1.
   A Tanú első számában (1932-ben) ekként fogalmazta meg a "szellem embere" valós állapotát, egyben feladatát is: "Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek."
   Meghatározó élménye az első világháborút követő békerendszer tragikus következménye: Magyarország szétdarabolása. Egészen fiatalon kialakult küldetéstudata, egy olyan szerep vállalása és egy életen keresztüli teljesítése, amellyel a leginkább hatással tud lenni a magyar szellemi élet alakulására, egyszersmind a leginkább hasznára válhat nemzetének. Polgári foglalkozása szerint orvos; valóságos szerepe azonban az írás és a társadalomjavítás. A "magyar szellemi erők organizátora" kíván lenni, olvasmányait a saját gondolataivá transzformálja, a kritikát és az esszét a "nyilvános tanulás" műfajának és eszközének tekinti. Eszménye az antik görög kultúra, a görög gondolkodás és életvitel: íme, e kis nép is képes volt - tehát a magyar is képes lehet - hatalmas szellemi (kulturális és tudományos) teljesítményekre.
   Szilárd meggyőződése, hogy a nemzeti szétszóródás, szétesés legfőbb ellenszere a szellemi azonosságtudat, amelynek legfontosabb táplálója a magyar kultúra, ezen belül is a magyar irodalom. Kritikusi, esszéírói munkásságának egyik fő vonulatában azt kutatja, hogyan kötődhet-kapcsolódhat a magyar irodalom, a magyar kultúra a nagy európai irányzatokhoz; hogyan tudjuk szellemi egyenrangúságunkat kivívni Európa népei közt. Kritikusi működésének ezzel összefüggő lényege a magyar irodalom újraértékelése: a mindenkori sorskérdésekre élénken reagáló és mélyen rezonáló, ugyanakkor az esztétikailag is jelentős művek és írói-gondolkodói életpályák előtérbe állítása.
   
   2.
   A "minőség" fogalma központi kategória Németh László gondolatvilágában. A minőségnek szerinte az élet minden megnyilvánulását szabályozó legfőbb elvnek kell lennie. Termelésben: a bérmunka helyett a szabad vállalkozás; az egyén és a közösség harmonikus kapcsolata; államszerveződésben: a szabad polgárok önkéntes szövetkezése; politikában: a mellérendelés elve az alárendeléssel szemben; kultúrában: a régi görögök példája; nemzetben: példanép (melyet nagyhatalom és a határon túli kisebbség egyaránt respektál); emberben pedig az "új nemes", aki "már magatartás és akarat új lovagrendjébe akar tartozni, s nem ismer privilégiumot, mely a történelmi feladat és a személyes példa alól felmenti".
   A Németh László-i reformok fő célja a "minőségszocializmus" megteremtése. Értelmezése szerint a minőségszocializmus nem a marxista szocializmuskép valamiféle kiigazítása vagy reformálása (ő mindvégig szemben állott a marxizmus ideológiájának fő tételeivel); hanem egy merőben új, úgynevezett "értelmiségi társadalom", amelynek a lényege az, hogy a társadalom valamenynyi rétegében a gondolkodó, művelt, minőségi munkát végző szabad állampolgárok életét teszi értelmessé és gazdaggá. A "Világ proletárjai egyesüljetek!" jelszó helyett Németh egy vonzóbb és korszerűbb felszólítást tart helyénvalónak: "Legyetek mindnyájan értelmiséggé!"
   Németh László szellemi örökségének meghatározóan fontos feszültséggócai (s a legerősebben sugárzó pontjai) egyben a magyar társadalom állandóan jelen lévő válságjelenségeire való reagálások dokumentumai is (már a 20-as évek végétől egészen a 60-as évek közepéig). Ennek a gondolkodói magatartásnak és gondolkodó teljesítménynek fő jellegzetessége, eredménye (és drámaisága) abban a törekvésben keresendő, hogy a magyar társadalom és szellemi élet nagy törésvonalai és nagy hiátusai fölött a minőségelvre alapozva megtalálja az összeköttetéseket, és - európai összefüggésekre figyelve persze - rámutasson a szintézisteremtés lehetőségeire.
