Zygmunt Haupt

Coup de grâce

Fülembe jutott egy kis részlete valamilyen régi históriának, nagyon megrázott, leginkább tragikuma és értelmetlensége miatt. Egyik testvérünkről szólt, emlékszem még, mennyire osztozni akartam a kínjában, ahogyan mesélték, csak egy szokványos történet volt, de nyugodtan továbbgondolhatjuk, egészen a valóság végső határáig. Egy házaspárról szólt, bizonyosan fiatalok voltak, szinte látom őket magam előtt, talán tanárok, a férfi adóhivatalnok vagy ügyvédbojtár is lehetett, el tudom képzelni az asszonykát is, biztosan olyan lengyelfajta nő volt, fakó hajjal és kicsit kiálló járomcsonttal, valamilyen korabeli ruhát viselt, kalapja is volt hozzá nagy tűvel és agyonfoltozott kesztyűje. Férje fiatal ember lehetett, jól ápolt bajuszkával, alighanem nyílt tekintetű, haja talán tüskésre nyírva, és poggyász is volt velük, egy olyan "Gladstone"-nak nevezett koffer, meg egy vasalt, födeles kosár nádból font záracskával, még egy kis lakat is volt hozzá, gondosan bezárva, továbbá egy kabát, és némi osztrák korona a zakó gallérjába varrva, zsebóra lánccal, patkót formázó mandzsettagombok, és azért keltek útra e háborús napokban, hogy rendbe tegyék valamilyen ügyüket, talán az asszony családjánál, vagy más okból, ami haladéktalanul kiűzte őket a városból, de már ott is ültek a bérelt fogaton, bizonyos Salewiczé volt, egy pár zörgő csontú lóval, vászonkantárral, zötyögő szekér a rögös országúton, csak úgy recsegnek a deszkák az oldalában, és ponyvával födve az ülés szalmája, az út hosszú órái alatt lassan hulldogál a kocsi aljába. Keservesek e hosszú órák, mikor mindegyik izmuk másképpen sajog a zötykölődéstől. Mikor folyton a kocsis görbült hátát és rőt ködmönét, ostorát és a dobogó patákat, az elmaradozó távíróoszlopokat, a megkopott út menti házakat, a háborús országút ürességét kell nézniük. Alacsony égbolt, fellegek, pocsolyák a szántón, akár egy másik égbolt szerteszórt darabkái, víz kapaszkodik a füzek ágaiba, varjak kapirgálnak a távolban a barázdák között, nem valami szívmelengető tájkép, de nem is teljesen rideg.

Egy idő múlva megálltak valahol, talán egy kisvárosi kocsmánál, netán vendéglőnél, fogadónál vagy egy kis boltnál, ahol valami élelmet kellett vásárolniuk, és ott, úgy esett, balszerencséjükre katonákra leltek, doni kozákokra vagy cserkeszekre, esetleg huszárokra, akik járőröztek vagy abrakoltattak éppen, vagy elszakadtak a társaiktól, vagy egyszerűen csak martalócok voltak. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy olyan emberek voltak, akiket kihajtottak házaikból, a világ végére vetette őket a háború, bizonyosan ők is fiatal emberek voltak, akikből a háború bűzös lehelete kisöpörte a megtelepedett élet és a földhöz való ragaszkodás ösztönét, mint a kéreg, amiből kifőzték ezt az érzést, olyanok voltak.

Hogy mi történhetett? A támadók, telve félelemmel és áldozataik iránti megvetéssel, kérdőre vonván az utazókat, a támadók, vagyis fölfegyverzett emberek, akik gyűlöletükben képesek erőszakot gyakorolni védtelen társaik felett, alighanem - primitív módon - oly mértékben összemosták a kihallgatás háborús jogát az ember méltóságának vagy a tulajdon megbecsülésének jogával, hogy le tudták szakítani az asszony nyakában függő és a blúz övébe tűzött órát, a félszegen ellenkezni próbáló férjet pedig arcul ütötték.

