Az őszinte, mély szeretetben minden szép, a legszebb mégis az, hogy aszeretett lénnyel való érintkezésünkben eltűnnek a hibáink. Szertefoszlik minden bennünk élő rossz, a jó pedig megsokszorozódik.
        
        *
        Ha az emberek megtudnák, milyen nagy erőfeszítésembe került élni, azt hiszem, könnyebben megbocsátanák minden rossz cselekedetemet és mindazt a jót, amit nem tettem meg, sőt maradna tán érzelemtartalékuk is, hogy megszánjanak.
        *
        Félni az emberektől Isten ellen való vétek. Ez a félelmünk épp abból fakadhat, hogy valaha megsértettük az isteni eszmét. Az eleven lélekkel rendelkező embernek a logika szabályai szerint nem kellene félnie más emberektől, és semmitől, ami emberi.
        
        *
        Egy másodpercnyi békesség, mikor a bennem dacoló, forrongó s tomboló mindenség elnyugszik, s belevész az egyensúly ragyogó pillanatába. Hullámokban fénylik fel bennem a nemlét tudata. Fölragyog - és elcsitul.
        
        *
        Nyomorult életem felszíne alól, a mélyből felhallatszik időnként egy halk, vízcsobogásszerű, sejtelmes hang. Egy pillanatra állít csak meg, ismerem már, de azzal a vigasztaló tudattal indulok tovább, hogy nem tévedtem el reménytelenül, hogy mindaddig, míg rideg, tekervényes útjaim kérge alatt az isteni megváltás patakja csörgedez, mindaddig, míg képes vagyok meghallani tisztító és megváltó hangját, mely ugyan láthatatlan, ám hatalmas árjával elhord mindent körülöttem, van még visszatérés, van még kiút.
        
        *
        A feledés az élet folyásának egyik nélkülözhetetlen eleme.
        
        *
        Elérkezik az idő, mikor az ember egy sötét, áthidalhatatlan verem előtt találja magát, melyet az évek során apránként és észrevétlenül maga ásott magának. Előre nem mehet, hátrálni nincs hová. Elfogytak a szavak, a könynyek sem segítenek, jajgatni pedig szégyell, de nincs kihez fordulnia, hisz asaját nevére is alig emlékszik. Ilyenkor jövünk rá, hogy egyetlen igazi gyötrelem van a földön: a rossz lelkiismeret kínja.
        
        *
        A saját dolgaimról mindig úgy szoktam beszélni, mint ismeretlen, távoli eseményekről, az életemről általánosságban pedig úgy, mint valamiről, ami elmúlt, vagy csupán a lehetősége volt meg. A kezdet kezdetétől.
        
        *
        Alulmaradtam az életben, de le nem győztek, csak fölülmúltak.
        
        *
        Előfordul, hogy olyan dolgok, amelyek egy embert örökös szégyenkezésre kárhoztatnak mások és tulajdon lelkiismerete előtt, láthatók és tapinthatók mindenki számára. Ami viszont szent, tisztességes és nemes volt benne, láthatatlan és ismeretlen marad, mert csak pillanatokra, villanásszerűen tűnt fel, mint a villám késő éjszakán, mikor mindenki alszik.
        
        *
        Aki nem képes önállóan szervezni az életét, nem érdemli meg, hogy éljen. Aki viszont sikeresen szervezi meg, annyi erőt fecsérel el közben, hogy nem sokat ér az élete.
        *
        Szabadságra áhítoztak szüntelen, ám megfeledkeztek arról, hogy előbb erőt gyűjtsenek e szabadság méltó viseléséhez.
        
        *
        A tiszta és végtelen szeretetben élők nehezen tudják elképzelni, hogy valami megváltozhat körülöttük, legkevésbé a szeretetük tárgya. Környezetük mulandó és változó jelenségeit az örökkévalóság mércéjével mérik. Eltökéltségük elnyeri méltó jutalmát, hiszen számukra minden örök és változatlan, s így ezzel a csodálatos illúzióval élhetik és fejezhetik be kiszabott életüket, miközben megmenekülnek a legszörnyűbb emberi nyomorúságtól, az elmúlás rettenetes tudatától.
        
        *
        A gyenge, félénk embert éppen a rettegés ösztönzi, hogy azt tegye, amitől a legjobban fél.
        *
        Akiben igazi, nagy szenvedély lobog, az a legszerencsétlenebb, százak kínjával felér a szenvedése, viszont megkíméli őt ezernyi apró gond és baj, amitől a többiek egy életen át, nap mint nap, apródonként gyötrődnek.
        
