|
|
|
|
|
||
Az ég nyugodt, csendes az este,
Az éj közel, ha nem is sejteném,
Magamon töprenkedem egyre,
Lássam, mi volnék, s mi volna enyém.
Múltamon végignézve láttam,
Nem voltam más, mint mások körülem,
Magam utáni kusza vágyam
Adott csak ezt-azt lényemből nekem.
Régi magam tárt könyv előttem,
Forgatom, mint már olvasott lapot,
Az igazság kihalt belőlem,
Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok.
Utas, ki útján elmerengett -
Két úton jártam párhuzamosan,
Része voltam tájnak, tereknek,
Emléktelenül, vakon, társtalan.
Helyemre értem, már ma sejtem:
Formátlanságom más és más alak.
Saját utam keresztbe szeltem,
Nem látom magamban múlt-magamat.
Én lennék - hisz nincs lehetetlen -
E száz világból jött százféleség
Egy érző pontba sűrítetten,
Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp?
Én lennék az agy, mely a létet
Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb
Perce az időbeli létnek,
Melynek elevensége én vagyok?
III
Ékkő-díszes tőrök régi korokban...
Becses kezek közt opálként forogtam,
Lázas higany oltáráldozatokban,
Kihalt fedélköz, málhák tornyozottan...
Opálok meghitt csendje lángra lobban,
Kincses Kelet útja ezer hurokban,
Szorongó vágy fénylő útkanyarokban,
Termek sora, álomi vontatottan...
Császári menet hosszú sora léptet,
Lándzsák között hézagot les a nép,
És tudva, hogy ott megy zsarnoka, éljent
Üvölt, magasba tartva gyermekét...
De megakad a billentyűzeten
Tétovázó kezed, és elpihen...
VIII
A sorsom legyen végképp ismeretlen
Baldachin közt (hídra lehessen látni),
Zárt gyűrű, körül ametiszt szikrái,
Egy fals mondat posztumusz énekemben...
Virágozzék ostobán, de szünetlen
Szirmok halma dicső lépcsőn, s a nászi,
Lomha fukarság hordja messze bárki
Lelkét kristálylelkemtől ihletetlen...
Ilyen legyen dús tunyaságom, falvak
Róma mezőin, tógán a redő
Rézsút vonala (életünk merő
Baleset), nyugtalan ujjak matatnak...
S közben nem halt meg Kleopátra sem
Ott, hol a hajnal hasad vörösen...
IX
Szívem csorba csarnoka oszlopoknak,
Tenger fölé túl magasan szökell,
Lelkemben fölös gyertyák tűnnek el,
Mind ugyanarra haladva lobognak.
Hullása rézsút árnyaknak, zajoknak,
A lég most áttetsző magányt lehel,
Az éjben csillagok raja kikel,
Az oszlopcsarnok messzi égre roskad.
Antillák pálmái derengenek fel,
Ametiszt álomfüggönyökön át,
Ha nem takarod el szemed kezeddel,
S nem ellensúlyozzák a tág teret, nem,
Dicső középre emelt trófeák
Az éljenező, lármázó tömegben...
X
Végtelen magasból nézve az élet
Megtörtént velem. Sűrűdő ködökben,
Magány kusza füstjében lépve jöttem
Győztesen, halk rítusok körbeértek.
Csillagain árnyéknak, pisla fénynek -
Illó jajok, nosztalgiák köröttem
S az isteni lényeg pörög körökben -
Vagyok számkivetett, csalóka lélek.
A múlt vagyok, melyben eső pereg,
Alacsony ég lapálya, hóesés
Lélektájon, mely tán enyém lehet.
Oka-nincs létem az árnynak meséltem.
Puszta lettem, Isten a feledés
Fővárosát bennem emelte régen...
LACKFI JÁNOS fordításai
