Hogy mennyire nem kötődött helyhez, azt bizonyítja a tény, hogy elméjének nyelve a német lett. Goethe iránti jámbor tiszteletéről készített feljegyzéseket, amikor a Luftwaffe bombái Londont vették célba ("Ha mindennek ellenére életben maradok, azt Goethének köszönhetem"), azaz hűséges maradt a német kultúrához, és ez örökre külföldivé tette Angliában - holott életének több mint felét töltötte ott -, és zsidó létére övé lett e kultúra megértésének előjoga és terhe, mint a kozmopolitizmus magasabb foka. Továbbra is németül írt; "mert zsidó vagyok" - írta 1944-ben. Ezzel a döntéssel, mely nem volt jellemző a Hitler elől elmenekült zsidó értelmiség nagy részére, Canetti megóvta magát a gyűlölettől, a német kultúra hálás fia maradt, aki segíteni akart abban, hogy ezt a kultúrát eztán is csodálni lehessen. Segített is.

Canetti a mintája néhány korai Iris Murdoch-regény filozófusalakjának, például Mischa Foxnak a Menekülés a csábítótól címűből (a regényt Murdoch Canettinek dedikálta), a regényalak vakmerősége és minden erőfeszítés nélküli fölénye talány megfélemlített barátai számára.1 Ez a kívülről rajzolt arckép arra utal, hogy angol csodálói milyen egzotikusnak láthatták Canettit. A művész, aki egyben polihisztor (vagy megfordítva), és akinek hivatása a bölcsesség, nem olyan hagyomány, mely otthonra talál az angol nyelvben, éppen a könyvkedvelő száműzöttek nagy száma miatt, akik e század kérlelhetetlen önkényuralmai elől elvonszolták páratlan tudásukat, megzavarhatatlan sóvárgásukat a nagyságra, a szerényebben ellátott, kisebb-nagyobb, angolul beszélő szigetekre, el az európai katasztrófa partjaitól.

A belülről rajzolt portrék, akár érintették a száműzetés megrendítő tényét, akár nem, otthonossá tették a vándorértelmiségi szerepét. Az ilyen férfi (a szerepmodell természetesen hímnemű) zsidó, vagy olyan, mint egy zsidó, polikulturális, nyughatatlan, nőgyűlölő, gyűjtő, szeretné felülmúlni önmagát, az ösztönöket megveti, lehúzzák a könyvek és fenntartja a tudás eufóriája. Valódi feladata nem az, hogy tehetségét magyarázkodásra használja, hanem hogy korának tanújaként lefektesse a kétségbeesés legmagasabb, legépületesebb mércéit. Mint magányos különc, a XX. századi képzelet, élet és irodalom egyik legnagyobb teljesítménye, igazi hős a mártír álarcában. Ennek az alaknak az arcképe megjelent minden európai irodalomban, de néhány német változat külön tekintélyre tett szert - a Steppenwolf, Walter Benjamin egyes esszéi, vagy egy jelentős kopár folt, Canetti egyetlen regénye, a Káprázat, vagy utóbb Thomas Bernhard regényei, a Korrektúra és A világjobbító.

A Káprázat - német címe Die Blendung - a remetét könyvtől részegült naiv lénynek ábrázolja, akinek el kell szenvednie a megaláztatás ep oszát. A nőtlen Kien professzor, ismert sinológus, elsáncolja magát emeleti lakásában, huszonötezer könyv társaságában - a könyvek a lehető legkülönfélébbek, a kérlelhetetlenül mohó elme nem tudja, milyen szörnyű az élet, nem is fogja megtudni, amíg el nem választják a könyveitől. A nyárspolgárság és a hazugság egy nő alakjában jelenik meg, a nő mindig az antiész princípiuma ebben az értelmiségi mitológiában: az egekben lakó tudós remete elveszi a házvezetőnőjét, egy rettenetes nőt, olyat, mint George Grosz vagy Otto Dix festményeinek bármely nőalakja - és kilökődik a világba.

