Mario Benedetti

Hát igen, a magány...

Hát igen, a magány.

Csupa régi dolgot hoztam magammal, rajtuk át nézem a fákat:

van itt egy tél, néhány levél az ágon, egy üres pad.

Fázom, de mintha valaki más volna, aki fázik.

Könyvet hoztam magammal, akárha könyvből

léptem volna ki én is, önfeledt férfi, kezében könyvvel.

Távoli nap a mai, tűnődő.

Mintha csak festményekről ismernénk a tájat,

novellákból a karácsonyt,

fekete-fehér nyomatokról a park vonalait.

Hát igen, a magány.

Az a nő a padlóra lepedőt terített, be ne piszkolódjék,

lefeküdt, ollót fogott, a mellébe döfte,

de nem volt elég ereje, hát kalapácsot ragadott: morbid dolog.

Az újságban olvastam az egészet.

Nézzétek el nekem.

Képek

Minden összetart most, fakéreg feketéje, égszínkék nyálfolyás

az ing nyakán, mosdani, inni való víz, meg a fa, hogy legyen tűz,
                               legyen árnyék.

Jön az asszony, mondani, kész a leves már,

az asztalra hordta, amijük van.

Odakinn napsütésnek támasztott gereblye, sötétlő pinceszáj,

idebenn felnőttek, gyerekek együtt esznek.

Fecske cikkan át a villa fogai közt,

falatok buckái, kies vidékek,

zöldellő hepehupák, illó könnyűség.

Úgy létezni, ahogy olykor elképzeljük a létet.

A Triglavi park

Hajdanvolt örömök rakódnak le a folyó mentén,

akár a kőre ledobált ruháink

s e távoli napon magunk vagyunk a víz türkizével.

Az összebújt két cipő lábunkat átengedi

a víznek, a szélnek, a hajnalkát szedegető pillanatoknak.

Még az életre gondolunk, törékeny, mint a tegnap.

Deszkahíd köti össze a házakat, képeslapon járunk.

Lod Pod Mangartom: az ajtórésen

kopott, öreg padlólapok sora villan,

a homlokzatokat virágözön borítja.

S a szétterülő mezőkről, függőleges

sziklafalak felől kering az ének:

"Egyszer láttuk a tenger t, azóta bennünk forgolódik,

ide, a hegyek közé költözött hát." S megyünk

kettesben a vízzel, rápillantunk, valahányszor eszünkbe jut,

s egy ház merül fel, tán csak képzeletünkben, sodródik a kintorna

ki tudja merről érkező, valószerűtlen zenéje.

Házunkban az erkélyen üldögélő...

Házunkban az erkélyen üldögélő

kis öregasszonyok sorra kihalnak.

Madellának hívták, meséled,

tyúkokat tartott benn a lakásban,

a lába püffedt,

mezők, egek anyja volt, ők laktak tekintetében.

Útra kel immár a kezemben lévő könyvből

kilépett nimfákkal, pásztorokkal,

mintha arcom növekedne tájjá,

utak szántják keresztbe-kasul.

És vascsiga csusszan a feszülő

kötélen, rajta csüngve a gyermek

ellebeg, Isten tudja, hová.

Szikrákról szólhatok csak, szétporló fellegekről,

pedig csupa színeset írnék legszívesebben, ünnepeket,

afféle rólunk szóló tündérmeséket.