Marcel Engel

A sarki bisztró dicsérete

A téma nem kényes. Ám mégis azzal kell kezdenünk, hogy eloszlatunk minden félreértést, bármennyire mulatságos légyen is egyik-más ik. Tehát: nem kell ahhoz a Sacol1 zsoldjában állni, hogy vidám dicshimnuszok dalolásába kezdjünk az édes bűnről, mely arra indítja a derék luxemburgiakat, hogy bezsúfolódjanak egy rosszul megvilágított lyukba, megigyanak egy pohárkával és hevesen diskuráljanak. Felettébb hálásak vagyunk nekik ezért. Drága honfitársaink ugyanis általában nehézkesek, s annyira lehúzza őket savanyú vagy kellemetlen hibákkal ékesített erényeik páncélja, hogy már távolról árasztják az unalmat, akár az egyházfi az ifjú hölgyek erkölcsi nevelését szolgáló regényekben. Örvendezzünk hát, hogy legalább egyszer feltárják egy mosolyt fakasztó gyengéjüket. A túl zord erkölcs zónájában az emberi levegő belélegezhetetlen.

Másfelől óvakodnánk magunkra haragítani a szigorú, takarékos hitveseket. Jelentsük ki azonnal ezen gyengéd és aprólékos lelkek megnyugtatására, hogy magunk is felháborodottan elítéljük azon csapodár férjeket és tévelygő apákat, akik becstelenül szórják a család pénzét kétes hírű kocsmákban és egyéb buja helyeken.

Alázatos törekvésünk nem más, mint adózni a társadalom-lélektannak, és megadni az illő tiszteletet ennek a szinte nemzeti intézménynek, a jó luxemburgi bisztrónak. Lehet, hogy e célunk kissé túl ambiciózus, ám ez ellentétes lenne szándékunkkal. Arról van szó, hogy a téma akaratlanul is az elvont fogalmak birodalma felé húz. És azt még az absztinencia legbőszebb hívének sem ártana elismernie, hogy amit Schiller hiába kért számon a színházon, azt nálunk a maga alázatos módján megvalósítva a bisztró "eine moralische Anstalt"-tá2 vált. A nagy Arisztotelész leleményes elméletét esetünkre alkalmazva még azt is ki merjük jelenteni: az antik színház mintájára - "si componere magnis parva mihi fas est"3 - katarktikus, az erkölcsi felemelkedést szolgáló hely. Ami az amerikainak a mozi, a franciának a politizálás, a spanyolnak a szerenád, az angolnak a krikett, a hollandnak a tulipán, a dánnak a kerékpár, az nekünk a bisztró őszinte bajtársiassága. Akad olyan komoly megfigyelő, akik vitatja ezt az elsőbbrendűséget, és a tekét nevezi országunk kedvenc időtöltésének. Ne akadékoskodjunk már! Hát a teke talán nem a bisztró édes gyermeke?

Tiszta ügy ez. Tiszteletre méltó intézménnyel van dolgunk, amely mély gyökereket eresztett a helyi szokásokban. Ám ahhoz, hogy a folyékony gyönyörök eme titkos búvóhelyét nevén nevezzük, hiányzik a megfelelő szó, az ízes kifejezés. A "Wirtshaus" vagy a "Café" idegen elnevezések, amelyek értelme túl általános. A szegénység lenne az oka, vagy netán dialektusunk képmutató szemérmetessége? A franciának és a németnek pazarlóan gazdag a szókincse erre a célra. Milyen névvel illessük a tisztességes élvezet eme színhelyét: kocsma, kávéház, borozó, bár, csapszék? Nagyon szeretem a bisztró szó bensőséges és népies hangzását, és üdvösnek tartanám, ha szélesebb körben is elterjedne nálunk. A "Wirtshaus" túl terjedelmes, nehézkes és pirinyót közönséges is. A csodálatos "CAFE" hatalmas betűkkel terpeszkedik valamennyi kocsma cégtábláján. De hamisan keleties illata nem a megfelelő helyen, rosszindulatú környezetben idézi a XVIII. századi művelt lélek és szabados szellemiség elegáns világát: a párizsi Café Procope, vagy a páduai Café Pedrocchi nemes hagyományát. Bizalmaskodó hanyagsága ellenére még Tristan Bernard "Petit Café"-ja is megőriz egy bizonyos kacérkodó és világos jelleget: bájosan régimódi, tipikusan francia kedélyesség uralkodik benne, amely semmiképpen sem felel meg a mi tömény levegőnknek.