Arcul ütni a másik embert. Bizonyos időkben és alkalmakkor, bizonyos társadalmi helyzetekben nagyon mély jelentésű és drasztikusan megbélyegző elfajzás ez a szokásban lévő erkölcsi és becsületbéli formáktól, a délieknél és az olaszoknál meg a franciáknál meglehetősen hirtelen cselekedet, és összetűzéskor nem más, mint a tettleges elégtétel bonyolultabb formáinak leegyszerűsítése. A francia anya például pofont ad gyermekének, ha az rosszalkodik, ez számunkra kicsit drasztikus, de náluk érthető. És emlékszem, mást jelentett annak idején az orosz hadseregben is, ahol a fenyítő őrmester és a megfenyített jéger egyaránt elismerte a pofont a nevelő szándék megkövesedett formájának. Esetünkben nem ezt jelentette. Sokszorozott jelentése volt. A pofont adó lovas, szikár és hajlékony, kengyelszíj dörzsölte csizmájában, csuklójára tekert korbácsával, fáradtságtól beesett arcával és egy harcos minden gyötrelmével ugyanazt az indulatot érezte szétáradni ereiben, amivel nemrégiben még lovát sarkantyúzta sebes vágtára a csatamezőn, golyószórók tüzének záporában, alighanem úgy gondolta, villámgyors, velős elintézése volt ez az ügynek, az ember, a leigázott országbéli férfi arculütése, a pofon nevelő szándékú megkurtításával támasztván alá az egész megszálló gépezet tekintélyét.

Az arcul ütött emberben más érzések fogantak. A fizikai fájdalom nem jelentéktelen tényén kívül ugyancsak fájdalmas az arculütés, az azonnali lelki megrázkódtatáson túl ráadásul a szeretett nő jelenlétében, a fegyvertelen ember kiszolgáltatottságában, foglyul ejtve, túlerővel szemben, és a tetejébe meg kellett még birkóznia, mégpedig gyorsan meg kellett birkóznia a hatalmas feladattal, meg kellett látnia a soha még nem látottat. Szokatlan volt neki, hogy büntetésképpen fizikai fájdalom érte, már ez sem mindennapi dolog, hétköznapi összetűzésben pofont kapni, olyasvalami ez, ami a világ legsötétebb zugából bújik elő, és ezért csapása alatt összedőlnek, fölbomlanak, szétszóródnak csaknem mindenek. Egyetlen arculcsapás, képzeljék csak el!

Azután folytatták útjukat ugyanavval a szekérrel. Este volt. Az asszony talán kérlelte: "Stach - semmiség, Stach, Staaach... Imádkozni fogok, hogy elvigye tőlünk Isten, hogy elfelejtsük, Stach..." Nem válaszolt. Talán egymásra pillantottak az esti fényben, a sors két boldogtalan választottja. Tán meg is fogták egymás kezét, ám így sem tudták ledönteni a falat, mely azon a napon kettőjük közé magasodott, azon a napon, mikor ott voltak ők ketten, és elkövetkezik a perc, amelyik lehetne talán osztályrésze valaki másnak is, elkerülheti őket, minden esélyük megvolt, hogy elkerülje őket, de nem!, éppen őket érte ott utol, és ezért e végzetes fal, és emléke nem múlik, és maga sem múlik már el soha! Az asszony talán nyugtalan álomba merült, álmának köze sem volt ahhoz a másik álomhoz, miben férje ült most is biztosan, görbülten, mint a gyertyánfa, az egyszer meghajlított és azután már kiegyenesíthetetlen gyertyánfa, ott ülhetett belébolondulva a fájdalomba, választottságának fájdalmába. A kocsis bizonyára aludt kopott ködmönében, hajlottan a kocsi terhe alatt, mert amikor a vasúti átkelőnél, a nem működő sorompó égnek meredő maradványainál enyhén megemelkedett az országút, akkor hideg gőzfelhőbe burkolózva odaért a kicsiny, mulatságos, imbolygó mozdony, és egy szörnyű csapással elsodorta a szegényes fogatot és a kocsirúdnál a kimerült gebéket és szerencsétlen utasait, egy szempillantás, és már vége is volt mindennek, és ily módon, e coup de grâce-szal lezárta a sors egy őszi nap tragédiáját. Még az első háború idején történt.

PETRÁS EDE fordítása