Canetti elmondja, hogy az elsőnek - az író huszonnégy éves korában - fogant Káprázat nyolc könyvből lett volna az első, a főhőse mindegyiknek egy monomániás, az egész ciklus azt a címet viselte volna: "Őrültek emberi komédiája". De megírni csak a "tudós" regényét írta meg (ahogy Kient nevezte eleinte) és nem - mondjuk - a vallási fanatikus, a gyűjtő vagy az ipari látnok regényét. A Káprázat a bolondról szóló regény álarcában - azaz hiperbolájában - ismerős közhelyeket közöl a gyakorlatiatlan, könnyen megszédíthető értelmiségiről, amellett fűti a nők iránti, kivételesen találékony gyűlölet. Kien furcsaságait nem lehet nem úgy látni, mint a szerző legkedvesebb túlzásainak változatait. "Ha leszűkítünk valamit egy részletére, mintha az volna a teljesség, gyalázatosan cselekszünk" - jegyzi föl Canetti. Az Emberi tartomány című művét megtöltik az ilyen Kien-féle kinyilatkoztatások. A nőkkel kapcsolatos leereszkedő megjegyzések szerzője, akiről e jegyzetfüzetek árulkodnak, valószínűleg élvezte, amíg kitalálta Kien elragadtatott nőgyűlöletének részleteit. Az ember kénytelen feltételezni, hogy a regényben leírt zseniális tudós, aki a mániák tengerén lebegve a rendszeretet elve alapján kutatja megszállottan területét, Canetti saját munkamódszereit idézi. Meglepődnénk, ha megtudnánk, hogy Canettinek nincs a Kienéhez hasonlóan nagy, átfogó, tudós, bár rendszerezetlen könyvtára. E könyvtárépítésnek semmi köze a Benjamin által eml ékezetesen leírt könyvgyűjtéshez, azaz a könyv mint tárgy (ritkaságok, első kiadások) iránti szenvedélyhez. Sokkal inkább valamilyen megszállottság megtestesülése, ahol az eszmény azt diktálja, a fejbe sűrítsük az összes könyvet, az igazi könyvtár úgyis csak egy mnemonikus rendszer. Canetti ezért ülteti Kient az asztalához és fogalmaztat meg vele egy tudományos cikket, anélkül, hogy belelapozna bármelyik könyvébe, csak a fejében lapozgathat.

A Káprázat Kien őrületének állomásait úgy festi le, mint a "fej" és a "világ " három különböző kapcsolatát - a könyvei mögé sáncolt Kien "fej világ nélkül", az elállatiasodott városban hányódva "világ fej nélkül", míg végül öngyilkosságba kergeti a "világ a fejben". Ez a nyelvezet nem csak az őrült tudós ábrázolására szolgált, Canetti később, a jegyzeteiben ugyanezeket a fogalmakat alkalmazta önmagára, mint amikor például azt mondta, az élete nem egyéb, mint kétségbeesett kísérlet arra, hogy mindent átgondoljon, "úgy, hogy a fejben végül minden összeálljon, és ismét egész legyen" - erősíti meg a puszta fantáziát, amit a Káprázatban felvázolt.

A hősies mohóság, melyre a jegyzetekben fény derül, nem más, mint az a cél, amit Canetti már tizenhat évesen meghirdetett - "tanulni mindent" -, melyért az édesanyja, amint azt A megőrzött nyelvben elmondja, önzőnek és felelőtlennek nevezte. Megkívánni, szomjúhozni, vágyni rá - szenvedélyes, egyben kapzsi viszonyulás ez a tudáshoz és az igazsághoz; Canetti visszaemlékszik egy időszakra, amikor minden aggály nélkül "maga talált ki kifinomult kifogásokat és igazolásokat, hogy miért is van szüksége könyvekre". Minél éretlenebb a mohóság, annál radikálisabbak a képzelődések a könyvek és a tanulás terhének lehajításáról. A Káprázat azzal végződik, hogy a tudós feláldozza magát a könyveivel, ez a megoldás a képzelődések egyik legkorábbi és legdurvább változata. Canetti későbbi írásai kéjesebb, körültekintőbb módozatait fedezik fel a tehermentesítésnek. Egy feljegyzés 1951-ből: "Az álma: tudni mindent, amit tud és mégsem tudni."


1935-ben jelent meg a Káprázat, hogy még dicséretet kaphasson Brochtól, Thomas Manntól és másoktól, Canetti első könyve volt (ha nem számítjuk a darabot, amit 1932-ben írt), az egyetlen regénye, a túlzást kedvelő kitartó ízlés terméke és a groteszk iránti csodálaté, a későbbi művekben a groteszk statikusabb és sokkal kevésbé apokaliptikus. Az Earwitness (Der ohrenzeuge, 1974) olyan, mint a mániásokról huszonévesen tervezett regényciklus elvont párlata. A rövid könyv ötvenfajta monománia gyors felvázolásából áll, olyan "jellemekkel" mint a Hullaleső, a Mókafuttató, a Közelszagló, a Félrebeszélő, a Bánatigazgató: ötven alak, semmi cselekmény. A nem túl megnyerő nevek az irodalmi találékonyság kissé szertelen fokáról árulkodnak - Canetti olyan író, aki vég nélkül kérdez, a moralista előnyös helyzetét élvezi, a művészetcsinálás lehetőségét. "Ha valaki sok embert ismer - jegyezte le évekkel korábban -, szinte szentségtörésnek hat, hogy még ki is találjon másokat."

A Káprázat megjelenése utáni évben Brochhoz írott hommage-ában Canetti Broch szigorú szabályát idézi: "Az irodalom mindig a tudás türelmetlenkedése." Broch azonban elég türelmes volt ahhoz, hogy létrehozza a nagy, türelmes regényeket, a Vergilius halálát és Az alvajárókat, és ismereteket szolgáltasson egy nagyon is elmélkedésre hajlamos közönségnek. Canetti aggodalmaskodott, mit is lehet kezdeni a regénnyel, ez rámutat türelmetlenségének jellegére. Canetti számára gondolkodni annyit jelent, mint szívósan kitartani: folyton választási lehetőségeket ajánl saját magának, újra és újra feljogosítja magát arra, amit csinál. Arra vállalkozott, amit "életmű"-nek nevez, és huszonöt évre eltűnt, hogy tervezgesse ezt az életművet. 1938 után, akkortól, hogy elhagyta Bécset, semmit sem publikált egészen 1960-ig, amikor a Tömeg és hatalom megjelent. "Minden", nyilatkozta, ebbe a könyvbe sűrűsödött bele.