A luxemburgi bisztró egyszerre sötétebb és komolyabb. Az emberek szépen leülnek megszokott helyükre, lehetőleg valami elszigetelt sarokban. Ott tartják titkos összejöveteleiket, ott végzik hasznos munkájukat. Bizalmas és hihetetlenül értékes értesüléseket súgnak a fülükbe avatott szakértők. (Minek is a szakértői?) Ők maguk is súlyos hangot adnak kijelentéseiknek. Á, nem, ők aztán nem vesztegették az idejüket, adják tudtára sokat sejtetve kételkedő és kíváncsiskodó hitvesüknek, mikor este megtérnek hajlékukba. Szegények, nem merik bevallani, hogy egyszerűen csak szeretnek iszogatni, ezért hát úgy fogják a korsót, mint sekrestyés a szenteltvizet.

Ám sajnos a közrend emez oszlopos védelmezői mellett ott vannak a többiek, akik a kocsmában csak az asztalt támasztják. (Kik is ezek valójában? Csak nem mi magunk? - Nem, az ki van zárva, mindig másokról van szó.) Ezek miatt, akik csak a potyázásra utaznak, akik leginkább magukban ülnek a poharukkal, mélázva, mint Verlaine az abszintjével, mondom, ezek miatt veszíti el erkölcsös erényét a bisztró. Az ördögbe velük! Én csak az erényes, szolid ivókról beszélek, akik bölcsen átgondolt tervet követve látogatják a kocsmát, oly pontosan, mint a vecsernyére járó asszonyságok, és mindig csak a déli harangszóra, meg amikor lejár a munkaidejük, este tizenegy után pedig soha.

*

Amennyiben igaz, amit a nagy tudású Albert Dauzat állít etimológiai szótárában, hogy a bisztró szó a francia "bistre"-ből ered, márpedig ez valami barnás kosz jelenlétét tételezi fel, akkor örvendenék csak igazán annak, ha a szó meghonosodna nálunk. Mert az igazi bisztró füstös terem, színe a rossz dohányé, kinézete barátságtalan, világítása fukar, szagában a sör és a cigaretta vetekszik egymással. Csak a beavatottak élvezik intim bájait. Ha az elővigyázatlan kocsmáros (hogy magához csalogassa a kuncsaftokat) fel találja újítani az italmérést, hogy aztán csillogjon a műfémtől és az ezerszeresen visszaverődő fényektől - miután elmúlik az első rácsodálkozás élménye, igen hamar magára marad az üres asztalok között, és sopánkodhat azon, milyen károkat is okozott sajátos modern ízlésével.

Az igazi természetbarát a vad tájakat keresi, és megveti a turistáknak készült prospektusokban katalogizált és hirdetett területeket. A kocsmák igazi, tiszta barátja menekül a new look csalfa pompájába öltözött sörözőkből, vissza kissé szurtos, de kényelmesen meleg régi tanyájára.

A francia bisztrót a pult uralja. A vendégek körbeülik, gyengéden rákönyökölnek, és az italt kedves cseverészéssel öblítik le. Minálunk az ember megfontoltan asztalhoz ül. Először is szó sem lehet udvarias vagy könnyed beszélget ésről. Csak apránként, óvatos kérődzés után, a szertartásnak megfelelő italáldozatokon túl, a sörpára csodálatos hatásának engedve kezdenek oldódni a renyhe nyelvek. A beszélgetés fura monológokból áll össze, amelyek kirobbannak és keresztezik egymást, és amelyeket hosszú hallgatások szakítanak meg. Ezek a kőbefaragott bölcsként görnyedező férfiak csalhatatlan jóslatokba bocsátkoznak, és mind a saját magáé előtt adózik a legnagyobb tisztelettel.

A brisztóbeli társalgás lassú érlelődési folyamat eredménye, gyűlölt ellensége a siettetés. Ebből következően határozottan elvetjük azok szótörténeti képzelődését, akik a bisztrót az oroszból származtatnák, mely nyelvben a "bisztro" annnyit tesz: gyorsan! Merthogy, folytatják ezek az álmodozó vészmadarak, a megszálló orosz katonák - nyugalom, a történet még 1815-ből származik! - megszegvén az előírásokat, suttyomban be-bementek a párizsi óvárosi kiskocsmákba, és elkiáltották magukat, hogy: bisztro!, bisztro!, azt követelve, hogy sürgősen szolgáljanak nekik innivalóval. Ám az is lehet, hogy a kifejezés csak később, békésebb körülmények között jelent meg, 1900 táján, a francia-orosz szövetség idején, amikor a cári hadiflotta tengerészei baráti látogatást tettek Párizsban. Idővel a kifejezés átment a tolvajnyelvbe. És én épp ezt az argóízét kedvelem, ha már nem létezik rá hamisítatlan luxemburgi elnevezés.