   Az ő gondolkodásában a klasszikus páros alapfogalmak, filozófiai, társadalomtudományi, politikai stb. alapkategóriák (mint például minőség és menynyiség, anyag és szellem, individuum és kollektívum, személyiségközpontúság és szociális elkötelezettség, népiség és urbánusság, konzervativizmus és liberalizmus, magyarság és európaiság) egymást valójában feltételező kettőségei (végső soron tehát a történelmi gyökérzetű "haza és haladás" eszme "köznapi" alapvariánsai) nem válnak ketté. Nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak.
   
   3.
   Nagy hiba volna persze, ha Németh Lászlót, csak mint reformert, társadalomjavítót vagy éppen "ideológust" állítanánk a legújabbkori magyar és európai szellemi élet fókuszába. Hiszen mint szépírónak, mint nagyszerű regények és drámák szerzőjének (tucatnyi regényt és mintegy harminc drámát írt) is a legnagyobbak közt van a helye. Ezeknek a regényeknek és drámáknak a témája, légköre, tartalma, erkölcsi kicsengése rendkívül szoros kapcsolatban áll Németh László fentebb vázolt eszméivel, gondolkodói világképével, egész erkölcsi és pedagógusi habitusával. (Számos önéletrajzi elem szövi át legtöbb regényét, sőt drámáját is.)
   Első regényét, az Emberi színjátékot 1928-29-ben írta, s benne azt mutatta meg, amit több késői művében (regényben az Égető Eszter, Irgalom, drámában a Nagy család), hogy "a vallást tápláló lelkierők mint építhetnek föl a vallás hiedelmei nélkül a régi szentekével versengő életet". A Gyászt (1931-1935) sokan Németh László legtökéletesebb regényének tartják. "Indítást rá - írja a szerző - első kislányunk halála adott, záró képét, a temetőjáró szép fiatalasszonyt férjét-fiát vesztett unokanővérem történetéből loptam." A Bűn című regénye (1936) egy faluról Budapestre került napszámoslegény története, aki egy új villa építkezésén dolgozik, ám ahol a villatulajdonos magát rabnak és a szegények társadalmával szemben árulónak érzi. A háború előtti legsikeresebb drámája a VII. Gergely (1937). E mű végén ez a Németh László sorshelyzetét is jól jellemző pápai mondat áll: "Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben." E színdarab ugyanakkor önbírálat is, Gergely pápa "beletipró természet" volt: "szilaj, indulatos igazságérzete új és új köröket hívott ki fölöslegesen maga ellen (...)". Németh Lászlónak a háború előtti utolsó nagy szépirodalmi vállalkozása az Utolsó kísérlet című regénytetralógia. "A hét részre tervezett regény torzó maradt" - írja pályarajzában. "Első része a gimnáziumba küldetést kiküzdő parasztfiú története (Kocsik szeptemberben), még 37 őszén elkészült, a következő nyáron a püspöki város s a kamaszkor képe és drámája (Alsóvárosi búcsú); 39-ben a harmadik rész (Szerdai fogadónap) első fele: mester és tanítvány viszonya, 40-ben a második rész: A másik mester címen a házassághoz vezető szerelem regénye jelent meg."
   1945 után Németh László száműzetésben él egy Budapesttől távoli kisvárosban. Hirtelen egész bokornyi drámát ír - lelkileg megfelelve ezzel saját "kelepce"-helyzetének -, válaszolva politikai üldözőinek is. Széchényiről, a "legnagyobb magyar"-ról már 1942-ben könyv terjedelmű tanulmányt írt, s ennek során már észrevette, hogy a döblingi intézet mily kitűnő drámai színhely, "s a Blick benyújtott számlája - írja - az igazságérzetet öngyilkosságba vivő kalandja: milyen kitűnő drámatéma, de a Döbling-Vásárhely párhuzam s a szívemet körülfolyó félelem kellett hozzá, hogy 46 végén néhány hét alatt megírja, s alig néhány hét múlva az első politikai pör felém gyűrűző hullámában a gyötrelmeit is átéljem."
