|
|
|
|
|
||
Minden héten oly szép és ifjú
A fényképen az Ébredés hasábjain,
A költő, kinek félek igazat adni.
Vére lassan szivárog a másodpercek homályos labirintusában,
Szerényen bölcs, darabka só van ajkán.
Ovidiust szaval és összerezzen,
Ha meghallja az ázsiai éj vonítását.
Telek, őszök;
Parttalanok, feledést hozók.
Nincstelen ország,
Ahol valakit mindig hiányolnak.
Más korban él, mint én,
Aktatáskáját térdéhez szorítja,
Az aranyat rég nem hozó folyók fölött álmosan vonuló fellegek árán
Vagy a vérszín könnyek, a történelem bélyege árán?
Mint egy hangya, mohón
Keresgél Kelet és Nyugat között.
Nem tehet semmiről, mikor a lengyel síkság kín szabdalta tenyerén
Kirobban végre a költők lezárt ajka.
Mi a klasszicizmus
Valaha korhadó
Planéták csikorgását hallgatta Platón lovával
Freud kutyájával cserélt eszmét Nevük szerint
Szólította a csillagokat Álmo
Dott Páva ő fellegek lombgomolyában
Gyöngyöt nyel és szíve meghasad Reggelenként nem
Szerette magát Semmi
Különös Hájas
Nőt szeretett Lucifernek hívták Térden
Állva kért Semmit
Sem kapott Kijárt
Párizsba Ott
Fogát csikorgatta Végrendelkezett Széttépte
Végrendeletét Végrendel
Kezett A szonettért
Disztichonért jambusért spondeusért birtokos jelzőért szabadversért a központozásért
Halt meg Sohasem
Tűrt ellentmondást Költő
Volt
Ma
Zörget az ajtón Holtakat ébreszt Inget
Húz Holtakat ébreszt Fölhúzza
Óráját Holtakat ébreszt Kenyeret
Szel Levelet küld Sír az éjben Holtakat
Ébreszt A holtak
Nyelvük hegyével ajkukat nedvesítik Sikol
Tanak az éhségtől Kezéből
Eteti őket Nem tudja
Költő-e vagy csak És éppen
ez a klasszicizmus
Ez ama rózsa mit Anglia királya ád
E rózsa ékíti Lédának szép madarát
Ez ama rózsa mit hő kebel vigyázva rejt
E rózsa viseli a híres Vénusz nevet
Bensejébe arany nyílvessződet ez húzza
E rózsát nyújtja néked csábosan a múzsa
Épp e rózsát ébreszti május az ifjúnak
Ez az mi rég elmúlt s mi soha el nem múlhat
Ez ama szerteszórt csonthalom szirmai közt
Ez az arany külszín amibe felöltözött
Ez ajak tövise ez ujjak kocsányai
Ez az mi egybeköt s ez az mi kettészakít
Ez ama lélek mi e húsban s e csontban jár
Annyit kapsz belőlem amennyit nékem adtál
Ez a mi rózsánk életünkből mi megmaradt
E zefír űz ki e világból minket is majd
E tövisek oltanak új reményt lelkünkbe
Ez minden csöpp keserves könnyünknek hamvvedre
Ez ama fénylő pont sötét szirmok rejtekén
Mindeneknek ez itt a kezdet s ez itt a vég
Ez elmerül az fölszáll ha eljő az óra
Légyen bár költő avagy éppenséggel rózsa
A jatvingok törzséhez, az ő tavuk partján
Ó jatving királyok mit hagytatok örökül
E két bronz melltű nem sok kezem közt elgörbül
És e tört agyagfazék nem zeng szép krónikát
Vitézségtek hová lett hová a hiúság
Királyotok a bozótban hagyta a koronát
Jogara nem volt más mint faragott tölgyfaág
Mátkáját elcsábítá az Öböl Kígyója
Elmerült a vízen úszó felhőket számolva
Fia álmodozva ült a vízparton éppen
Elragadták a litvánok vagy Medve Nő vérek
Írva vannak tetteitek nyírfának kérgére
Épp ennyit tett a tóban alvó kagylók népe
Vagy a rákok hada itt épp ennyit vitt végbe
Mily könnyen hull egy egész nép a feledésbe
Ó ti jatving királyok hol vagytok e percben
Sejnyben nem beszél a nép csak lengyel nyelven
Kalwarija felől a szél litván dalt hoz már
Traktor berreg út menti sírhalmaitoknál
Ám én mégis úgy hiszem valahol még éltek
Csakhogy hol keresselek mely áldott vidéken
Talán itt a tó partján éji hóviharban
Lengyel szomszéd ablakát zörgetitek halkan
Vagy Izlandon is túl az óceánban mélyen
Titkos városban éltek a tengerfenéken
Mi történik véletek mit rejt a sorsotok
Föld mélyén a sorsfonál hogyan gombolyodott
Köd honol a tó vizén a sápadt hold alatt
Itt szunnyadtunk s az idő fölöttünk elhaladt
Kaparja csak a papírt Írjon csak Ám legyen
Verje véresre ujját a billentyűzeten
Semmit sem hagy örökül mert s enki mert költő
Koponyák közt koponya s álmok közt világ ő
Rakjon össze ezer szót faragjon rímeket
Görgesse csak sírokon e korhadó fejet
Pénzt nem kér hát akkor csak firkáljon kedvére
Hogyha fáj a bal keze és a jobbik szíve
Hogyha szúr az oldala vagy a lapockája
Naplót készít vagy megint csak rímeit hányja
Karattyoljon csak hiszen nem vágyik hírnévre
Koponyás házában e pókhálós szentélyben
Földi jókért nem remeg ám reszkessen mégis
Az Úr mindent elolvas még az ő versét is
Mozgassátok ajakit te csontváz s te álom
De ne irgalmat esdjen szerelemre vágyom
Kiabálja mormolja zengje ez igéket
Fürössze meg tüdejét az éter vizében
Saját arcát keresi minden ősi sírban
Sötét ínség bensejéből ragyogjon fel csillag
És elmormol valamit vagy talán kiáltja
S koponyák s pókhálók közt fölfénylik bordája
Jambusok közt lépdel ám csak puszta sírt talál
Eltűnődik az Úr és jót kacag a halál
PETRÁS EDE fordításai
Lucien Hervé: Magányos futó a Szajna partján, Párizs (1948)