*

Az átlagos luxemburgi komoly és módszeres férfiú. Szereti, ha megvan a saját munkája, a saját háza, a saját hites felesége, és főleg, a saját bisztrója. Noha mindenben épp olyan, mint a szomszédja, jogosan mondhatni róla, hogy individualista, csak éppen nagy példányszámban létezik. Egyetlen szenvedélye van, és még az is igencsak mértékletes: a kis sarki bisztró, ahol, letudván aznapra kiszabott teendőit, találkozhat bajtársaival és barátaival.

Vajon ki merné megfosztani ezt a rendes embert a kocsma édes-savanyú élvezetétől, amelyért oly keményen megdolgozott, s amelynek oly józanul adózik? Még a lánglelkű Kálvin sem kelne ki a mi kávéházaink ellen. Nincs b ennük semmi erkölcstelen. Sem játék, sem nők. Hiába keresnél nálunk amolyan Francis Carco-féle montmartre-i lebujokat, ahol egy felkavaró tekintetű lány szívfacsaróan szomorkás, érzelmes románcokat énekel. Akár a merev középkorban, hímnemű polgártársaink nem kevésbé szigorúan szereznek érvényt ennek az alapelvnek: "mulier taceat in taberna"!3 És ha mégis akad olyan nő, aki óvatlanul betéved e zord birkózóterembe, meghúzza magát, mint nyúl a hajtóvadászaton, s érzi, hogy éppen csak megtűrik. Egyébként is az ostoba asszonyok jobban kedvelik a zenés sörözők csupa nikkel bájait. Rosszul bírják a dugóhúzóként tekergő füstfelhőket és a sörös csuklások hangjait - épp azokat a finom esszenciákat, amelyek a testvéri térdek összevisszaságában bódító gyönyört keltenek.

Ó, férfiemberek utolsó édes otthona, demokratikus hely, hol szabadon járhat minden polgár, gazdag és szegény, nagy és kicsi. Ha derék képviselőink, belefáradván a prókátorok szónoki mutatványaiba (oly unalmas másokat hallgatni!), néhanapján otthagyják a parlament unalmas vitáit, és akár az iskolakerülő gyermek, derűre találnak az Óváros valamelyik kis kávéházában, ne neheztelj rájuk: csak kiváló politikai ösztönüknek engedelmeskednek. Keresik a jó nép pulzusát. Itt érzik igazán a választópolgárok szívverését. A sörszag a holnap politikájának a kovásza. És előfordul, hogy - mintegy felszentelve a helyet - még a nagyváros illatát szimatoló falusi plébános is betér rég nem látott iskolatársával.

A fapadokon békésen összeér a hivatalnok könyöke a munkáséval, kedélyesen veregeti az élvhajhász vállát a nagy tekintély, irodakukacét a főmufti, bankárét a zsandár, elidegenült művészét a korlátolt polgár, savanyú pofáét a mókamester. Mindenki ismer mindenkit. Egyenlőségpárti lelkünket kellemesen bizseregteti a bisztró nyüzsgése.

A bisztró az indulásra váró tengerjáró mesterséges hangulatát idézi. És valóban átkelésről van szó. A kisváros egyhangúságában állandóan felmerül ugyanaz a fájdalmas kérdés: hogy jutunk el a mindig egyforma nap sivár unalmából a nyugodt , feledést nyújtó éjszaka peremére? Semmi sem ér fel megszokott, édesvízi dereglyeként enyhén bukdáló bisztrónkkal. Mintha Noé bárkájának kicsinyített másában lennének: szegény emberi lények összebújnak egy boldog pillanatra. Megengednek maguknak némi édes haladékot, s behunyják szemüket a napi gondok dagálya előtt.

A bisztróban a luxemburgiak demokratikus érzelmei szabadon érvényesülnek, még ha kissé szertelenül és mesterségesen is. Essék szó bármelyik miniszterről, biciklibajnokról, bankárról, ismert orvosról, kedves nagyivó társaim, ugyan melyiküknek ne bicsaklana ki a nyelve a nagy igyekezetben, hogy elsőként mondja ki a nagy ember becenevét: ja persze, a Tunn, vagy a Petchen, vagy a Jängl, vagy a Vic! Én aztán jól ismerem. A minap is odajött hozzám az utcán, és azt súgta... De (gyors pillantást vetünk körbe) ez aztán köztünk maradjon!

