|
|
|
|
|
||
Azt mondom, sivatag, mi voltál rég, a vár,
A hangod éj, hiány csupán az arcod,
S ha majd a magtalan rögök magukba vonnak,
Semminek mondom én a fényt, mely hordozott.
A meghalás földjét szeretted. Én sötét
Utaidon jövök örökre csak feléd.
Elpusztitom vágyad, alakod és emléked,
Ellenséged vagyok, nincs bennem irgalom.
Nevezlek háborúnak és leszek,
Akár a háború, pimasz, míg két kezem
Között tartom halvány és ázott arcodat,
Szivemben e vihar-fényben fürdő vidéket.
Csukva a száj, az arc megmosva szépen,
Megtisztulván temetve már a test,
E sors, mely most a szó földmélyében világlik,
S a legalávalóbb frigy ím megköttetett.
Elnémult már e hang, nem sírja többé,
Hogy riadtak vagyunk s árván magunk,
Lezárt szemek: és Douve, holtan, karomban,
Velem most önnön nyers valónkban összezárva.
Dermesszen bárhogy is lényed halott hidegje,
Égessen bárhogy is közelségünk jege,
Douve, én tebenned szólok; és szorítlak:
Ki vagy nekem, minek nevezzelek.
Úgy hordtam bennetek szavam, akár a lángot,
E sötét gyilkosabb, mint lángnak bár a szél.
S nem döntött semmi még ily véres küzdelembe,
Sem rossz csillagzatom és semmilyen szeszély.
Így éltem volna hát, amíg erőm e láng volt,
És láttam volna mást, mint hogy hamvába tért,
S az éjt, mely jól tudom, eljön, ha szárnyalása
Lerázza sorstalan sok üvegcserepét?
Csak szó vagyok, magam feszítve a hiánynak,
Dadogásom egykor a hiány szórja szét.
Igen, a pusztulás közel, nem lenni, szó csak,
A végzet ez s hiú a megdicsőülés.
Messzebb, mint a kutya
Fekete földbe,
Veti magát a révész
A másik part felé.
Iszappal telve szád,
Szemed kirágva,
Taszítsd ladikod mihelyettünk
Az anyagban.
Milyen talajt lel csáklyád, nem tudod,
Milyen áramlatot,
S hogy mit ragyognak be a feketült
Szavak a könyvben.
Messzebb, mint a kutya
Félig befödve,
Betakargatunk, révész,
A jelek köpenyébe.
Szólunk hozzád, adunk
Egy-két kulcsot s haszontalan
Térképét egy másik földnek.
Hallgatsz s szemed már
Fordul a sötét víz felé.
Hallgatod, ahogy puffan
Néhány lapátnyi föld.
Messzebb, mint a kutya,
Mely tegnap kimúlt,
Eltüntetnénk, révész,
Vibráló fényedet.
Fiatal lánykezek lazítják
A földet a szár tövén, melyen ott aranylik
A mag ígérete.
Láthatnád még a karjuk
Súlyos árnyékát,
A mellek duzzadását
Az ing alatt.
Nevetés gyúl odafönn,
De te csak távolodsz.
Vérezve vetettek
A fénybe,
Kinyitottad szemed kiáltva
A napot megnevezni,
De a nap nem mondható,
A vér kárpitja süket puffanással
A fényre visszahulljon.
Nevetés gyúl odafönn,
A málló sűrüben
Vöröslik.
Fordulj el partunk
Fényeitől.
Messzebbre, mint a tűz,
Mely pislákol csupán,
Ami a tűzből megmaradt, titok,
Lombágyra fektetik.
Felénk forduló arcok,
Jeleket olvasók,
A másik arc szelében
Susognak-e majd észrevétlen?
És tétova kezek,
Akárha fölfedeznék,
Érintik, lapozzák-e
Árnyát az oldalaknak?
És merengő kezek,
Akárha megtalálnák?
*
Hajolj le, adj nyugalmat,
Felhője
A fénylő arcon játszó
Mosolynak.
Légy az, kiért a parton
Didergett
A fáraó leánya
S szolgái,
Kiknek a víztükörben
Hajnal előtt
Feltűnik forditottan
Vörös ruhája.
*
S mint kéz, ha asztalon
Gonddal szemezget
Sötét csirát eresztő
Konkoly-magot
S mint vízre hullt faág
Kettőzi meg magát
S tükrén az értelem
Alakot ölt
Így vess ágyat nekik
S fogadd szavadba
Szél-tövisekkel lyuggatott
Minden szavunk.
*
"Eljöttél hát, hogy ihatnál a borból,
Nem engedem, hogy boromat megidd.
Eljöttél hát kenyerem megtanulni,
Mit sötétre perzselt egy ígéret tüze,
Nem engedem fénnyel illetned azt.
Eljöttél hát talán csupán, hogy
Szomjad enyhítené kevéske langyos
Víz, éjjel, oly sok más ajak után,
A feldúlt ágy s a puszta föld között,
Nem engedem, hogy poharam megérintsd.
Eljöttél hát, hogy ragyogjon a gyermek
A láng fölött, amely ez áprilisi óra
Öröklétébe zárja, hol kacaghat
És téged is, hol a madár végül leszáll
Az órában, mely befogadja névtelen,
Nem engedem, hogy kezed a tűzhely fölé emeld, ahol
fényesen én uralkodom.
Eljöttél hát,
Nem engedem, hogy megjelenj.
Kérded talán,
Nem engedem tudnod a nevet, mit formál az ajkad."
VAJDA LŐRINC fordításai