Canetti türelemeszménye és a groteszk iránti elfojthatatlan rokonszenve egyesül a maro kkói úti élményekből írt Marrákes hangjai (1967) című műben. A minimális túlélésre utaló címrajzok a groteszket a hősiesség egy formájának ábrázolják: gyászosan sovány szamár óriási erekcióval, minden koldusok legnyomorultabbikai, kéregető vak gyerekek, és még elgondolni is szörnyű, egy barna batyu, mely egyetlen hangot ad ki (e-e-e-e-e-e), és mindennap kiviszik Marrákes főterére, hogy alamizsnát gyűjtsön, Canetti megindító, jellegzetes módon tiszteleg előtte: "Büszke voltam a batyura, mert élt."

A megaláztatás a témája a Der andere prozess (Kafka másik pere) című műnek, mely ugyanebben az időszakban született, pontosan 1969-ben, és Kafka életét úgy kezeli, úgy kommentálja, mint példaszerű fikciót. Kafka Felice Bauerrel kötött eljegyzésének balvégzetét (Kafka Felice-hez írt levelei nemrég jelentek meg) úgy szólaltatja meg, mint a kudarcot választó ember titkos győzelmének példázatát, olyan emberét, aki "visszahúzódik a hatalom közeléből, akármilyen formában kísérti is meg". Csodálattal jegyzi meg, hogy Kafka gyakran azonosítja magát apró és gyenge állatokkal, Kafkában felfedezi saját lemondó érzéseit a hatalommal kapcsolatban. A megalázottak, a hatalomnélküliek melletti állásfoglalás etikai imperatívuszát kinyilvánító testamentumának ereje valójában inkább Simone Weillel rokonítja, a hatalom másik nagy szakértőjével, akit sohasem említ. Canetti azonosulása a gyengékkel mégis történelmen kívüli, számára a gyengeség kivonata nem az elnyomott ember, hanem az állat. Canetti nem keresztény, nem fontolgat beavatkozást vagy aktív részrehajlást. Nem is lemondó. Az unalomra és a kielégülésre egyaránt képtelen Canetti azt az elmemodellt követi, mely mindig reagál, rögzíti a sokkhatásokat és megpróbálja kijátszani őket.

Jegyzetfüzeteinek aforisztikus stílusa a gyorstalpaló tudás, szemben a Tömeg és hatalomban lassan lepárlódó tudással. "Az én feladatom - írta 1949-ben, egy évvel azután, hogy belekezdett a könyvbe -, hogy megmutassam, milyen bonyolult dolog az önzés." A könyv a hosszához képest nagy on feszes. Sebes tempója háborúzik kitartásával. A kissé nehézkesen bizonyítgató író, aki nekiült, hogy megírjon egy kötetet, amivel "torkon akarja ragadni a századot" keveredik a tömören fogalmazó, játékosabb, pimaszabb, tépelődőbb és gunyorosabb íróval.

A jegyzetfüzet az örök diák számára, akinek nincs, illetve "minden" a témája, a tökéletes megszólalási forma. Bármilyen hosszan írhat bele, bármilyen formában, a türelmetlenség, a nyerseség bármely fázisában, eszményi stíluseleme mégis az aforizma. A legtöbb Canetti-feljegyzés az aforizmaírók hagyományos témáival foglalkozik: a társadalom képmutató intézményeivel, az emberi hívságokkal, a szerelem káprázatával, a gúnyos halállal, a magány örömével és szükségességével, az ember gondolkodásfolyamatának bonyolult részleteivel. A legtöbb nagy aforizmaíró pesszimizmusra hajlott, gúnyolta az emberi dőreséget. ("A nagy aforizmaírókat olvasva az ember úgy érzi, mintha jól ismerték volna egymást" - jegyzi fel Canetti.) Az aforisztikus gondolkodás fesztelen, barátságtalan, ellenséges, fennhéjázón önző. "Az embernek főleg azért kellenek barátok, hogy arcátlan lehessen - azaz még inkább önmaga" - írja Canetti: ez az aforizmaíró őszinte hangütése. A jegyzetfüzet azt az eszményien arcátlan, hatékony ént mutatja be, amelyet az ember fölépít magában, hogy megbirkózzék a világgal. A gondolatok és megfigyelések szétválasztásával, kifejezésmódjuk rövidségével, a segítő illusztrációk hiányával a jegyzetfüzet a gondolkodást valami könnyű dolognak tünteti fel.

