Létezik egy roppant módon kísértésbe vivő és igen káros démon - az általánosítás démona. Az emberi gondolatokat azáltal ejti foglyul, hogy minden jelenséget címkével lát el, ezeket akkurátusan egymás mellé helyezi - az egyik gondosan becsomagolt és megszámozott jelenséget a másik gondosan becsomagolt és megszámozott jelenség mellé. Neki köszönhetően az emberi tudás egy olyan nehezen meghatározható területe, mint a történelem, takaros hivatallá változik, ahol a különböző aktákban ennyi és ennyi háború, ennyi és ennyi forradalom szunnyad - így aztán soha nem látott kényelemmel vehetjük szemügyre az elmúlt évszázadokat. Ez a démon olyan szavakat kedvel, mint "eszme", "áramlat", "hatás", "kor" vagy "időszak". A történelemtudós szobájában ez a démon visszamenőleg összekapcsolja, egybefoglalja a régi korok jelenségeit, hatásait, áramlatait. Ez a démon mérhetetlen - és alkalmasint teljességgel hamis - bánatot is okoz avval, hogy tudatosítja bennünk: az emberiség tetszés szerint küzdhet, igyekezhet, mégis csak egy kijelölt útvonalon haladhat. Ettől a démontól félni kell. Csaló. Idősödő kereskedelmi utazó, aki a történelem árjegyzékét tartja elénk. A legelrettentőbb dolog pedig akkor következik be, amikor a kényelmes és szemfényvesztő általánosítások eluralkodnak rajtunk, méghozzá nem akkor, amikor az elmúlt, elhasználódott időkről elmélkedünk, hanem amikor saját, mostani korunkról gondolkodunk. Hadd nevezze el "középkornak" vétlen évek hosszú sorát az általánosítás szelleme, amely csak a gondolkodás kényelmére törekszik. Ez még megbocsátható; lehet, hogy a mai iskolásokat ez mentette meg a legrosszabbtól. Ötszáz év múlva akár a XX. század is, meg még néhány század, bekerülhet egy felcímkézett mappába - "a második középkor" felirattal.5De ehhez nekünk már nem lesz semmi közünk, noha kétségtelenül érdekes elgondolkozni arról a XX. századról, amelyet ötszáz év múlva egy történelemtudós elképzel, vagy arról a homéroszi kacajról, amely kitörhet belőlünk egy jövőbeni tankönyv olvastán. A kérdés tehát az, hogy feltétlenül szükséges-e elnevezni valahogy a mi korunkat - és nem űz-e tréfát velünk ez az igyekezetünk, amely a jövő bölcseit majd vastag könyvekben készteti fantaziálásra.
     Egy ilyen bölcs, egy tisztán látó történész egyszer azon munkálkodott, hogy valamilyen régi háború történetét megírja, amikor hirtelen zajokat hallott az utcáról. Odalenn a tömeg két verekedő embert próbált szétválasztani. Ám sem a saját szemmel látott verekedés, sem a verekedők elbeszélése, sem a nézők magyarázata nem tudott pontos képet adni a kíváncsi történésznek arról, hogy mi is történt valójában. Elgondolkodott azon, hogy lám, képtelenség megérteni egy véletlenszerű utcai verekedést is, amelynek ő maga is tanúja volt, és amikor számba vette ama régi háborúról szóló leírásokat, megértette, hogy mennyire alaptalanok, mennyire esetlegesek az ő elmélkedései erről a háborúról.6Ki kell tehát jelentenünk, hogy a történelem mint egzakt tudomány csak a kényelem kedvéért létezik, "az egyszerű nép" kedvéért, ahogy annak idején egy múzeumi teremőr mondta, amikor ugyanazon gyilkosnak a két koponyáját tartotta kezében és mutatta fel - egy fiatalkori és egy időskori koponyát. Ha az ember életében minden egyes nap a véletlenek sorozata - márpedig ebben rejlik az ereje és isteni mivolta -, akkor az emberi történelem annál is inkább csupán egy véletlen. Össze lehet kapcsolni ezeket a véletleneket, korszakok és eszmék takaros kis csokrát lehet belőlük megkötni - ám ekkor elszáll a múlt kellemes illata, és már nem azt látjuk, ami volt, hanem azt, amit látni szeretnénk. A hadvezérnek véletlenül éppen fájt a gyomra - és lám, királyok roppant dinasztiáját váltja fel a szomszéd országbeli uralkodók dinasztiája. Egy nyughatatlan csodabogárnak véletlenségből arra támad kedve, hogy áthajózza az óceánt - és lám, megváltozik a kereskedelem, egy tengerparti ország meggazdagodik. Miért is kellene nekünk a hazárdjáték paradox ellenségeire hasonlítanunk, akik Monte-Carlóban a zöld asztalok mellett ülve éveken át azt számolják, hogy hányszor kerül sor a pirosra és hányszor a feketére, csak hogy biztos rendszert tudjanak felállítani? Nincs rendszer. A történelem rulettje nem ismer törvényt. Clio csak nevet a kliséinken, azon, hogy milyen bátran, ügyesen és büntetlenül fecsegünk ilyen-olyan hatásokról, eszmékről, korokról, időszakokról és hogyan vezetünk le törvényszerűségeket vagy jósoljuk meg a jövőt.