   Az Iszony című regény (1942-1947) a Gyászhoz hasonlatosan remekmű. "Amennyire visszaemlékszem - írja Németh László - az Iszonyból, amikor vállalkoztam rá, csak egy mozdulat volt meg, a kedélyes, önelégült férfi, amint ebéd utáni ejtőzésében kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedésével küzdő élettársát." Az Égető Eszter (1948-1956) nagyon sok olvasó talán legkedvesebb Németh-regénye. "A regény témája rég bujkált bennem - emlékezett vissza a keletkezésre 1965-ben a szerző -, s az utóbbi időben mind keservesebb, mondhatnám világméretű tapasztalatommá vált: az Éden ott van az ember előtt, látszólag egy hajszál választja el tőle, de épp ez a hajszál az, amit nem léphet át, mert ez az emberi természet, vagy ahogy akkoriban nevezni kezdtem: az őrültség."
   A Galilei-drámát - az életmű egyik csúcsteljesítményét - Sztálin halála után, 1953 tavaszán írta. Eredetileg más befejezéssel. "Galileit eredetileg a visszavonás szégyenébe merülten látjuk viszont a felvonás elején; a Torricelli beszélgetésben azonban rájön, hogy ez a visszavonás csak azokra szégyen, kik kierőszakolták: természeti igazságokat nem lehet visszavonni, az ő 'becsülete' épp azt követeli, hogy a tudomány harcát föl nem adva, új természettörvényeket fedezzen fel. Ez volt a történeti igazság, ez felelt meg a helyzetnek is, amelyben éltünk: a merev, nyaktörő igazságszeretet az igazság fele húzódás váltotta föl. Csakhogy így mindenki mondhatná, hallottam, hogy fontosabb dolga van a földön. Ebben volt valami igaz, s én ráálltam, hogy Galileiből félig-meddig bukott embert csináljak." (Németh László)
   Kitűnő dráma A két Bolyai (1960) is. Fölidézi "az apa tragikumát, akinek sikerült, ami óriási többségünknek nem: lángészt nevelnie, s neveltje tehetsége első próbájaként azt a problémát oldja meg, amelyen ő maga elvérzett, hogy aztán egy negyedszázadon át állandó cívódásban kelljen figyelnie testi, szellemi tönkremenetelét." A dráma mindezen túlmenően fölidézi az erdélyi magyarság történelmi sorshelyzetét is: a Bolyaiak alakjában "Erdély két legnagyobb fiát, s az egymást rágó összeférhetetlenséget, mely (...) e tehetséges nép romlásának egyik fő oka volt."
   Az Irgalom című regény (1965) témája végigkísérte Németh László egész írói pályáját. Hősnője "a nagy nőszobor (a regényei hősnőit jellemezte ekként Németh) közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja." A regény fő témája, "a nyers, fiatalos, kicsit tüntető erkölcsi szigor belátássá érése (...) Hőse (...) harmadéves orvostanhallgató, a Gyász elektrai hősnőjével szembeni antigonei alak, aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot."
   Németh László saját írói működésért egy kései interjúban, 1968-ban ekképpen summázta: "A legnagyobb ugrás a Tanú volt életemben; embervilága révén az Égető Eszter áll szívemhez legközelebb, legtökéletesebbnek sokan a Gyászt tartják; külföldön (...) az Iszony keltette a legnagyobb hullámverést. Hogy melyik a legjobb? Énnekem mind jó volt; a méltó továbbéléshez szükséges katarzist szolgálták."
