Mintha egy madárszárny verdesne a test legmélyén, valahol a derék fölött. Aztán egy kis szorítás és a szárny elszabadul; saját maga körül kezd verdesni, míg a szemeim elé nem kerül - a látásom el-elhomályosul. Most megragadja a fejem, s látom őt - kivéve most, egyetlen pillanatra - a tükörben. Megfogja a tarkómat, maga felé húzza, eltolja magától, paskolja és forgatja a fejemet, egyik oldalról a másikra, apró lökésekkel. Most megvizsgálja a halántékot, meghúzza a hajat, a halántékon nőtt hajat: a kihúzott tincsek úgy lógnak, mint két hegyes fül - zavartan ülök a tükör előtt: lóarc néz vissza rám. Elengedi a hajat, s úgy tapogatja meg a fejemet, mintha nem is a haj, hanem a koponyacsontok érdekelnék. Végigfuttatja a hajat az ujjai között; végigsimítja, aztán elengedi. Most lehajolt, egészen a nyak vonaláig, megnyomta a szék pedálját; máris a tükörnek háttal, vele szemben ülök; kezei közé veszi a fejemet, rám szól, hogy tartsam erősen, aztán lazítsam el a fejemet, csücsörítsek; visszafordítja a széket - még mindig paskol, tapogat, húzogat - s aztán a tenyerével és az ujjai hegyével olyan magasra borzolja a hajam, amilyenre csak lehet, majd hagyja lehullani; oldalra néz; már nem érdeklem. Egyáltalán nem is érdekeltem. Egész idő alatt úgy bánt velem, mintha valamilyen masszából lennék. De nem azért dobog fel a szívem, mert csupán masszának tekint. A félelemtől zakatol, hogy pillanatokon belül úgy fog kezelni, mint szalonja egyik, a mértéktől eltérő maszszáját.
   Szalonja az Antinoosz nevet viseli; egy bevásárlóközpont mélyén van. Először vannak a műanyagok, a bőrök, az üvegek, a szauna, a növények, a halak és a kutyák. Aztán egy presszó. Végül a szalon következik. Nem Antinoosz a neve, de mindenki tudja, hogy Antinoosz álmát hivatott közvetíteni. Szalonja ennek az álomnak a megvalósítására tett töredékes gesztus. Van benne valami, amit még a tér valós magassága sem tud eltakarni. Valami, ami csak az uralkodók sajátja. A szalon ragyogó oszlopait senki nem látja, mégis ott vannak; a timpanon is láthatatlan, ám mindenki érzi jelenlétét. A fodrászat "férfi-női"-nek hirdeti magát, ám csupán nők látogatják. De jobb is így. Vannak, akik szerint Antinoosz - vagyis António - a szalon első estéjén elküldte a férfiakat. Mintha csak azt mondta volna nekik nyitáskor: "Ne jöjjenek; a szakmának csak az egyik ágával foglalkozom", s ők úgy döntöttek, nem zavarkodnak; a nők különösen védtelennek érzik magukat besamponozott fejjel. Bár választhatta volna a másik ágat, ő valamiért így döntött. Ha én lennék António vagy Antinoosz, én is így tennék. Ki tudja, miért, de a szép nők aránya - egy bizonyos korig - magasabb a szép férfiakénál. Vannak a nádszálkarcsúak, a mindig fiatalosan üdék és a dimbes-dombos gömbölyűek. Mind varázslatos a maga módján. Elég csupán nézni, megismerni nem kell őket. S aztán vannak a csúnyák. Ők Antinoosznál ragyogni kezdtek - nem tudni, hogyan csinálja. Megértem, nagyon jól teszi - egy olyan embernek, mint ő, joga van ahhoz, hogy megszépítse a saját szalonját. A vaskosak, a pattanásosak, a bajuszkások - nála valamennyien kivirulnak. Mindenki tudja, hogy a fodrász a szalonja által szépíti meg őket - de hogyan történik? ezt már senki sem tudja. Titok, ami túlnyúlik a szalon falain, és beborítja az egész folyosót szőröstől-bőröstől, kutyástól-macskástól, szaunástól, órástól. Olyankor rikácsolni kezdenek a szarkák és a papagájok. Aztán csend; aztán a presszó poharai; aztán a kabátokat cipelő lány; aztán a terem; aztán a többi nő - és a nők között ő maga, Antinoosz. Senki nem tudja, miért csak a szép, kiválasztott nők járnak hozzá. Még csak elképzelni sem tudják, hogyan történik a válogatás - a formátlan, Isten adta, a női akarat erejével karbantartott anyag szintjén történő választás. Senki nem tudja. Antinoosz nyisszant néhányat az ollójával a fejemen, és én már tudom. Csak én tudom; tanulmányoztam a témát. És épp ezért szabadult el az a szárny a bensőmben.
