|
|
|
|
|
||
Elmúlt már az eltékozolt idő
amikor tűzzel játszottunk
míg a városok égtek.
Az utazásokat könyvek
olvasásával rövidítettük.
Az ablak alatt mozgó képek
tartották fenn az élet témáját.
Azok akik azt mondták hogy a hatalom a tömegeké
most kegytárgyüzletet nyitnak.
Félénk kaméleonok sétatere:
az új nemzedék praktikus tájak között
már berendezte országát. Hivatalrendszerét. Magabiztos
esztétikáját.
Most már csak a változás változatlan vírusa fog rajtuk.
A tovább rezgő bűnnel való kiegyezés szükségessége
a libatoll-puha levegő közegében.
Még nem évült el egészen
az alváshoz szükséges reményük
hogyha hajnali ötkor felkeltik őket a líra segédei
a szavak párbajára.
Figyelmesen bámulnak minket
mint a szálldosó klasszikusokat
akik angyalokat
verdesnek szárnyaikkal.
Amikor hazámban
meghal egy nagy költő
felkerekedik az elárvult zarándokok őrjárata.
Disztichon ragyog az égen.
A lenyugvó nap kézirata.
A poétát mohó kritikusok
veszik üldözőbe.
Gyanakodó hazafiak.
Gondosan öltözött szeretők.
A legendához
amit a környéken láttak cirkálni
már nincs mit hozzáadni.
Ráadásul istentelen a hőség
s csüggedt reménytelen a kor.
Meg egy tisztázatlan metafora
az anyakönyvet illetően.
A helyi sajtó is
leszögezi: a Szaturnusz áthaladt fölöttünk.
És ő. A nyelv lüktetése nélkül
is állítólag tovább ír.
Messze távol. A történelem kaszinójától.
Az éjeken elpazarolt igazságoktól
amikor a teljes magánhangzóval lelepleződünk.
2001, kedves Schubert asszony, az nem csupán
az új század kezdete, de egyben képzeletem száma is.
Mint ahogy tudja, egy ideje a fikcióm rossz néven veszi
hogy a valósággal szerelmeskedem,
a hasznosíthatatlan idővel összejátszva.
Tudatom tehát önnel, hogy jön a holt
szezon, amit mint mindig, az eltűntek
rövid lejáratú listáján szoktam tölteni.