Annak ellenére, hogy az aforizmaíró vérmérsékletéből sokat mondhat magáénak, Canetti minden, csak nem intellektuális dendi. (Éppen az ellenkezője, mondjuk, Gottfried Benn-nek.) Canetti érzékenységének komoly korlátja, hogy nyoma sincs benne az esztétának. Canetti nem szereti a művészetet mint olyat. Keze ügyében a Nagy Írók névsora, de a festészet, színház, tánc, film vagy az emberi kultúra más megnyilvánulásai nem játszanak szerepet az írásaiban. Canetti előkelően a "kultúra" vagy a "művészet" szokásos értelmezése fölöt t áll. Nem kedvel semmit, amit az elme csak úgy magának a dolognak a kedvéért farag. Írásaiban kevés az irónia. Akit kicsit is megérint az esztétikai érzékenység, az nem írja le, hogy "Montaigne-nyel kapcsolatban gyakran zavar az idézetek hájrétege". Canetti vérmérsékletében nincs semmi, ami a szürrealizmussal rokoníthatná, hogy csak a modern esztéta számára legmeggyőzőbb lehetőséget vizsgáljuk. Nem valószínű, hogy a baloldal csábereje valaha is megérinthette volna.

Mint odaadó felvilágosító, küzdelme tárgyát úgy írja le, mint a felvilágosodás után egyetlen érintetlenül maradt hitet, "mind közül a legfelháborítóbbat, a hatalom vallását". Canettinek ez az oldala Karl Krausra emlékeztet, az ő számára az etikai elhivatottság azonos a végtelen tiltakozással. Ám nincs olyan író, aki kevésbé lenne újságíró, mint Canetti. A hatalom ellen tiltakozni úgy általában, a halál ellen tiltakozni (Canetti az irodalom egyik nagy halálgyűlölője) - ezek nagy célpontok, legyőzhetetlen ellenfelek. Kafka művéről Canetti azt állítja, hogy a hatalom "cáfolata", neki magának is hasonló a célja a Tömeg és hatalomban. Az pedig egészen bizonyos, hogy Canetti minden írása a halál cáfolata kíván lenni. A cáfolat mintha Canetti számára szertelen ragaszkodást jelentene. Canetti ragaszkodik hozzá, hogy a halál valóban elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan, mert kívül esik az életen, igazságtalan, mert korlátozza és sérti a becsvágyat. Megtagadja, hogy azt értse a halálon, amit Hegel sugallt, az élet részét - a halál, a vég, a halandóság tudatát. A halál dolgaiban Canetti a bűnöktől meg nem tisztult szívű, döbbent materialista, és hajthatatlan ábrándkergető. "Még mindig nem tudtam semmit tenni a halál ellen" - írta 1960-ban.


A megőrzött nyelvben Canetti csodálata minden tárgyának mohón igazságot akar szolgáltatni, mely életben tartásuk egyik módja. Jellemző, hogy ő ezt is szó szerint érti. Elővezeti szokásos ódzkodását, nem békül ki az elmúlás gondolatával, egy tanárára emlékezik, és levonja a következtetést: "Ha még a v ilágon van, kilencven- vagy százévesen, szeretném, ha tudná, hogy meghajlok előtte."

Önéletrajzának ebben az első kötetében a mélységes csodálat története dominál: anyja iránti csodálatáé. A nagy tanár szülők egyikének portréja ez, az európai magas kultúra fanatikusa öntudatos munka közben, még mielőtt az idő önző zsarnokká változtatná őt magát, a gyermeket pedig "túlteljesítővé", hogy azt a nyárspolgári címkét használjuk, mely kifejezi a kortárs megvetést a koraérettséggel és az intellektuális lelkesedéssel szemben.

"Anyám, aki legjobban a nagy írókat tisztelte" - volt az első számú csodáló; mégpedig szenvedélyes és könyörtelen támogatója csodálata tárgyainak. Canetti neveltetése abból állt, hogy könyvekbe mélyedt, aztán beszélgetett róluk, így erősítve a kapott hatást. Este hangos felolvasásokat rendeztek, viharos beszélgetéseket folytattak mindenről, amit elolvastak és az írókról, akiket mindketten nagyra értékeltek. Sok felfedezést tettek külön-külön, de valakit csodálni csak egyetértésben tudtak, a nézeteltéréseket gyötrő viták során tisztázták, míg végül egyikük engedett. Anyja csodálattal kapcsolatos elvei feszes világot teremtettek köréjük, tele hűséggel és árulással. Minden új csodálat megkérdőjelezhette az ember életét. Canetti elmeséli, hogy édesanyja egyszer egy hétig szórakozott, emelkedett hangulatban járkált, mert előtte hallotta a Máté passiót, végül elsírta magát félelmében, hogy eztán már csak Bach zenéjét lesz képes hallgatni, és "mindennek vége a könyvekkel". A tizenhárom éves Canetti nyugtatja meg a mamát és biztosítja róla, hogy ezután sem tudja majd nélkülözni az olvasást. Miközben "csodálkozva és bámulattal" figyeli anyja hangulatváltozásait és jellemének tomboló ellentmondásait, Canetti nem becsüli alá anyja kegyetlenségét sem. Elég baljós jel, hogy kedvenc modern írója hosszú időn át Strindberg volt, egy generáció múltán talán D. H. Lawrence lett volna. A "jellem építésére" helyezett súly ezt az ádáz olvasót gyakran ingerelte arra, hogy megrója szorgalmasan tanuló fiá t, amiért "halott tudásra" pazarolja erejét, elkerüli a "kemény" valóságot, hagyja, hogy a könyvek és beszélgetések "férfiatlanná" tegyék. (Canetti beszámol róla, hogy anyja megvetette a nőket.) Azt is elmondja, mennyire megsemmisítőnek érezte néha anyja jelenlétét, aztán hogyan fordította át a kapcsolatukat felszabadító élménybe. Mihelyt megerősítette magában anyja képességét a lelkes odaadásra, a lázadást választotta a lázas lelkesedéssel, anyja mohóságának túlzott kizárólagosságával szemben. A türelmet ("hatalmas türelem"), az állhatatosságot és az egyetemes érdeklődést jelölte ki célnak. Anyja világában nem léteznek állatok - csak nagy emberek: Canettinek mindkettő kell. Anyját csak az irodalom érdekli, de gyűlöli a tudományt, Canetti 1924-ben kezdi meg kémiai tanulmányait a Bécsi Egyetemen, és 1929-ben szerzi meg a kémiai doktorátust. Anyja kigúnyolja a primitív népek iránti érdeklődését, Canetti, miközben a Tömeg és hatalom megírására készül, kijelenti: "Életem egyik legkomolyabb célja, hogy minden nép minden mítoszát megismerjem."

