 |
 |
|
|
|
||
Takáts Gyula:
Már Drangalag viszi,
Nap Kiadó, 2001
Ha Takáts Gyula öregkori költészetét akarnánk elemezni, a kert mint élettér és mint szimbólum köré lehetne fölépíteni dolgozatunkat. Persze kérdés, van-e és milyen mértékben jelentősége annak, hogy adott verseit melyik életkorában írja a költő. Ha azt nézzük, hogy a kamaszkortól a felnőtté érés hosszú és rögös útján át az öregség végállomásáig az olvasó egy meglehetősen jól kivehető letisztulási folyamatot kísérhet végig kedvenc poétájának munkásságában - akkor igenis van létjogosultsága a pálya életkorok szerinti tagolásának. Ha viszont úgy közeledünk tárgyunkhoz, hogy voltaképpen semmi olyat nem ír(hat) öregen a költő, mit - ha csíráiban is - meg ne fogalmazott volna már legelső verseiben - akkor nem biztos, hogy szerencsés egy ilyen eljárási mód. Márai Sándor jegyzi meg valahol az A négy évszak című könyvében: "Azzal kezdődik, hogy nagyot akarsz írni. Még később hatalmasat, erkölcsöset, arányosat. Aztán eljön a sztrájk ideje s a pillanat, mikor már csak igazat akarsz írni. S észreveszed, hogy az igazság nagy is, szép is, hatalmas, erkölcsös és arányos is. Ilyen egyszerű? Ilyen rettenetes egyszerű."
Takács Gyula versei ilyen rettenetesen egyszerűek: "Papír, pohár kóstolni, írni / azt a fényt és azt az igazat!" (Invitáció) Mintha egész költészete nem volna más, mint kertjében egy óriási tölgyfa - versei pedig e tölgy egy-egy ágának megannyi rezdülése, elhajlása. Az ember végtére is folyton ugyanarról beszél: Istenről, halálról, s hogy marad-e utána valami. Az egyénen és sorsán múlik, mennyit képes végzetével folytatott dialógusán átáramoltatni a külvilágból, a múltból, a történelemből. Takáts tölgyének lombjában kezdettől fogva nagyon is jól megférnek egymással az antik világ szelei a Balatonéval, Platon lélegzetvétele Berzsenyiével - s a Távol-Kelet levélen megszűrt fényei. Oly összhangzat ez, amely kevesünknek adatik meg - s mindez a somogyi borospincék, szőlőlugasok, balatoni alkonyok medréből tükröződik vissza.
"A zöld világban mindig izgatott a gondolat és a szép; az életben a munka és a művészet, egyszóval a jó közérzet életstílusa. Mediterrán honvággyal mindig a rejtőzködő fényt keresem... Átvitt értelemben a Kertet és az Arany ragyogást. - A Heszperidák tündéri kertjét?... Ahová a mítoszok hajdanában azokat az aranyalmákat rejtették, amelyeket még Herkules is csak úgy tudott megszerezni, hogy átvette az ég tartását Atlasztól... Ez az ég - már nem is átvitt értelemben - korunk emberiségének a vállán van... - És mi lesz, ha a lélek és a szellem kilép alóla? - És én ez alá az egünk alá, nem a Heszperidákét, de a mi kertünket, azt a Kertet képzelem, amelyik nem onnan, de itt, a kezünk alól fénylik..." - írta Takáts 1975-ös kötetének (Száz nap a hegyen) fülszövegében. Ennél pontosabban nem lehet kifejteni kertjének mitológiáját - csupán apránként megízlelni, versről versre, míg fölépül körénk teljes szépségében és nagyságában: "Pezseg... Élő mustnál hatalmasabb / tavaszba lobban át az ősz. / Lopók hegyén szikrákat vág a hab // s hordóról szállva itt marad velünk / s míg egyre nő, dagad e sejti fény, / a minden arcán átizzik tüze / s a legszebb völgyre tár kaput az éj." (A legszebb völgyre tár kaput)
A kert legelőször soha nem elvont formájában jelentkezik nála - már csak azért sem, mert maga az alkotó folyamat is a legtöbbször puszta szemlélődésből, a táj csodálatából bontakozik ki. Nagyon is konkrétan van jelen, szépségeivel, elmúlásra figyelmeztető apró jeleivel. Verseinek fölépítése is erre enged következtetni: csak a legritkább esetben kezdődik gondolati síkon a költemény - inkább egy megfigyelésből s annak rögzítéséből kel szellemi útjára a költő. Ezt a folyamatot mindig briliánsan oldja meg: "Elhagyott szilvafák között / fűből szedem s akár a méz. / Akad az is, egy-egy biling, / mely ősi szőlőskerteket idéz. // Járom e vár alatt a múltat. / Benőve gazzal, iszalaggal / akár Mohácstól sorba mind, / ami még fénylene halvány vigasszal..." (Új évezred hajnalán) Sokszor úgy fog vissza egy-egy kép hatásán, hogy megismétli azt - hiszen tudja, a pátosz ha túlcsordul, elhomályosítja a lényeget.
