|
|
|
|
|
||
Reggel a járdáról
felvettem egy levelet.
Ez olyan gyerekes.
Levél! Olyan szép nagy vagy!
Miért változtatsz színt,
ha utána úgyis lehullsz?
Mintha integritás
nem is létezne!
Túl nyugis vagy,
hogy válaszolj. Túl
ijedt vagyok követelőzni.
Levél! Ne légy neurotikus,
mint a kis kaméleon.
Kék ablakok, kék háztetők,
és az eső kék fénye,
Rahmanyinov dallamai
tágra nyitott fülembe folynak,
és könnyek hullanak vakságomba,
mert nélküle nem játszom,
születésnapja délutánján főképp
nem. Ha szerencsém lett volna,
te vagy az oktatóm,
én egyetlen diákod,
és a játékot mindig újrakezdeném.
Liszt és Szkrjabin titkait
súgnád meg a klaviatúra felett
naptalan délutánokon!
elcsitulnának viharos szívemben.
Csak a szemem lenne kék játék közben,
te a kezemre koppintanál,
minden oroszok legkedvesebb apja,
ujjaimat gyengéden helyezed
hideg, megfáradt szemedre.
"Most már mindent tudsz",
mondtam. "Amit itt hagytál,
az az enyém. Ne ácsorogj
a hálószobában, hogy minden
csak sírjon. Nem vetem
magam a földre, nem vágok
hozzád almát. Leszarom
a rádiót! Többé nem leszek
szörny a saját ágyamban."
Ennyi. Aztán túl könnyen
jött meg a csend. Nyomasztó.
A képek az unalomtól
hintáztak a falon és a növények
azt hihették, Trinidadban vagyunk.
Bekerítettek az ablakok.
Az ajtóhoz rohantam.
"Gyere vissza! Egy percre csak!
Itt hagytad az új cipőd. És még
a kávéfőző is a tiéd!" Nem hallottam
lépéseket. Hát ezt megúsztam.
Kenguruk, flitterek, jegeskávék!
Igazán szépek vagytok! Gyöngysor,
furulya, csipkebogyó, aszpirin!
Hiába beszélünk róluk annyit,
meglephetnek mégis a versben.
Életünkben nap mint nap jelen vannak,
még a strandon és a ravatalon is. És
van értelmük. Biztosak, mint a sziklai.
GEREVICH ANDRÁS fordítása