Canetti elutasítja az áldozat szerepét. Az édesanyjáról festett arckép lovagias. Elárul valamit a győzedelmesség taktikájáról is: állhatatosan elutasítja a tragédiát, az orvosolhatatlan szenvedést, mintha mindez kapcsolatban állna azzal, ahogy a véget, a halált tagadja és azzal, ami a legfőbb energiaforrása: rendületlen képessége a csodálatra, a lelkesedésre és civilizált megvetése a panaszkodással szemben.

Canetti édesanyja tartózkodó volt: a legkisebb dédelgetés eseményszámba ment. Ám a beszéde, ha vitázott, ha erőszakoskodott, ha tűnődött, ha az életét vette számba, bőkezű volt, túláradó. A nyelv lett szenvedélyük közege: szavak és szavak. A nyelv segítette Canettit, hogy megtegye "az első független lépést": svájci németet tanuljon (anyja gyűlölte a "durva" dialektusokat), amikor tizennégy évesen bentlakásos iskolába ment. A nyelv kötötte továbbra is a mamához: írt egy ötfelvonásos verses tragédiát latinul (a kedvéért soronkénti német fordítással, összesen százhusz onegy oldalon), anyjának dedikálta, majd elküldte, és várta a részletes véleményt.

Canetti mohón sorolja, mennyi mindent köszönhet anyja példájának és tanításának - azokat az adományokat is, melyeket továbbfejlesztve ellene fordított: a makacsságot, az intellektuális függetlenséget, a gyors gondolkodást. Elmélkedik azon is, hogy az életteli ladino, amit gyermekkorában beszélt, gyors gondolkodásra serkentette. (Mert a koraérett gyermek számára a gondolkodás nem más, mint sebesség.) Canetti összetett beszámolót ad arról, milyen különleges folyamat az intellektuálisan koraérett gyermek esetében a tanulás - teljesebb és irányadóbb beszámolót, mint Mill Önéletrajza vagy Sartre műve, A szavak. Hiszen Canetti képessége a csodálatra azt bizonyítja, milyen fáradhatatlan a tanulásban: az első nem lehet elég mély a második nélkül. A kivételes diák, Canetti, elmúlhatatlanul hűséges a tanáraihoz, mindahhoz, amit jól csináltak, még akkor is (sőt éppen akkor), amikor figyelmetlenül tették. A bentlakásos iskolai tanár, aki előtt éppen "tiszteleg", azzal vívta ki a hűségét, hogy brutálisan viselkedett, amikor az egész osztály ellátogatott a vágóhídra. Rákényszerítette, hogy valami különösen hátborzongató látványt szemügyre vegyen, és Canetti megtudta, hogy az állatok lemészárlása olyasvalami, "amin nem tudom túltenni magamat". Az édesanyja, ha brutális volt is, a fiú kirívó éberségét mindig táplálta a szavaival. Canetti büszkén mondja: "A néma tudást veszélyesnek tartom."


Canetti inkább "hallgató"-nak, mint "látó"-nak tartja magát. A Káprázatban Kien gyakorolja a vakságot, mert fölfedezi, hogy "a vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk egyetlen, óriási vakság". Különösen a Tömeg és hatalom utáni műveiben - mint a didaktikus című Marrákes hangjai, a Der ohrenzeuge, A megőrzött nyelv - hangsúlyozza a moralista szervet, a fület és mellőzi a szemet (további változtatásokat hajt végre a vakság témájával kapcsolatban). A hallás, a beszéd és a légzés felértékelődnek, ha fonto s dolog a tét, néha csak fül-, száj- (vagy nyelv-) és torokmetaforák alakjában. Amikor Canetti megjegyzi, hogy a "leghangosabb rész Kafka életművében erről a bűnről beszél, az állatok iránti tiszteletből" - maga a jelző az árulkodó.

