SÁMSUR RÁHMÁN

Néhány sor egy macskára

Évekig volt egy macska a házban,

mindenki cirógatta, különösen a legkisebb lányom

volt nagyon figyelmes hozzá. Hogy rendszeresen

törődjön vele, hogy nap mint nap várja,

fürdesse, félretegye neki

saját haladagját - mindennapos feladata volt. Egyszer

a macska se szó, se beszéd eltűnt valahová.

Senki nem tudott róla. Mindenütt kerestük -

a kislányom búskomor lett,

úgyhogy két napig nem is evett, csak szótlanul feküdt az ágyon.

Mi több, sértődésből még csak hozzám se szólt,

mintha az én hibám lenne, hogy eltűnt a macska.

Hogy magyarázzam meg neki? Néha az ember így szól: - Hát,

akkor, a viszontlátásra - azt mondja. - Akkor majd jövök. -

Elmegy, és itt hagy minket és mérhetetlen ürességet

hagy maga után, mert soha, soha többé nem látjuk őt.

Még lélegzem

Most már csak így lesz: az álom, mint valami réges-régi

ruhadarab, újra meg újra megszakad. A tudat fátylán túl

egy másik tudat szeme vérvörös mályvarózsa,

s mozdulatlanul ül, magányosan. A csalódottság, akár egy uzsorás,

kint-bent időről időre lecsap. Biztos célpontra,

folyton rám uszítja a húsra éhes vadat, hiszen sebezhető vagyok.

Ifjúságom tavaszünnepén soha nem gondoltam volna, hogy így

        lesz. Úgy tudtam,

vidáman süt majd a nap, holdfény folyama hullámzik

az élet minden fordulatában; és soha nem támad

tűző nap, kemény szárazság vagy lakatlan föld.

Most pedig bélhurut és magas vérnyomás - mint vásott gyerek,

ízületeimre les a reuma; mégis csónakomon vásznat feszítek,

evezőt ragadok makacs kezembe, hogy viharos vizeken

keljek át, és megtaláljam az emberség gyöngyét.

Őz lépked az alkonyat porában, ösvényét figyelve

lopózom utána, nem mint a vadász, hanem hogy tiszta

szépséget pillantsak meg, egyedül. Habozás nélkül elmegyek a fák

        társaságába.

Nem, hogy öljek. Még a világító szemű tigrisre

sem lövök. Biztos távolságot tartva,

megtöltöm szememet testének

aranyló tüzével. Ha hátramarad

valamilyen befejezetlen munka, ha elszakad a kötélzet, ha örvénybe

vész a ki nem mondott lángoló szó, e napnyugtában

jajkiáltás akkor sem fakad ajkamon.

Még mindig alázatos utasa vagyok a szép, jó és igaz

nehezen járható ösvényének. Gyakran egy bányász figyelmével

vájok magamba. Hetvenkedve soha nem táncoltattam

kakadutaréjt, s nem vertem dobot a munkámhoz. Volt az úton

kő, kavics, tüske, sőt gyakran ártott sokféle

támadás, néha kitörő nevetés vagy hazug zokogás.

Még lélegzem. Néha a felhők világában repülök, mint a mítoszok

madara, magányosan. A tűző nap iszonyában hirtelen forrás fakad,

s az érintés bőkezű, szeretetteljes adományával

gazdaggá tesz, végtelenül. Egész testemben minden pillanatban

csillagképek virága nyílik. Miféle ismeretlen

világ tűnik szemeim elé! Régóta rejtező érzelmek

térnek vissza a kibomló vers egy-egy

képében, hasonlatában, metaforájában. Zsigereimben zsibongás.

1999

DÉRI BALÁZS és BANGHA IMRE fordításai