Jeanne Muller-Grandwohl

Rumelange és Luxembourg 1900 körül

Fura egy porfészek volt, ahol születtem. Ez az apró, jelentéktelen falu egyik pillanatról a másikra zsibongó, életteli hellyé változott, amint a vasércbányákat felfedezték. Szinte mindenki nekifogott a kitermelésnek. A hatalmas erdők, a kies mezők helyén csakhamar gigantikus vakondtúrások magasodtak. A lakosság létszáma hirtelen több ezer főre nőtt, és a lomha, vontatott, a lorraine-i szomszédságnak köszönhetően francia kifejezésekkel telitűzdelt tájszólás mellett hirtelen felcsendültek a piemonti nyelv tiszta és dallamos szótagjai.

A nagygazdák többsége lassanként eleresztette az eke szarvát, és a bányatulajdonosok vasalt végű botjával cserélte fel azt. A zsellérekből bányászok váltak, és a lányok is szépszerével találtak könnyebb, több szabadidővel járó foglalkozást, nem kellett már tehenet fejni, disznókat gondozni vagy a mezőre járni.

Azért maradt elég paraszt, s így a helység falusias jellege sem veszett el.

Köves utcák voltak akkoriban, járda sehol, esős időben valóságos zuhatag ömlött végig az úton, vörös iszapot hagyva hátra, melyből a falusi kölykök gyönyörűséges gátakat, alagutakat és kastélyokat építettek, eladdig, hogy engem - mi tűrés-tagadás - a sárga irigység emésztett.

Ott sorakoztak az öreg parasztházak istállóikkal és a hatalmas trágyadombbal, mellettük az új építmények, közben-közben pedig, mint valami odvas fogak, néhány kátrányos fából sebtében összetákolt barakk álldogált a nagy kertek kellős közepén, jelezve, hogy itt hamarosan építkezés indul.

Egyszerű, kezdetleges volt az élet: se víz, se gáz, se villany, s alig-alig akadt olyan ház, ahol ne lógott volna szögön ama bizonyos, kivágott szívvel díszített ajtajú helyiség kulcsa.

Egy-egy munkanap a legkülönbözőbb zajokkal, zörejekkel járt. Reggel öt órakor a valószínűtlenül korán kelő sekrestyés megkondította a harangot. Ha kinyitottuk a szemünket, lidércfényként láttuk táncolni a plafonon a bányákban használt kezdetleges olajlámpák remegő lángját. Az utcán hívogató kiáltások hangzottak, meg ama férfiak súlyos léptei, akik most indultak, hogy tíz-tizenkét óra hosszat a bánya nehéz páráját szívják a szabad levegő helyett. Hallani lehetett a kocsisok "hő!" és "gyia!" kiáltásait is, amint munkába vezették a lovakat, hogy majd b efogják őket a nehéz csillék elé.

Aztán a nap első sugarával egy időben bántó és vidám tülökszó harsant, röfögés, sikkantások, ezernyi apró láb kopogása. A disznópásztor az, épp most tereli végig a falu utcáin az egyre gyarapodó kondát. Időnként ösztökélő ostor durrog a levegőben.

Ó, az a pompás ostor királyi jogarral ért fel a szememben! Mit nem adtam volna, ha csak egyszer is kipróbálhatom! Íme egyik soha nem teljesült vágyam, amelyet már el is temettem mindörökre.

Valamivel később misére indultak a gyerekek, az ájtatos lelkek pedig már visszafelé jöttek ugyanonnan.

A tehenek legelni mentek, egy helybeli siheder vigyázott rájuk, aki nem is volt tudatában, micsoda isteni szerencséje van, hogy mehet ki a szép zöld mezőkre, míg a többieket összezárták egy túlfűtött, túlzsúfolt terembe, s ott hosszú órákon át ugyanazt szajkózták, mígnem a legbugyutább kölykök is felfogták (vagy sem) az ábécé és a szorzás rejtelmeit.

A legjellegzetesebb, reggeltől estig ismétlődő hang a robbantásokat megelőző "bányariadó" volt. Ez mindenfelől visszhangzott a faluban, mert a település szó szerint a bányaterületek kellős közepén emelkedett. Sétáink alkalmával számtalanszor kellett nyakunkba szedni a lábunkat, majd biztonságos távolságból szemlélhettük az egekig röppenő, aztán aláhulló kövek veszedelmes jégesőjét.