Ami hallható, azok a hangok, a fül a tanújuk. (Canetti nem beszél a zenéről, sem más nem verbális művészetről.) A fül a figyelmes érzékszerv, alázatosabb, passzívabb, közvetlenebb, kevésbé diszkriminatív, mint a szem. A tény, hogy Canetti elutasítja a szemet, annak a jele, hogy eltávolítja magát az esztéta érzékenységétől, melynek jellegzetessége, hogy a látható dolgok gyönyörűségével vagy bölcsességével, azaz a felszínnel foglalkozik. A fülnek juttatott egyeduralom tolakodó, tudatosan archaizáló téma Canetti kései műveiben. Újrateremti az archaikus szakadékot a héber és görög kultúra, a fül és a szem kultúrája, az erkölcs és esztétika között.

Canetti egyenlővé teszi a tudást a hallással, a hallást azzal, hogy mindent hallunk és még így is képesek vagyunk válaszolni. A marrákesi tartózkodása alatt begyűjtött benyomásokat a "hangokra" irányított figyelem minősége egyesíti, melyeket Canetti önmagában próbál összegezni. A figyelem a könyv formális tárgya. Canetti szembenéz a szegénységgel, a nyomorral, a torzulással, azaz vállalja, hogy meghallja a szavakat, kiáltásokat, artikulálatlan hangokat "az élet peremén", meghallja őket, igazán figyel rájuk. A Krausról írott esszéje olyasvalakit ábrázol, akit Canetti egyszerre tart eszményi hallgatónak, illetve hangnak. Canetti azt állítja, Kraus hangokat hallott, a füle állandóan nyitva állt, hogy "az igazi Karl Kraus volt a beszélő". Az írót mint hangot emlegetni olyan közhelynek számít, hogy könnyen elveszhet Canetti gondolatának az ereje - és jellemzően szó szerinti jelentése. A hang Canetti számára a cáfolhatatlan jelenlét. Valakit hang minőségében kezelni azt jelenti, hitelt adni neki; megerősíteni azt, hogy hallunk azt jelenti, azt halljuk, amit hallanunk kell.


A valódi és képzelt tudást elegyítő Borges-elbeszélés tudósához hasonlóan Canetti kedveli a tudás fantáziadús elegyét, a szertelen osztályozást, a szellemes hangváltásokat. A Tömeg és hatalom - németül Masse und Macht - a fiziológiából és a zoológiából vett analógiákat kínál a parancs és az engedelmesség leírására; talán akkor a legeredetibb, amikor a tömeg fogalmát kiterjeszti az olyan nem emberi lényekből álló gyűjtőfogalmakra, melyek "emlékeztetnek" a tömegre, "tömegnek érződnek", vagy "jelképezik a tömeget mítoszban, álomban, beszédben és dalban". (Az ilyen gyűjtőfogalmak között szerepelnek Canetti ügyes katalógusában a tűz, az eső, a kéz ujjai, a rajzó méhek, a fogak, az erdő, a delirium tremens kígyói.) A Tömeg és hatalom nagy része latens vagy esetleges science fiction elemek függvénye, melyek hátborzongatóan önálló életre kelnek, példátlan mozdulatok, tempók, hangerők gyűjteménye. Canetti az időt (a történelmet) térré változtatja, ahol furcsa biomorf lények - a Nagy Vadállat, a Tömeg különböző formái - múlatják az időt. A tömeg mozog, kiárad, nő, terjeszkedik, összehúzódik. Lehetőségei párosak: Canetti szerint a tömeg gyors vagy lassú, ritmikusan mozgó vagy tespedő, zárt vagy nyitott. A falka (a tömeg egyik változata) sóhajtozik, imádkozik, nyugodt, kifelé vagy befelé forduló.

Mint a tekintély pszichológiájáról és szerkezetéről szóló beszámoló, a Tömeg és hatalom visszatér a tömegekkel és hordákkal kapcsolatos XIX. századi beszédhez, hogy kifejthesse a politikai rémálommal kapcsolatos poétikáját. A francia forradalom és később a kommün iránti megvetés volt a XIX. század tömegekről szóló könyveinek üzenete (akkor olyan mindennapinak számítottak, amilyen divatjamúltnak ma), Charles Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds (1841) című művétől Le Bon A tömegek lélektana című munkájáig (1895), amelyet Freud csodált, és a La psychologie de la révolutionig (1912). Ám amíg a korábbi íróknak be kellett érniük a tömeg patológiájának bemérésével és az evvel kapcsolatos moralizálással, Canetti magyarázni akar, kimerítően megmagyarázni például a tömeg rombolóösztönét ("gyakran említik mint a tömeg legfeltűnőbb tulajdonságát" - mondja róla), biomorf paradigmái segítségével. Le Bonnal ellentétben, aki a forradalom ellen foglalt állást, a status quo mellett (ezt Le Bon a legkevésbé elnyomó diktatúrának tartotta), Canetti a hatalom ellen érvel.