     Hát így bánnak a történelemmel. De, ismétlem, százszor borzalmasabb az, amikor az általánosítás démona a saját korunk megítélését torzítja el. Hiszen mi is a mi korunk? Mikor kezdődött, melyik évben, melyik hónapban? Amikor az "Európa" szót használják, mit értenek alatta, mely országokat - csak a "központiakat", vagy ugyanígy központi Portugália, Svédország, Izland? Amikor az újságok a rájuk jellemző, összecsapott metaforák iránti szeretetükkel egy cikknek a "Locarno"7címet adják - én nem látok mást, mint hegyeket, a napsugarak csillogását a vízen, platánfák sorát. Amikor ugyanevvel a metaforikus, általánosító hanglejtéssel kiejtik az "Európa" szót, én aztán semmit sem látok, méghozzá azért, mert nem tudom egyidejűleg elképzelni Svédország, Románia és, mondjuk, Spanyolország történelmét és tájképét. Amikor aztán evvel a nem létező Európával kapcsolatban valamilyen korszakról esik szó, akkor én kétségbeesve próbálom megérteni - legalább azt, hogy mikor kezdődhetett ez a bizonyos korszak - és azt, hogy miképpen lehet érvényes egy kor ugyanúgy rám, egy Ivanovra, egy Mr. Brownra és egy monsieur Dupont-ra. Értetlenül állok a dolgok előtt. Rá kell jönnöm, hogy beszélgetőtársam az elmúlt két-három hónapról beszél, hogy a történet abban a városban játszódik, ahol ő maga is él, mondjuk, Berlinben, és hogy az a barbárság, amelyről szó van, csak a Kurfürstendammon található zenés mulatókra vonatkozik. És amint ezt megértem, minden leegyszerűsödik. Nem valami általános, ködös, átfogó dologról van tehát szó. Egy berlini zenés mulatóról van szó századunk huszonnegyedik, huszonötödik és huszonhatodik évében. Kozmikus fuvallat helyett - csupán véletlen divat. És ez a divat majd elmúlik, ahogy már nemegyszer el is múlt. Érdekes, hogy ugyanezek az ál-néger táncok a direktórium idején egyszer már divatban voltak. Most, mint ahogy akkoriban, semmivel sincs több erotika bennük, mint amennyi a keringőben volt. Érdekes, hogy akkor, amikor a hölgyek bizarr tollakkal megrakott kalapokat viseltek, az erkölcs a gyalázatos négerképű viselkedés miatt zokogott. Ha tehát a divatról beszélünk, akkor a vita roppant érdekes és tanulságos is lehet. Arról lehet majd beszélni, hogy a divat véletlenszerű, hogy az emberi élet más megnyilvánulásaihoz a divatnak semmi köze sincsen - arról, hogy például akkoriban, amikor Madame de Sévigné írta a leveleit, lett divatos az úgynevezett bubifri-
     zura.8Véletlen, Donna Anna, véletlen, ahogy a Kővendégben elhangzik.9A divat véletlenszerű és szeszélyes. A berlini divat egyáltalán nem hasonlít a párizsi divatra. Ha egy angol meglátja, hány berlini járkál buggyos térdnadrágban, értetlenül teszi fel a kérdést: csak nem golfozik fél Berlin egész nap? Ha pedig a sportról kezdünk beszélni, meg kell határoznunk, mely népről, mely országról, mely évekről van szó. És itt át kell adnunk a szót egy olyasvalakinek, aki jól ismeri a sport történetét. Ő majd elmagyarázza, hogy Németországban a sport még csak születőben van, méghozzá egészen viharos körülmények között születik meg, és éppen ezért olyan feltűnő. A futball leváltja a katonai díszlépést, a tenisz pedig a háborús játékokat. Ha viszont más országok sportját vesszük szemügyre, kiderül, hogy Angliában például a futball már öt évszázada kedvelt tömegsport, vagy hogy Franciaországban még mindig állnak azok a hatalmas csarnokok, ahol a XIV. század óta teniszeznek az emberek. A görögök jégkorongoztak és punching ballt10bokszoltak. A sport, legyen az akár vadászat, lovagi torna, akár kakasviadal vagy a jó öreg orosz métázás, mindig is az emberiség kedvére és örömére való dolog volt. Már csak azért is értelmetlen a barbárság jeleit keresni benne, mert az igazi barbár - mindig is a legcsapnivalóbb sportoló.
     Nem szabad korunkat ócsárolni. Hiszen roppant romantikus, szellemileg gyönyörű, fizikailag pedig kényelmes. A háború - mint minden háború - sok mindent tönkretett, de elmúlt, a sebek beforrtak, és ma már alig észlelhetők kellemetlen következményei - nem csupán a jeunes gens d'apres-guerre-ről11szóló silány regényeket olvashatjuk. Ami pedig a bájos forradalmárt illeti, azt mondhatjuk, hogy ő is, miután véletlenül felbukkant, véletlenül tűnik majd el, amint ez a történelem során már ezerszer így történt. Oroszországban az ostoba kommunizmust majd felváltja valami okosabb dolog, és száz év múlva a szürke Uljanov úrról már csak a történész fog tudni.
     Addig is azonban élvezzük pogány és hívő módra korunkat, káprázatos gépeit, hatalmas szállodáit, melyek romjait a jövő úgy fogja becézgetni, mint ahogyan mi becézgetjük a Parthenont. Élvezzük korunk kényelmes, elődeink számára még ismeretlen bőrfoteleit, kifinomult tudományos kutatásait, puha gyorsaságát és jóindulatú humorát, és mindenekelőtt élvezzük korunknak azt az öröklét-ízét, mely minden században megvolt és meg is maradt.
     
     TELLER KATALIN fordítása