Eugéne Savitzkaya

A legsötétebb...

A legsötétebb minden teremtmények között a delfin, amelyik

a zsák szövetét szétszaggatta, a tenger meg se

rezdült, senki nem látta, sem az íjász, sem a sas

nem vette észre, felszökött, a szája szegletében

egy szál lógott, acélszál, kenderfonál, a szétszaggatott

vászon darabja, odahagyván a felkavart vizet,

ürülékét a mély iszapban, elszökött, megbújt

rejtekhelyén a kövek alatt, sírnak kicsinyei

ott lent, ne simogassátok őket, nősténye föl-le

úszkál a sziklák közt, homokkal hintve be

a cölöpöket, párával fedve a napot,

a sperma visszahull a kőre, míg a tenger

mélyén árnyak mozognak, folyami testek,

a víz szájból tört elő, felfalta az összes tojást.


Jó is a sár...

Jó is a sár, a bűzös sár, fekete sár, hol legelső

halacska fürdik, megsárgult lepedők

között csillámlik, sötét száját kitátja,

ott az éj, a folyam sötét partja, fekete

levelek tapadnak a falhoz, fekete

iszap csurog a szirmokon, morajló árokpart,

aranyszín süteményt eszem a kavicsokkal, melyek

a parton mállanak, világos folyó partja, csöndes

kavicsok, ki eszi fel az árnyat? Hal árnyéka

növekszik delfinné az égen, sárkány

nő a rengő hegyen, hatalmas, tetovált

fiú, fenséges lábujjakkal, odalent

van a kunyhója, lent a fövenyen,

a tőkehalat füstölöm, felszáll az ágak

közé a füst, a tetők fölé, túl nagy a szél,

fölkavarja a partfal finom homokját,

jó is a sár, ha száraz, jó a szád

nedves iszapja, jó a seggedé, hajnalonta,

reggel, hidegben, jó a lyukakat eltömő,

a házad falát betapasztó sár, jaj mennyire

szeretem a feneked sima földjét,

lefesteni, nyelvemen hordani, a számban

érzem a színeket, a nyálamból és ruhádból

meg ajkaidból állnak össze, lassan

száll a lepényhal, földet érve csak

fekete árnyékfolt, mindennap újra

lehull a fákra és a tetőre, fölkél a mélyből,

nedves, oszló, ízektől hemzsegő, a sót falom.


Szívére mutatott...

Szívére mutatott, fölemelte fekete körmű

kezét, melyre kagylók tapadtak, homok és

tinta ragadt meg festék, hisz a vízmélyi műteremben

aludt idáig, körötte kőedények, mindnek öble egy-egy

pihenő kígyót altatott, tett egy mozdulatot és mondott

valamit, majd lenyelte a tojásából kibújt

kicsi kis férget, nézte, melyik edényben csillog

a cukor, aztán hosszan ivott rá, mindig a hajóforma

kupából kortyolt, citrom és hamu keveredett a kagyló

héjában, hónaljban fölszakadt az ing, ahogy

a vizet merte, vagy ahogy íjával célba vette

az erdő lombja felett szálló gémeket,

sárgállott a levél, ahol a vadász rápisilt

lakkozott színére, ujját szájába kapta, harapott,

lenyalta, sercintve köpött és befúrta a virágok

közé sáros, porfoltos, összekarmolt testét, elöl a lusta,

az oroszlánképű farok: nagymacska, szűzi és szagos.

TÓTH KRISZTINA fordításai