Eltekintenék attól, hogy felsoroljam, mi mindennek lehet szimbóluma a kert - hisz az egész világkultúrát kellene hozzá számba venni -; de még attól is, hogy Takátsnál mit jelent különböző megnyilvánulásaiban. Maradjunk annyiban, hogy az itt-lét egyetlen értelmes és lehetséges formáját, melynek egyszerre leírója és szerves része az alkotó. Kiszelhetetlen belőle, nélküle elképzelhetetlen. Mint a zöld füzet is, amelybe becsempészi minden egyes alkalommal e kinti világ szellemi hozadékát, esszenciáját. A kert, amelyben ír és a füzet, amelybe ír a költő, szinte egy és ugyanaz - persze nem materiális értelmében. Ám ez a sztoikusnak mondható magatartás és életmód egyáltalán nem gátolja abban, hogy meghallja a külvilág zaját - csak azáltal hogy ellensúlyozza vele, erőt is kölcsönöz tőle feldolgozásához, elviseléséhez.
Legalább ennyire természetes közeg, otthon számára a borospince is. Zárt világában a kint összegyűjtött fájdalmakat itt feloldja, titokban tarthatja mindazt, ami sért. S nem utolsósorban Bacchus nedűjének a hozadéka is egyben - az ókori szőlőligetekig visszaringó álmok realizációja. Korokon átívelő látásmód ez, és irigylésre méltó, ahogy megízlelni képes minden kis emlékét az emberi szellem hajnalának.
Mindebből és sok egyéb másból áll össze Drangalag, a képzeletszülte vidék, mely egyrészt túl van az emberi kicsinységek zűrzavaros világán - ugyanakkor nagyon is földi elemekből tevődik öszsze. Már csak azért is, mert lakója egyben teremtője. Ennek a vidéknek központi figurája Csu Fu, a bölcs költő és filozófus, aki teljes harmóniában él a természettel, s annak örökérvényű igazságai tükrében értelmezi az emberi tetteket. Csu Fu-ban nem az a legizgalmasabb, hogy alteregója Takátsnak - hanem hogy egy vele. Tudom, ez kissé fából vaskarikának hangzik, de megmagyarázom. Csu Fu-t Takáts hívta életre a Távol-Kelet misztériumából, de meglehetősen sok európai tulajdonsággal is felruházta. Csu Fu legalább annyira elszomorodik például egy bedőlt borospince láttán - mint amennyire Takáts képes egy buddhista remete nyugalmával elmerülni a táj szépségeiben. Tehát még az sem mondható, hogy a költő tulajdonságainak egy bizonyos részét összpontosította csak át teremtményébe, hogy az szabadabban élhessen velük és általuk - mert rendkívül intenzív átjárás van a két személyiség között, folyton folyvást átfedik, kiegészítik, tehermentesítik egymás lelkiéletét. Így válhat Csu Fu Pannónia költőjévé, Berzsenyi, Csokonai lelkes olvasójává. Lehet, hogy hajmeresztő, de én nem választanám külön e szellemi és kultúrtörténeti szálakat - hiszen épp egységükben és együtt-látásukban van igazi erejük. S ugyanezért lehetetlen szinte ma már (!) különválogatni Takáts lírai életművéből az ún. Csu Fu-verseket. Azt hiszem, mindez benne van például az A fügefákkal együtt című gyönyörű versben: "Néha még hallja is az álmait / s hogy onnan s arról szóljanak, / a könyvét is kinyitja Csu / s bár toll se volt vele / a fügefákkal együtt nézi / és olvassák a zöldön át, / mit írt Csu Fu keze... / - Az embereknél bölcsebbek az álmaik... / - Platón szavánál tisztábbak a felhők... / - És Drangalagban a hegyek / álmaink és felhőink fölött is fénylenek... -"
Ez a gondolat és életérzés fogja össze Takáts Gyula emberségét és költői szuggesszióját. Hogy hitét kilencven év gondjai sem bírták két vállra fektetni. Nem is lehet, hiszen a tölgyek millió szívós gyökérrel vannak a földbe kötve, s lombjaik a legtávolabbról jövő szélnek is zenélnek. De azért ami az itt-létet illeti, a Vant: már korántsem oly felhőtlen e mediterrán kontinens. Vajon mi menthető át a jelenbe a múltból, s együtt hogyan lehetne átcsempészni a jövőbe, az újabb és újabb felnövekvők tanulságára és gazdagítására. Vajon a szeretett és tekintetbe zárt vidék képét magával viheti-e a költő végleg Drangalagba, ahonnan nem térhet vissza többé?
Igen. Aki képes vant, voltat és holnapot minden pillanatban egyszerre élni és látni, az halhatatlan. A szárny reménye emeli. Ahogy dolgozatom címét is a Kövül az idő 89-es kötetből idéztem szándékosan: "Elszoktam már a verstől. / Nehéz nagyon és nehéz vagyok. / A szárny reménye tart: a Fő Erő! / A Jang s a Jin talán szívembe nő." (Csu Fu kő alá tett verseiből) - arra évtizednyi munka után itt a válasz a legújabb könyvből: "A tolvaj isten hátán, mint reményt, / mikor nyitod ki végre szárnyad? / A hajdan szőlőskert még itt kísért! / Emlék s lélek ragyogja át e várat. (Új évezred hajnalán)
Szentmártoni János
