|
|
|
|
|
||
Van-e még dal,
neked énekelni,
haragvó szeretettől fénylő,
mégis sötét, panaszos,
keserű, mint az iszalag,
nedves, mint a partoldal
tar fenyői, amint nyögnek
a sápadt hajnali szélben,
égnek az est hevében -
sosem megénekelt
pusztulásod, mely
vérünkbe írta magát, mikor
a napok még derűs, álomnyi széles
gyermekjátékokkal teltek -
az otthoni erdőkben,
a tajtékozva partnak csapódó
zöld tengerhullámok fölött,
az áldozati liget felszálló füstjében,
a kövek előtt, süppedt
sírdombokon, indákkal
benőtt falsáncokon, a kortól
meggörnyedt hárs alatt, könnyen -
ott lengett a hír az ágak közt!
És az anyókák dalaiban is,
már szinte értelmetlenül,
az ősi hívás -
meghallottuk a visszhang
homályos foszlányait!
Ahogy a mély, szétpattanó harangütésekből
csengettyűszó marad -
Sűrű erdők,
zuhogva előtörő folyók,
letarolt öblök, a tenger népe!
Éji vadászatok,
nyájak, nyári legelők
népe!
Perkun és Pikollos,
a kalászkoszorús Potrimpos
népe!
Az örömé,
mint egyetlen más nép sem,
a halál,
népe!
Parázsló berkek,
lángoló kunyhók, letiport
vetések, vértől pirosló patakok
népe -
te,
kit feláldoztak a perzselő
villámcsapásnak, és kiáltásaid
elnyelték tüzes felhők -
te,
kit egy idegen isten anyja előtt
hörögve táncolni
löktek -
mintha a csillogó lándzsák előtt
ő járna, fent, az erdő fölött! mintha
fia keresztjét követné! - -
Nevek szólnak rólad,
eltaposott nép, völgyek,
folyók, fénytelen, még gyakorta,
kövek és utak -
esti dalok és legendák,
a gyíkok avarzörgése idézi neved
és, mint mocsárban a víz,
ez az ének, már gyenge
a panasztól -
már gyenge, mint az ősz hajú halász,
ki hálóját még partra vonja a sekély
öbölben, míg a Nap
alászáll.
Oldalt a háznak dőlve a tölgyfa pad,
árnyas hely ott pihenni, kicsiny fa és
kereszt a síron: végtelen csönd
kél a baráti dalokra már, az
időt énekli és neveink. A holt
hangokból ez marad, merevült kezek
hanyatlanak az ölbe, kérdés
nincs ezután, felelet se jő rá.
SCHEIN GÁBOR fordításai
Gdansk