Az olyan fogalmak, mint "osztály" és "nemzet" hátrányára vizsgált tömegen keresztül megérteni a hatalmat, annyit tesz, mint ragaszkodni a történelmietlen megértéshez. Hegelről és Marxról szó sem esik, nem azért, mert Canetti olyan önhitt, hogy nem méltóztatik leereszkedni az ismerős nevekhez, hanem mert érvrendszere élesen antihegeliánus és antimarxista. Történelmietlen módszere és konzervatív politikai beállítottsága Freudhoz közelítik, bár semmilyen tekintetben nem freudista. Canetti az, ami Freud lehetett volna, ha nem a pszichológiát választja: Canetti sok, Freud számára is fontos forrást választ - a pszichotikus Schreber bíró önéletrajzát, antropológiát, az ősi vallások történetét, Le Bon tömegelméletét -, de egészen más következtetésekre jut a csoportpszichológiával és az egóval kapcsolatban. Freudhoz hasonlóan megkísérli megtalálni a tömeg vallási (azaz irracionális) viselkedésének prototípusát, és a Tömeg és hatalom nagy része voltaképp egy racionalista elmélkedése a vallásról. Amit például Canetti siránkozó falkának nevez, az csak egy másik elnevezés a siránkozás vallásaira, melyeknek meghökkentő elemzését adja, szembeállítva a katolikus jámborság és rituálé lassú tempóját (amely kifejezi az egyház állandó félelmét a nyitott tömegtől) az iszlám síita ágának őrjöngő gyászával.

Freudhoz hasonlóan Canetti patológiává oldja a politikát, a társadalmat szellemi tevékenységként kezeli - természetesen barbár tevékenységként -, amely megfejtésre vár. Így mozdul el a tömeg fogalmától a "tömegszimbólumig", majd úgy elemzi a társadalmi csoportosulásokat és a közösségi formákat, mint a tömegszimbólumok tranzakcióit. Amikor a francia forradalmat a he lyére teszi, azaz a rombolóösztön kitörési mintájánál érdekesebbnek tartja a franciák "nemzeti tömegszimbóluma"-ként, tömegelmélete mintha végső fordulatához érkezne.

Hegel és követői számára a történelmi (amely az irónia otthona) és a természetes két radikálisan különböző folyamat. A Tömeg és hatalomban a történelem "természetes". Canetti a történelem előtt akar bizonyítani, nem a történelem segítségével. Kezdi a tömeg leírásával, aztán, mintha illusztrálni akarná, következik a "Tömeg a történelemben". A történelem csak példákat szolgáltat - gyorsszolgáltató. Canetti elfogult a (hegeli értelemben) történelem nélküli népek mellett, az antropológiával kapcsolatos anekdotáknak ugyanazt az illusztratív értéket tulajdonítva, mint egy fejlett társadalom valamelyik történelmi eseményének.

A Tömeg és hatalom szertelen könyv - szó szerint szertelenné teszi az "egyetemesség" eszménye, amely Canettit eltereli a nyilvánvaló utalástól: Hitlertől. Közvetett módon azért megjelenik, a központi szerepben, melyet Canetti Schreber bírónak ad. (Ez az egyetlen hely, ahol Canetti Freudra utal - egyetlen diszkrét lábjegyzetben, melyben közli, ha Freud egy kicsit tovább élt volna, Schreber paranoid káprázatait kedvezőbb helyzetben figyelhette volna meg: mint a politikai, pontosabban a náci mentalitás prototípusát.) Canetti azonban tényleg nem eurocentrikus - ez az egyik legnagyobb szellemi eredménye. Mivel éppen olyan jártas a kínai, mint az európai gondolkodásban, a buddhizmusban és az iszlámban éppúgy, mint a kereszténységben, Canetti meglepő szabadságot élvez, nem bénítják a gondolkodás szokásos korlátai. A pszichológiai tudást is képtelen korlátozó módon használni: a Broch-hommage előtt szerzője nem tarthat semmit sem olyan hétköznapian egyszerűnek, mint a személyes motívumot. A történelem nyilvánvaló korlátozó erejével pedig harcol: "Sokat adnék azért, ha megszabadulhatnék rossz szokásomtól, a világ történelmi szemléletétől" - írta 1950-ben, két évvel azután, hogy elkezdte a Tömeg és hatalom írását.

Tiltakozása a történelmi látásmód ellen nem csak a korlátozások legnyilvánvalóbbikának szól. Éppúgy tiltakozás a halál ellen. A történelemre gondolni annyi, mint a halottakra gondolni; szüntelenül emlékeztetni magunkat a saját halandóságunkra. Canetti gondolata a szó legszorosabb értelmében konzervatív. Sem a gondolat, sem Canetti nem akar meghalni.


"Mindent érezni akarok, mielőtt gondolok rá" - írta Canetti 1943-ban, és ehhez, folytatja, hosszú életre van szükség. Idő előtt meghalni annyit jelent, mint nem jóllakatni önmagát, azaz nem kihasználni agyának minden erejét. Majdnem olyan ez, mintha Canettinek a mohóság állandó állapotában kellene tartania a tudatát, hogy véletlenül se békülhessen meg a halállal. "Csodálatos, hogy az agyban semmi sem vész el" - jegyezte fel a füzetébe egy talán nem is ritka euforikus pillanatban, "már önmagában ez nem elég ok-e arra, hogy soká, sőt örökké éljünk?". Vissza-visszatérő képek jelzik, hogy mindent érezni akar, vagy mindent egy fejben összegezni, azon kísérleteiről árulkodván, hogy mágikus gondolkodással és erkölcsi lármával "elutasítsa" a halált.