   António szép férfi. Nyúlánk, mint egy atléta és lágy, mint egy szláv lány. Szláv? Nem, a szemei nem. Antinoosznak sötét, kicsi szemei vannak - férfiszemek, már-már egy sas szemei. Ha nem lennének ezek a szemek, a fodrász csupán egy jó testű férfi lenne. Jaj, de ez nem így van! Antinoosz majdhogynem fagyos szemeiből egy sas profizmusát olvasom ki. Keveset beszél. Egy aprócska köhintésnek is jelentése van. A keze alatt dolgozó lányok már értik ezt a hangot, a sas száraz köhintését. Soha nem néz rájuk - nincsen rá szüksége. Mintha apró húrok lennének a kezei végén, melyek mindig tudják, hol vannak az éppen szükséges eszközök. Oda sem kell néznie. Levágja a hajamat anélkül, hogy rámnézne. Anélkül, hogy egyáltalán látna engem.
   S én tudom, hogy a leeresztett pillájú, sasmódra vizsgálgató szemek, a támadó, diadalmas vadállat tekintete mögött rejtőző mércétől várom a döntést. Véletlenül fedeztem fel a dolgot, a környéken lévő köznapi fodrászatban, ahová szombat reggelenként járok beszáríttatni a hajam. Egy asszony - nagyon hangos, mindig egy kakas kevélységével beszél magáról - segített ráébrednem. Azzal jött be, hogy elmondta: egyik hétvégén - sürgős volt a dolog - beugrott António-hoz. Nézzük csak meg, milyen pocsék munkát végzett. - Kopaszkás, vörös asszony volt. A kopaszkás fejhez vastag nyak és széles arc tartozott. Erős vállak, akár két kispárna. Arca két oldalán egy-egy hosszú fülbevaló függött, amit időnként megrázott. "Nézze meg ezt a borzalmat! Nézze csak, mit művelt a fejemmel!" Felháborodottan keresett valakit, aki helyrehozza a fejét, aki képes ezekből a finom, barettmód a koponyára simuló pihékből valamit alkotni. "Nézze!" - mondta. - "António már nem a régi, senki nem jár már hozzá, és én nem tudtam ezt." - tette még hozzá.
   Ez persze nem igaz. Az Antinoosz tele van művészekkel, hírességekkel, filmesekkel, színházi emberekkel. Nőkkel, akiket gazdag, sikeres pénzemberek tartanak ki - ezüstszínű Roverekben, esetleg a bőrök vagy az üvegek és kristályok kirakata előtt várják őket. Előfordulnak cifra jelenetek is, mert ezek a nők - bár tisztában vannak azzal, hogy akár ketten-hárman is léteznek egymással párhuzamosan, mégis úgy hiszik, sohasem fognak találkozni - véletlenül, nedves hajjal összefutnak António meleg vizes hajmosótáljainál. Női csetepatékról szól a fáma, melyek nem csak a miniszterek, de Antinoosz szalonjának tekintélyét is emelték. Vagyis hazugság, amit az elcsúfított nyakú asszony mesél. A fodrász nem akarta már, ezért elutasította, és az asszony még csak nem is tudja.
   Én tudom. Éppen most teszek próbát, és már tudom. Alávetem magam a próbának. Néhány pillanaton belül a magam bőrén fogom tapasztalni. Tudom, mert történetesen elmesélte valaki. Egy ékszerésznő mondta el, aki korban anyám és köztem lehet. Halántéknál már őszülő haját ment el levágatni az Antinoosz Szalonba. A fodrász odalépett hozzá, és - miközben eltolta magától a nyakszirtjét - annyit mondott neki: "Igen, hölgyem. Ahogy akarja, hölgyem." Az ékszerésznő megértette, hogy csupán formátlan masszának tekinti, melynek sem súlya, sem anyaga nincsen. Csak beszélt, miközben a tükör előtt eltolta magától a nő tarkóját, meghúzta a halántékán a hajat, lehajolt - a tükörben megjelenő alaknak lófeje volt, mely mintha két hatalmas fület viselt volna. Ezt maga a nő mesélte. A fodrász felkapta az ollót, egyszer-kétszer megcsattogtatta a levegőben, és nekifogott a vágásnak. Az ékszerésznő lenézett a kendőre, és annyit mondott: "Nézze, ékszerész vagyok, értek a formákhoz. Ez így nem lesz jó."