   Az olvasó, az utókor, hasonlóan érezhet: a mi mai, holnapi továbbélésünkhöz szükséges katarzist Németh László művei is szolgálják.
   
   
   
   
   Németh László 1901. április 18-án született Nagybányán (ma: Románia). Édesapja tanár. 1905-től Budapesten élnek. 1920-ban magyar-francia szakra iratkozik a bölcsészkarra, de 1921 tavaszán már orvostanhallgató. 1925 decemberében megnyeri a Nyugat novellapályázatát. Házasságot köt Démusz Ellával. Fogorvosként, majd iskolaorvosként praktizál.
   1926-tól a Protestáns Szemle (Lelkes László álnéven is), a Nyugat, a Napkelet, a Társadalomtudomány és az Erdélyi Helikon munkatársa. Főleg kritikákat közöl az élő magyar és világirodalom egyes íróiról, műveiről, 1930-ban Baumgarten-díjas. 1931-32-ben a Nyugat kritikusa. 1932-ben szakít Babits Mihállyal és a Nyugattal, s 1932 őszétől 1937 elejéig összesen 17 füzetben jelenteti meg az egymaga írta folyóiratát, a Tanút. 1934-ben részt vesz a Válasz című folyóirat megalapításában és szerkesztésében, számos írást is közöl a lapban (Pörje Sándor álnéven is). Részt vesz a népi írók egy csoportja és Gömbös Gyula miniszterelnök találkozóján. 1935 augusztusában romániai utazást tesz; erről nagy hatású munkásságot folytat.
   1939 tavaszán a Kisebbségben című röpirata nagy vihart kavar. 1940-től a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népe munkatársa és a Zilahy Lajos-féle Híd főmunkatársa. Hosszú tanulmányban támadja meg Szekfű Gyulát, a korszak legnagyobb magyar történészét. A háborús évektől kezdve egyre jobban elszigetelődik a magyar szellemi progressziótól, viszont számos városban tart előadást, s 1941-től az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagba is ír. 1942-ben részt vesz a balatonszárszói és a lillafüredi értelmiségi találkozókon. 1943 augusztusában nagy hatású előadást tart a második balatonszárszói konferencián. A német megszállás (1944 márciusa) után bujdosni kényszerül.
   1945-től előbb Békésen, majd Hódmezővásárhelyen él és dolgozik. Három évig tanít a vásárhelyi gimnáziumban. 1946-tól folyamatossá válnak ellene a baloldali sajtótámadások. 1948 után is rövidebb-hosszabb időket tölt Hódmezővásárhelyen. Évekig fordításból él. 1952-ben - fordításaiért - József Attila-díjjal tüntetik ki. 1955 januárjában jelenik meg a Csillagban Galilei című drámája. 1956 november eleji újságcikkeiben kiáll a magyar forradalom jogossága, illetőleg a szocializmus addigi pozitív eredményeinek a megvédése mellett.
   1957-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki. 1958-ban az MSZMP Központi Bizottsága - több "népi író" társával együtt - határozatban bélyegzi meg az 1945 előtti "nacionalista", "kispolgári", "harmadik utas" nézetei miatt. 1959-ben öthetes tanulmányutat tesz a Szovjetunióban. A hatvanas években egyre ismertebb lesz Nyugat-Európában. Számos művét fordítják le kelet-európai nyelvekre is. Idehaza folyamatosan adják ki tanulmányköteteit, regényeit, színdarabjait. Úgyszólván állandóan műsoron van a magyar színházakban. 1965 áprilisában Bécsben Herder-díjat vehet át. Már évek óta legkedvesebb tartózkodási helye a kis Balaton-parti település, Sajkod. 1969-ben megkezdődik életmű-sorozatának kiadása. 70. születésnapján a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetést kapja. Országszerte ünneplik, a müncheni Látóhatár Németh László-számmal köszönti. Már évek óta súlyos beteg, nem ír többet. 1975. március 3-án hal meg Budapesten.