        *
        Aki képes a csendbe behatolni és a csendet valódi nevén szólítani, az elérte a legtöbbet, amit halandó ember elérhet. A csend az ő számára nem hideg, nem néma, nem üres és nem is borzalmas többé, hanem őt szolgálja, minden bajában segítségére van, akár a mesebeli ifjúnak a foglyul ejtett, megszelídített és örök hálára kötelezett tündér. Aki a magányba melegséget és életet tud lehelni, azé a világ.
        
        *
        Egy társadalom durva hibái és bűnei eleinte megvetést és rosszallást, majd elkeseredést váltanak ki belőlünk, végül pedig saját tökéletességünk veszélyes érzetét keltik. Ez az érzés mindaddig jó és hasznos, míg egy rossz társadalom és annak bűnei ellen harcolunk, de mihelyt győztünk, még azon a napon, veszélyessé válik magunk és az ügy számára is, amelyért harcoltunk.
        *
        Megfigyeltem, miből áll némely "harcias" ember úgynevezett harciassága. Kieszelik a maguk "harcát", erőszakkal okot találnak rá, nevet adnak neki, aztán harcolnak minden kockázat, minden eredmény nélkül. Azért harcolnak, hogy ne kelljen gondolkodniuk és dolgozniuk.
        
        *
        A legnagyobb baj nem az, hogy minden mulandó, hanem az, hogy nem tudunk, képtelenek vagyunk megbékélni ezzel az egyszerű és megmásíthatatlan ténnyel.
        *
        Nagy reményben csalódni nem szégyen. Maga a tény, hogy ilyen reményünk egyáltalán lehetett, megér annyit, hogy ne legyen érte túl nagy ár bármekkora csalódás.
        *
        Ami nem fáj - nem élet, ami nem mulandó - nem boldogság.
        
        *
        Mihelyt képesek vagyunk világosan és nyíltan megmondani valakinek, hogy megbántott, pontosan kifejteni, mikor és mivel tette ezt, a sértést már megbocsátottuk, vagy legalábbis készek vagyunk megbocsátani. A gyötrődés addig tart, míg a sértést némán hordozzuk magunkban.
        
        *
        Egy új életforma születésekor legelőbb mindig az szúr szemet, ami szokásainkkal, ízlésünkkel és felfogásunkkal ellentétes, ami taszít, amivel nem tudunk megbékélni. Csak később vesszük észre, ami értelmes, hasznos benne, s ami ezt az újszerűséget igazolja és szükségszerűvé teszi.
        
        *
        A bánat is a védekezés egy formája.
        Gyermekként és ifjúkoromban nagy szükségét éreztem, hogy magamról beszéljek. Nem akart meghallgatni senki, és emiatt gyötrődtem. Most, mikor már benne vagyok a korban, mindenki azért nyaggat, hogy beszéljek magamról. Én pedig nem tudok megszólalni. S emiatt gyötrődöm.
        
        *
        Nagy fizikai vagy erkölcsi erővel rendelkezni és legalább néha vissza nem élni vele: nehéz, szinte lehetetlen.
        
        *
        Aki másoknak mindent elhisz, rosszul jár, aki semmit sem hisz el, az még rosszabbul.
        *
        Mindennek megvan a színe és fonákja. A hírnévnek nevezett valaminek viszont - bármilyen hihetetlennek tűnik - csak egyetlen színe és száz fonákja van.
        *
        A gyakorlatiasnak nevezett emberek igazán hasznosak lehetnének, tisztelet és becsület illethetné őket, ha gyakorlatiasságukat nem akarnák az élet értelmévé kikiáltani, saját létük indokává tenni, és nem használnák igazolásul olyanok leigázásához és terrorizálásához, akik ugyan híján vannak agyakorlatias gondolkodásnak, ám képesek azért másféle, talán magasabb rendű és nagyobb teljesítményre.
        *
        Annyi minden volt az életünkben, amitől féltünk. Pedig nem kellett volna. Élni kellett volna.
        *
        Esztelenség felróni az életnek, hogy elmúlik, mikor tudjuk, hogy minden értelme és minden értéke az, hogy mulandó. E következetlenségtől mégis kevesen mentesek.
        *
        A többség élete az érzékekkel való viaskodás jegyében telik. Ifjúkorban, mikor érzékeink mindenhatónak és mindenekelőtt valónak tűnnek, vad és anarchikus aktivitásukkal teszik pokollá az életet. Idősebb korban sem szenvedünk tőlük kevésbé, csak másképp: akkor rohamos romlásuk és hanyatlásuk miatt gyötrődünk.
        *
        Utazások? Minek? Minek kutatni idegen arcok, új tájak után, hogy aztán ugyanazokra a kérdésekre, ugyanazokból a szómozaikokból, ugyanazt aválaszt rakhassuk ki. Hát nem jobb inkább itthon maradni? A halál ide is eljön.
        Ha meggondolom, régen mennyire csodálkoztam Paul Valérynek az utazások értelmetlenségéről szóló jegyzetén. Ma pedig akár én is megírhatnám, sőt aláírhatnám! Úgy tűnhet, hűtlenné váltam az ifjúságomhoz, pedig alaptalan az önvád. Talán inkább az ifjúságom lett hűtlen hozzám.
        