   "Nem lesz jó?" - Antinoosz kezében megállt az olló, mintha meglepődött vagy megsértődött volna. Ki másnak, mint neki volna határozottabb víziója a női fejre varázsolható tökéletes szépségről? Ki volna nála inkább tisztában azzal, hogy rólunk, esendő lényekről már születésünk előtt eldől, hogy istenek gyermekei vagy csupán ismeretlen senkik leszünk? Ő közvetítő, az ékszerésznő megsérti őt. De António csak ennyit mond: "Hölgyem, a portugál nő még nem európai. A portugál nő félénk, míg az európai merész. A portugál nő nem tudja a fejét használni! Engedje, hogy én megformázzam!" És az olló alól lassan előtűnt az ékszerésznő lecsupaszított feje. "Egy hosszú fülbevaló, hölgyem; remek lesz a frizurája egy hosszú fülbevalóval!" Az ékszerésznő megértette. "Azért csinálja ezt, hogy ne jöjjek többet - ugye így van, António?" Antinoosz soha nem volt igazi cinikus, így egy őszinte pillanatában ráhagyta: "Igen, hölgyem." Ám az ékszerésznő megszokta, hogy fémmel és kövekkel - bár csak a legnemesebbekkel - dolgozzon. Az ékszerésznő ismeri a küzdelemnek az erejét is, melyet egy felfoghatatlan, harmónián túli dologért folytatunk; mellyel azt a földet ostromoljuk, hol addig csak istenek hagyták ott lábnyomukat. "Nem akarja, hogy visszajöjjek, de én viszszajövök." Mire Antinoosz, egy figyelmetlen pillanatában: "Ne jöjjön." "Jövök" - így a nő. Későre járt az idő, alig voltak már; a fodrász felkapta az ollót és vágott még egy kicsit. Levágta a homlok fölött megmaradt fürtöket és levágta a nyak körül libegő pihéket. "Ne jöjjön" - mondta a fodrász. "Jövök" - felelte a nő.
   "Soha ne próbálja ki az Antinoosz Szalont" - mondta az ékszerésznő. "Ne akarjon átesni ezen az utolsó próbatételen." - tette még hozzá. Levette a fejkendőjét. Még mindig egy szófán ült, ölében egy ékszerdobozzal; lekapta a kendőt és megmutatta a fejét. Úgy ragyogott, mint azok az oszlopok, amelyeket odaképzelünk Antinoosz szalonjába. Mindeközben látott már tőle kijönni mindenféle frizurát: besütöttet, csigákba rakottat, hosszú vagy éppen teljesen sima hajat. "Rettenetes, szörnyű dolog az elutasítása."
   António habozik egy pillanatig - érzem, hogy még nem határozott -, még a kezei között tartja a fejem, még tapogatja a haj textúráját, de máris dönt. "Mit gondol? Rövid lesz, nagyon rövid, és aztán egy hosszú fülbevaló... Igazi európai frizurát csinálunk." Még mindig azt hiszem, hogy álmodom, s hogy Antinoosz fenntart nekem egy kicsiny helyet Nílusa iszapjában - de csalódnom kell. António már felmarkolta az ollót; szemei ragyognak a sas leeresztett pillái mögött; hatalmas vágásaival máris körbejárta jobb oldalamat. Nem lát; nem is néz rám. Nehéz dolog Antinoosz elutasítása: a törött szárny őrülten csapkod a szívemben, felsuhog agyam eleddig ismeretlen zugába; s én csak annyit mondok: "Köszönöm, António." Felállok a székből; fejem egyik oldaláról a földre hull, végigszánkázik a törölközőn a haj; most a törölköző is leesik s aztán a nyakamba kötött kendő is. Késő délután van, a szalon szinte fortyog; én indulok, s máris valaki más ül a helyemen. Az Antinoosz Szalont tükrök borítják, egészen a bejáratig, a "férfi-női" feliratú ajtóig. Lépegetek kifelé. Féloldalas frizurám elhalad a kirakatok előtt: a kutyák, az arapapagájok - épp rikoltoznak -, a szauna, az órák, a bőrök kirakata előtt. A padló ragyog. Megmutatom magam a padló-kirakatban; az összes kirakatban, melyek mind visszatükröződnek a padló fehérjén. Az emberek, akik lejönnek a bevásárlóközpont aljába, a kirakatba állított természetet nézegetik - hiszen minden ott van. Ám azt nem tudják, hogy ebben a mindenben a szépség alapján történő kiválasztás is benne foglaltatik. Nem tudnak arról, mi történik António szalonjában. Elsiklanak fölötte, figyelmen kívül hagyják. Mindörökkön, António. Mindörökké, Antinoosz.



   Csaba Márta fordítása


   Lídia Jorge (1946 -): regényíró, elbeszélő. Munkásságára nagy hatással voltak azok az évek,amelyeket a gyarmati háború idején Mozambikban és Angolában töltött. Jelenleg Lisszabonban él.