Alkonyatkor a reggeli népvándorlás megismétlődött, csak most ellenkező irányba: a holtfáradt bányászok hazatérés előtt még beugrottak egy pohárkára, s a számos bisztró valamelyikének pultján könyököltek, a kocsisok itatni vitték az elcsigázott lovakat, s menet közben összetalálkoztak a fejésre hazafelé igyekvő tehenekkel. A végtelen hosszú konda szemlátomást olvadt, ahogy mind több röfi vált le a csapattól saját óljához érve. A házakban és az istállókban fény gyúlt, az utcán pedig házvezetőnők, szolgálók és gyerekek igyekeztek a langyos, habos tejért. Aztán elhaltak a zajok, s mire megszólalt az estharang, már az egész falu álomba merült. Ekkor keltek szárnyra a kesergő kintorna- és mandolinakkordok, a bársonyo s olasz hangok szívszaggató dallamai, melyek hallatán vonyítottam a gyönyörűségtől és valami homályos nosztalgiától.

A vasárnapok nyugodtan és egyhangúan zajlottak. Iskola ugyan nem volt, várt ránk viszont a zsolozsma kínkeserve! Igaz, hogy a zsoltárok és antifónák ellenségei mindennél nagyobb kárpótlást kaptak. A faluban nem volt cukrászda, ám vasárnaponként, úgy déltájt megjött a luxembourgi vonattal az a lányka, akit mindenki "t'Mëtschekettchen"1-nek hívott, és aki két hatalmas, lapos kosárban csodálatos süteményválasztékot hozott Kuntgentől. Egész héten erről álmodoztunk, tervezgettük, mit is válasszunk - kuglófot, képviselőfánkot, gyümölcsös kosárkát, négercsókot -, de fájdalom, mikor elközelgett a nagy pillanat, bambán rámutattunk a szokásos berlinerre. Hogy miért? Talán egyszerűen megszokásból - de lehet, hogy azért is, mert ez volt a legnagyobb...

A falubeli események? Nos, abból mindössze kétféle adódott, ezek ismétlődtek újra meg újra.

Gyakran, jaj, milyen gyakran lehetett látni egy-egy gyászos menetet, amint épp a kórház felé igyekszik. Négy bányász vonult lassan nehézkes, szabálytalan léptekkel, hordágyon cipelték szerencsétlenül járt társukat, akire épp aznap került a sor. Nyomukban egy asszony kiáltozott és siránkozott, hol könyörgött Krisztushoz és a Madonnához, hol meg éppen elátkozta őket. Kötényébe sivalkodó vagy néma, tágra nyílt szemű gyerekek falkája akaszkodott, ezek majd megismerik az éhezést és a nyomort, amíg édesapjuk újra munkába nem állhat (ha egyáltalán)...

A hordágyon fekvő, mozdulatlan alak néha tetőtől talpig ponyvával volt letakarva. Ilyenkor az út mentén az emberek levették sisakjukat, az asszonyok keresztet vetettek, a kislányok pedig megborzongtak, és sietősen hazafelé iramodtak, a házi tűzhely oltalmába, ahol nem történhetnek efféle kegyetlen balesetek.

A másikfajta esemény a kocsmai verekedés volt, ez általában vasárnaponként vagy fizetés után következett be. Többnyire ivászat előzte meg, néha egy-egy lány volt a kiváltó ok, máskor a két nép közötti ellentétek. Ke zdetnek keresetlen megjegyzéseket vagdostak egymás fejéhez, az olaszok követhetetlenül hadarva, széles gesztusokkal lármáztak, a luxemburgiak zsebre tett kézzel, ugyanazt a pár szót ismételgették, és bántóan nevettek hozzá. Aztán hirtelen kitört a csetepaté: késszúrások, ökölcsapások, ritkábban pisztolylövések.

Sosem felejtem el azt a férfit, amint a dottore háza felé rohant, kezét hasára szorítva, ahonnan véres massza türemkedett ki: a belei! Mennyire csodálkoztam, amikor néhány héttel később szembejött velem az utcán, üdén, akár egy rózsaszál! Aligha sejtette, miért köszönt neki megkönnyebbült mosollyal harsány "buon giornót" ez az ismeretlen kislány...

LACKFI JÁNOS fordítása

1 Déli lányka (luxemburgi).

A kályhánál