        *
        A csodálkozás a léttudatunk fonákja.
        Az ember csodálkozik, mióta csak él a földön, s ha olyan marad, amilyen, csodálkozni fog akkor is, amikor mint faj eltűnőben lesz e földről.
        
        *
        Egy embert soha jobban és gyorsabban megismerni, valódi természetét, jellemét, szeszélyeit, a "lelkét" kiismerni nem lehet, mint ha vezetés közben a volánnál figyeljük. Egyórányi utazás alatt minden szó és beszélgetés nélkül is többet tudhatunk meg róla, mint egy hónapos állandó együttlét során.
        *
        A tehetséges és rátermett emberek kelnek el a legolcsóbban, mert a dörzsölt vevők utánuk kapkodnak legjobban. Az előbbiek viszont rendszerint nincsenek tisztában értékeikkel. Ebben keresendő számos kivételes ember személyes tragédiájának oka.
        *
        Az igazi, nagy szerelem akkor teljesedik ki igazán, ha sikerül két szerelmesből, két esendő emberből olyan teremtményt faragnia, aki sem aváltozástól, sem a bajtól, sem az elválástól, sem a betegségtől, sem az élettől, sem a haláltól nem fél.
        *
        Jól szabott, ízléses ruhákkal, leleménnyel alkalmazott fodrokkal sokkal több férfiszívet hódítottak már meg, mint meztelenséggel és szabados viselkedéssel. Erről gyakran feledkeznek meg a nők is, szabóik is.
        
        *
        Orvosainkkal szemben oly szívesen kinyilvánított figyelmességünkből, meg a hálából, melyet irántuk érzünk, jól látszik, mennyire szeretjük önmagunkat.
        *
        Nem, a női test, az érzéki szerelem országát soha nem feledjük. Sajnos. Mindig marad valami, ám ez a valami semmi: ködös emlékezés és tökéletlen feledés. Úgy érezzük magunkat, mint az olyan ember, aki tudott valaha egy nyelvet, folyékonyan beszélte, aztán lassacskán annyira elfelejtette, hogy csak egy-egy ritkán felbukkanó szó emlékezteti homályosan arra az időre, amikor még abban az országban élt, s jól beszélte a nyelvet.
        
        *
        Értettük egymást, noha egyetértésre soha nem jutottunk.
        
        *
        Milyen csodálatos és milyen iszonyúan nehéz, mikor az ember a hetvenes éveibe lép, azaz - kimondani alig merem - élete vége felé közeleg, s hirtelen olyannak látja a világot, amilyen, s amilyennek eddig sohasem látta.
        
        *
        A mi fajtánk sem az emelkedőn, sem a lejtőn nem tud és nem is képes könnyen és időben megállni.
        *
        Mától fogva egyetlen gondolatomnak sem szabad hinnem. Nem esik majd nehezemre, hisz eddig se nagyon hittem abszolút igazságukban.
        
        *
        Hadd idézzem fel újra egy folyton visszatérő gondolatomat.
        Adósságokat fiatalon, erőnk teljében, gondtalanul és tapasztalatlanul csinálunk, s halogatjuk a fizetést, amíg csak lehet. A törlesztés azután öregkorunkra marad, amikor már amúgy is elhagy az erőnk, amikor százfajta betegség, gyanakvás, súlyos emlék kínoz, és gyötör a megbánás.
        
        *
        A nagy ember elvonult magányába, s mély elmélkedésnek szentelte magát. Mikor látták, hogy nem tér vissza, utóbb keresésére indultak, de nem lelték. A nagy férfiú visszavonhatatlanul enyészett el saját nagyságának ormain.
        *
        Ki hinné, hogy az iszonyat képes az ember mindennapi életévé válni.
        