Aki nem jár bisztróba, az vagy alapvetően zsugori, vagy búskomor kedvében van, vagy - és ez ritka szerencsés kivétel - nagyon erős és nagyon bölcs ember. A köznép vígan vagy mogorván megy a nyilvános itatóba, ahol megleli a feledést, az örömöt, a jó emberszagot.

*

Itt mindenki király. Ki ne szeretne időnként király lenni? A gyerek az, amikor tündérmesékről álmodozik, a nő is, amikor szemét mereszti a moziban, és a férfi, ez a békés, igénytelen csorda, mindennap király egy órán át a bisztróban. A férfi újra gyerek. Füstös levegője, szomorú berendezése és szegényes bútorzata ellenére a kocsma boldogságos paradicsommá vedlik át. Tán nem szalmaszálból építik a gyerekek a legpompásabb kastélyokat?

Szegény dolgozó emberek volnánk mindnyájan, a közrend engedelmességre kötelezett, hálátlan feladatok nyűgét nyögő katonái - s hányszor torkolnak le, tesznek rajtunk erőszakot, taposnak el minket? Hányszor kell visszatartanunk jogos haragból fakadó tiltakozásunkat, hányszor kell ájtatos mosollyal hallgatnunk ostoba szavakat? Szegény, gyakran megsértett, gyakran megalázott énünknek jóvátétellel tartozunk. És hol találnánk meg könnyebben, mint a biszt róban, ahol csekély befektetés árán egy alázatos szolga mindig a mi parancsunkra vár, és ahol jószívű barátaink meghallgatnak, kellően értékelnek, felmelegítik lelkünket! Itt vagyok valaki, itt ismét emberszámba vesznek.

Erkölcs furcsa, jómódú és jól kereső doktorai, ti, akik szemére hányjátok a titeket eltartó munkásembernek e silány örömét! Lépjetek be csak egyszer a vidám reménytelenség tanyájába, ahol pipettával mérik a boldogságot, adagonként öt frankért. Ha meg akarjátok ismerni az emberek apró nyomorait, térjetek be a bisztróba, a mogorva agglegények, tönkretett férjek, elgyötört szolgák menedékére. Itt látható a hiúság vására, ahol alázatos önelégültség és üres dicsekvés van a pultokon; a hencegők és a fecsegők, a félreismert zsenik és a felfújt békák körhintája; a szappanbuborékok palettája; a balzsamok piaca, ahol bekötözik azokat a pici karcolásokat, amiket az élet útjának tüskéi ejtenek rajtunk.

Bisztró, kicsi bisztró, átmeneti kikötő, bűvészkoffer, elfojtott érzelmek levezető csatornája, elhízottak és falábúak tornaterme, szamarak és analfabéták gimnáziuma, tanszék nélküli doktorok, mandátum nélküli politikusok, hölgykoszorú nélküli Don Juanok akadémiája, szelídített oroszlánok és bűnbánó rókák tanyája, kondér, amelyben békésen együtt rotyogva készül a halászlé a társasági állatvilág minden halából egy demokratikus bankettre.

*

Képzeljük azt, hogy egy szép napon, úgy este hat körül, bekövetkezik az annyira rettegett világégés - atomrobbanás vagy az ördög valami más műve. Egy gigászi robbanás az ország valamennyi élőlényét egyetlen pillanat alatt szénné égeti. Szörnyű, világléptékű pompeji katasztrófa! Majd néhány évszázad múltán egy új világ régészei feltárják a romokat, és az emberi holttesteket utolsó mozdulatukba meredve találják. Nálunk vajon hányat találnának kocsmaasztal körül kuporogva, tipikus beszélgető pózban, kezük görcsben a poháron? Mit szólnának az eljövendő kor rovaremberei? Vajon sóhajtoznának-e sajnálkozva: ó, atomkor emberének idilli élete! Legyetek boldogok, hogy ily en édesen ringató, álomszerű halál végzett veletek! Kicsit később komoly művekben írják majd le a rekonstruált történetet. És ezt az eltemetett civilizációt - talán kicsit irigykedve - elnevezik bisztrókornak.

1 A luxemburgi vendéglátóipari szekszervezet. (A szerk.)

2 Morális intézménnyé

3 Ha szabad a kicsiket a nagyokhoz mérnem

3 Asszonynak kocsmában hallgass a neve