Canetti felajánlja, hogy alkut köt a halállal. "Egy század? Rongyos száz év? Túl sok lenne egy becsületes szándékhoz?" Miért éppen száz év? Miért nem háromszáz? - mint Karel Čapek 337-éves hősnője A Makropulosz ügyből (1922). A darab egyik szereplője (egy "progresszív" szocialista) ecseteli az átlagos élettartam hátrányait.


Pontosan úgy hangzik, mint Canetti, azzal a különbséggel, hogy Canetti nem igazolja sóvárgását a hosszú életre azzal, hogy akkor több lehetősége lenne jó műveket létrehozni. Olyan nagy az elme értéke, hogy ez önmagában elég a szembeszálláshoz a halállal. Canetti azért meri megtámadni a halált, mert az ész olyan valóságos a számára, a test pedig olyan valótlan, hogy semmi aggálya nincs a különlegesen hosszú élettel kapcsolatban. Canetti nagyon szeretne száz évig élni; ám miközben fantaziál, nem kéri, mint Faust, hogy térjen vissza az ifjúsága, sem azt, amit Emilia Makropulosz kapott alkimista apjától, az ifjúság varázsos meghosszabbítását. Az ifjúságnak semmi köze Canetti halhatatlanságról alkotott elképzeléséhez. Neki csak hosszú élet kell, az agy hosszú élete. Magától értetődőnek tartja, hogy a jellemnek ugyanaz a fontos a hosszú életben, mint az agynak: úgy véli "a rövid élet tesz minket rosszá". Emilia Makropulosz szerint viszont a hosszú élet még rosszabbá tenne:


Ez a nyilvánvaló végzet az, amit Canetti nem akar elismerni. Nem fél attól, hogy ellankad az étvágy, beteljesül a vágy, leértékelődik a szenvedély. Canetti nem szentel több figyelmet az érzelmek romlásának, mint a testének, kizárólag az elme állapota érdekli. Ritkaság, hogy valaki ennyire otthonosan érezze magát az elméjében, a kétely legcsekélyebb jele nélkül.


Canetti olyasvalaki, aki mélyen át érezte a szavak felelősségét, és munkáinak nagy része arra tesz erőfeszítést, hogy továbbadjon valamit abból, amit megtanult: hogyan lehet odafigyelni a világra. Semmi tantétel, sok gúny, szorongatottság, bánat és eufória. Az ész szenvedélyének üzenete a szenvedély. "Megpróbálom elképzelni, amint Shakespeare-nek valaki azt mondja: - Lazíts!" - mondja Canetti. Műve ékesszólóan védi a feszültséget, az erőfeszítést, a morális és amorális komolyságot.

Canetti azonban nem egyszerűen az akarat hőse. Innen a váratlan, utolsó tisztelgés a nagy író előtt, akit Brochban fedez fel: az ilyen író, mondja, megtanít minket lélegezni. Canetti azzal ajánlja Broch írásait: "gazdag tárházai a lélegzetvétel tapasztalatának". Ez Canetti legmélyebb, legfurcsább bókja, ezért Goethének (csodálata legmegjósolhatóbb tárgyának) is hódolt vele: Canetti Goethét is úgy olvassa, mintha azt mondaná: "Lélegezz!" A lélegzés a legradikálisabb elfoglaltság, ha úgy tekintjük, mint felszabadítást más kötelezettségek alól: például, hogy legyen egy életpályánk, jó hírnevünk, halmozzuk fel a tudást. Canetti csodálatfolyamának, Brochhoz szóló hommage-ának a végén utal rá, mit kell legjobban csodálni. A komoly csodáló végül eljut oda, hogy azonnal leáll, nem lendíti munkába a fölszabadított energiát, nem tölti be a megnyitott teret, amit a csodálat tárgya létrehozott. Ezért aztán a tehetséges csodáló szabadon, mélyebben lélegezhet. Ehhez azonban túl kell jutni a mohóságon, azonosulni valamivel, túl minden eredményen, minden erőgyűjtésen.

(1980)

LÁZÁR JÚLIA fordítása

Jegyzet:

1 - Mi olyan különös benne? - kérdezte a férfi.

- Nem is tudom - felelte Anette. - Olyan ööö...

- Én nem találok benne semmi különöset - mondta Rainborough, miután hiába várt a jelzőre. - A szemén kívül egyetlen dolgot látok kivételesnek Mischában, és az a türelme. Mindig legalább száz téma hever a keze ügyében, mégis képes szó szerint éveket várni, amíg akár a legközönségesebb is beérik - pillantott Rainborough ellenségesen Anette-re.

- Igaz, hogy sírva faka d az újsághíreken? - kérdezte Anette.

- Szerintem ez teljesen valószínűtlen! - mondta Rainborough. Anette szeme kerekre tágult...