Szemle

     
     
     
     
     Nabokov legkorábbi művei közül való ez a két előadás, melyet egy berlini irodalmi körben olvasott fel. Bár később mindig elmondta, nyilatkozta, írta, hogy ő soha semmilyen párt, kör, csoport, egyesület, társaság tagja nem volt, a húszas években ez nem egészen így állt. Önéletrajzi regényében mindig magányos találkozásokról beszél, amikor Cvetajevával, Bunyinnal, Kuprinnal és Remizovval való találkozásait említi. 1923-tól az ifjú Nabokov (pontosabban Szirin, Nabokov orosz irodalmi álnéven) tagja volt a berlini íróklubnak, ahol Belij, Paszternak, Hodaszevics, Sklovszkij és Ehrenburg is megfordult.
     Az 1926 körül írt két kiselőadásnak (mint maga Nabokov nevezte őket és amelyeket kifejezetten a klubban való felolvasásra szánt) mégsem abban van a jelentősége, hogy cáfolja a későbbi Nabokov-önkép egy fontos mozzanatát, a tagságnélküliséget, a kívülállást, az outsiderséget, akár európai, akár amerikai karrierjére gondolunk. 1926-ban Szirin megírta első (kis)regényét, a Masenykát, és hamarosan nekifog a másodiknak, a Király, dáma, bubi címűnek. Elkezdődik Nabokov alkotói pályája.
     A két előadás megelőlegezi azt, ami Nabokovot később fogja, illetve nem fogja érdekelni. Nem fogja érdekelni az a történelem, amely történelem alatt az általánost és a szabályszerűt értjük, de érdekelni fogja az egyszeri és konkrét történelem. Ilyen "egyszerik" lesznek Cincinnátus, a Meghívás kivégzésre hőse, vagy Adam Krug, a Baljós kanyar hőse. Így lesz paródia tárgya mindenki, aki az általánosról szónokol, legyen az egy regényhős Mr. Goodman (Sebastian Knight igaz élete), vagy a "nagy gondolatok" irodalmának Nabokov által később oly gyakran támadott képviselői (Dosztojevszkij, Thomas Mann), vagy minden olyan magyarázóelv, amely az összemberi, az általános felől halad az egyszeri felé (Freud és a pszichoanalízis). Ugyanez a későbbi Nabokov nevetségessé teszi mindazokat az alkotókat, akik az alkotás társadalmi felelősségét hangsúlyozzák. Nabokov számára egyetlen felelősség van, és ez a felelősség esztétikai.
     "Az ember és a tárgyak" című előadás ennek a születőben lévő esztétikai rendszernek a nyitánya, ha nem egyenesen kiáltványa. A konkrét ember és a konkrét tárgy viszonyában Nabokov saját trópusalkotási módját leplezi le.
     Nem véletlen, hogy ekkor írja első Gogol-tanulmányát, akinek műveiben ő az abszurdig vitt hasonlatokat csodálja. Nabokov "tárgyai" nem használati vagy berendezési tárgyak, mert azok ott maradtak Péterváron vagy a családi birtokon. Onnan, mint írja, egyetlen dolgot hozott el, a kulcsot. Azaz a nyelvet.
     Amikor Nabokov azt mondja, hogy ember, akkor azt mondja, hogy én, így amikor tárgyról beszél, születőben lévő művei berendezési tárgyaira gondol. Amelyek persze személyes tárgyak, és némelyiken jól látható az elődök ujjlenyomata, a Gogolé például.
     
     TOMPA ANDREA