        *
        A hosszan tartó rabság, a rossz vezetés oly mértékben képes megzavarni és eltorzítani egy nép szemléletét, hogy megrendül, elgyengül s teljesen összezavarodik természetes értelme és ítélőképessége. Az ily módon károsodott nép nemcsak a jót és a rosszat, hanem még saját érdekét a nyilvánvaló kárától sem képes megkülönböztetni.
        
        *
        Két ember szánt-vet, harminc pedig fal és fogyaszt. Egy épít, tíz csak nézi, sőt rombol és bomlaszt. Hogyan is maradhatna fenn ilyen társadalom?
        
        *
        Bármit csinálsz, nem tudod megakadályozni, hogy a fölül levők az alattuk állókra ne lefelé nézzenek!
        *
        Az igaz ember talán legnagyobb erénye az, hogy minden ténykedésében kitartóan és makacsul az elérhetetlen tökélyre törekszik.
        
        *
        Az ember akkor esik kétségbe igazán, mikor azoknál, akiket eddig barátnak tartott, megértés és szívből fakadó segítség helyett nézetei és tettei hűvös, józan elemzésére lel.
        *
        Az ember életét megmérgező, a világ arculatát elcsúfító, visszataszító és káros dolgoknak legalább a fele a hitvesi ágyban vagy annak környékén keletkezik.
        *
        Mindenütt a világon, de különösképp a balkáni országokban két módja van, hogy az élet folyamatában felszínen maradhassunk, megvédhessük magunkat, s hogy tiszteletet és kíméletet csikarhassunk ki az emberekből. Az egyik, hogy olyan sok pénzre, akkora megbízható vagyonra teszünk szert, hogy senki ne tehessen ellenünk semmit. A másik, hogy olyan fokú közömbösséggel viseltessünk a pénz, a hatalom s mindenfajta társadalmi siker és ragyogás iránt, hogy senki ne tehessen ellenük semmit.
        
        *
        Elnézem azokat, akik műveiktől, dicsőségüktől eltelve, felfuvalkodva, fölényesen beszélnek másokkal. Nézem őket, s arra gondolok, micsoda rút egy fajta ez. Önmaguk felmagasztalásával, minden más lebecsülésével tulajdonképpen mindenkivel honoráriumot fizettetnek, mégpedig érdemtelen és jogosulatlan honoráriumot, hiszen a kiadón már rég behajtották azt, ami jár nekik.
        *
        Ha a hatóságok amúgy is annyi iratot, fényképet követelnek polgáraiktól, be lehetne vezetni még valamit. Minden munkavállalási kérelem mellé, a hat hónapnál nem régibb fényképhez még kettőt kellene kérni. Egy gyermekkorit és egy kamaszkorit. Ily módon sokkal pontosabb és bővebb tájékoztatást nyernénk arról, kiféle-miféle az illető.
        
        *
        A világ nem létezik. Amit mi magunk körül látunk és világnak nevezünk, nem más, mint tulajdon vágyaink, ösztöneink, vágyainkból és ösztöneinkből csiholt gondolataink, érzéseink és tetteink összessége. Ha kihunynak bennünk e vágyak s ösztönök, a világ is megszűnik körülöttünk. Maradunk sajnos - mi. Még egy kis időre. Ez az idő azonban nem nevezhető életnek.
        *
        Csak kihevert betegséget lehet megírni és művészileg bemutatni.
        
        *
        Gondoltak-e valaha is olyan történetekre, amelyeket senki nem ismer, eseményekre, amiket előbb a hallgatás, majd a tökéletes feledés nyelt el? - Mert bár igaz, hogy az emberek szeretnek sokat beszélni, de közismert az is, hogy néha tudnak, sőt kénytelenek hallgatni.
        A legszebb és a legborzalmasabb dolgok mindig kimondatlanok maradnak.
        *
        A költészetben azzal érhető el a legnagyobb hatás, ha a költőnek sikerül olvasóját meglepni valami ismerttel.
        
        *
        Őszintén szólva mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy le tudjak írni mindent, amit látok, s ki tudjak fejezni mindent, amit érzek.
        
        *
        Nincs szebb, mély értelműbb és reménytelenebb az ősi mondókák, rigmusok népi bölcsességénél. Ez a bölcsesség lelkiismeretünk kegyetlen délibábja, nem halljuk, nem értjük mindaddig, míg tanításaival ellentétben nem cselekszünk. Akkor azonban nyomban fölbukkan, hogy együtt sirassuk el csendesen azt, amit bolond fejjel, visszavonhatatlanul elveszítettünk.
        
