ADAM ZAGAJEWSKI

A mestereim

A mestereim nem tévedhetetlenek.

Mások, mint Goethe, aki

csak akkor hánykolódott álmatlan,

ha távoli vulkánok nyögtek, s mint Horatius,

aki az istenek és ministránsfiúk

nyelvén verselt. A mestereim

tanácsom várják. Bolyhos

felöltőjükben, mit kapkodva rángattak

álmaikra, hajnaltájt, mikor

a fagyos szél vallatóra fogja a madarakat,

a mestereim fojtottan pusmognak.

Hallom akadozó beszédük.

Versek Lengyelországról

Verseket olvasok Lengyelországról, idegen

költők tollából. A németeknek és oroszoknak

nemcsak géppisztolyuk van, de

tintájuk, tolluk, nagy szívük és

képzelőerejük is. Verseik Lengyelországa

egy vakmerő orrszarvúra emlékeztet, ami

lelegeli a gyapjú falikárpitot: szépséges,

gyönge és oktondi. Nem tudom,

miképpen születik e számtalan képzelgés,

de még engem, a tárgyilagos olvasót is

rabul ejt e mesebeli, védtelen ország,

mi egyaránt jóllakat fekete sasokat, éhenkórász

császárokat, a Harmadik Birodalmat és az Új Rómát.

Az éj

meseszépen táncol

és heves vágyak fűtik.

Kutatja, merre az út.

Erdők mélyén zokog.

Belepusztul a hajnalba,

a hőbe, a kakasszóba.

A mások alkotta gyönyörűségben

Csakis a mások alkotta

gyönyörűségben találni vigaszt,

a mások zenéjében és költészetében.

Csakis mások menthetnek meg minket,

még akkor is, ha a magány ópiumként

bódít. A mások nem jelentenek poklot,

ha idejekorán megismered őket,

amikor homlokuk még álmoktól tiszta.

Így aztán folyton tűnődöm, magázzam-e

őket vagy tegezzem. Minden egyes magázás

merénylet a kétségtelen te ellen -

ugyanakkor egy idegen által írt vers

a komoly párbeszéd fedezetét kínálja.

Egy kínai költemény

Egy ezer esztendeje született

kínai költeményt olvasok.

Szerzője az esőről ír,

mi egész éjjel verte

csónakja bambusztetejét,

s a békességről, mi legvégül

szívébe költözött.

Fura egybeesés csupán,

hogy most is épp november van, köddel

s ólomszürke alkonnyal?

Merő véletlen,

hogy egy másik ember is él?

A költők fölöttébb fontosnak tartják

a különféle díjakat és a sikert,

miközben minden áldott ősszel

könnyek potyognak a pompás fákról,

s ha fennmarad valami,

csupán az eső lágy mormolása

a se vidám, se bánatos

versekben.

Csupán a tisztaság marad láthatatlan

és a napszállta, amikor a fény s az árny

egy pillanatra megfeledkezik rólunk,

sürögve csoszogó rejtelmekről.

Antológia

Aznap este egy antológiát olvastam.

Ablakom bíborszín felhők súrolták.

Az eltelt nap egy múzeumba röppent.

Hát te - ki is vagy te?

Nem tudom. Akkor sem tudnám,

ha vidámságra születnék?

Bánatra? Kitartó várakozásra?

A szürkület friss levegőjénél

egy antológiát olvastam.

Régvolt költők éledtek bennem, daloltak.