        *
        Nekem az a legjobb, ha írok és nem beszélek, és ha rólam nem írnak és nem is beszélnek.
        *
        Azt hiszik tán, hogy könnyű és vidám dolog tíz rég megírt regénnyel, tíz kísértettel együtt élni, vagy akár csak azzal az egy-kettővel is, amit lehet, hogy megírok még, lehet, hogy nem, de a véremet szívja, s elfedi előlem akilátást.
        *
        Nem értem, mit háborognak annyit azon, amit az emberek összeirkálnak. Mi az ahhoz képest, amit gondolnak, tesznek és képesek megtenni. Csekélység. Apró tréfa!
        *
        Amit egy írónál "halálról való elmélkedésnek" nevezünk, nagyon távol esik az elmélkedéstől, még távolabb a haláltól. Az csak szavakba öntött rossz érzésünk és rettegésünk a halál gondolatától. A valódi halálképzetre nincs szó.
        *
        Ha néha rávesznek, hogy írói "tehetségemről", a hivatásomról, egyéni fejlődésemről, életcélomról, munkásságomról valljak, úgy beszélek, mint vak a színekről és formákról.
        *
        Híres és termékeny írónak lenni olyan, mintha magunk és mások közé nyomtatott oldalakból emelnénk dombot, pontatlanságból és félreértésből pedig egész hegyet.
        *
        Az ügyes író a soha nem volt és soha nem lesz dolgokból keríti legszebb meséit arról, ami van.
        *
        Az esztétika változó természetű. Ezt mindenki tudja és látja. Következésképp harcolni egy adott esztétika "győzelméért", fensőségéért ugyanolyan, mintha a négy évszak egyikének győzelméért és állandósulásáért harcolnánk.
        *
        Fiatal író. Stílusa csupa akrobatika, tűzijáték. Az ilyen tehetséges, szertelen stiliszták számára az a legnagyobb nehézség és veszély, hogy miközben könnyedén megcsinálják a legnehezebb salto mortalét, nehéz, szinte lehetetlen megállniuk - vagyis képtelenek nem szaltózni akkor, amikor nincs itt az ideje és ott, ahol nem helyénvaló.
        
        *
        Csodák nincsenek. Ezt tudom, és ez mentalitásom s világlátásom alapköve most és mindörökké. Mégis van valami, ami a csodához hasonló - az emberben élő megsemmisíthetetlen és megmagyarázhatatlan csodaigény.
        
        *
        "Engedetlenség nélkül nincs alkotói tevékenység", írja egy fiatal francia író, s ezt újságjaink a jól sikerült aforizmák között hozzák. Valóban. Valahol az alkotói fellendülés kezdetén jelen van a nonkonformizmus, a szembenállás, az engedetlenség olyanformán, mint a könnyűatlétikában a dobbantódeszka. Csakhogy az atléta azért használ dobbantót az ugráshoz, hogy az elrugaszkodás lendületét, erejét fokozza, de később, az ugrás folyamán már nem cipeli magával a deszkát.
        
        *
        Van némi hasonlóság az írás és a fényképelőhívás között: napfényben fényképezünk, csakis a fény segítségével, az előhíváshoz azonban teljes sötétség szükségeltetik.
        *
        Íróknál, költőknél, de talán minden más művésznél is gyakran előfordul egy súlyos és végzetes szakmai ártalom: a művész és a valóságosnak tekintett és nevezett élet közé az idők folyamán erőfeszítésekből, vágyakból, illúziókból, félreértésekből, félelmekből, sikerekből és sikertelenségekből átlátszatlan és áttörhetetlen fal képződik.
        Valahol e fal tövében pusztul el a "nagy művész", mert elvesztette kapcsolatát a valósággal, mely ugyan karnyújtásnyira van, de munkája természete tökéletesen és végérvényesen elvágta tőle.
        
        *
        A halál olyan, akár a villámcsapás. Tudjuk, hogy létezik, olvastunk róla, tűnődtünk is rajta eleget meddőn és parttalanul. Beszélgetésekben, írásokban mindig higgadt és bölcs szavakkal említettük, mintha tökéletesen ismernénk. Ám ha közvetlen közeledben sújt le valakire, akit szeretsz, akinek létezéséhez a legszebb perceid kapcsolódnak, csak akkor látod be, hogy nem tudod, soha nem is tudtad, mi a halál valójában. Csak találomra, felületesen és megalapozatlanul beszéltél és írtál róla.
        Azt képzelted, tudod, mi a halál, pusztán csak azért, mert sikerült néhány költői sort írnod a török temetőkről, most pedig be kell látnod, hogy ezeknek semmi közük sem az élethez, sem a halálhoz.
        

SÁDY ERZSÉBET fordítása