 |
 |
|
|
|
||
Kinn a tengerárban,
szeles indulattal,
arcvonásod éled
finom légalakba
sodrott gondolattal
- rejtett óhajomban
lázas napsütésben
én is erre lépek,
rózsát pálmaágat
tüstént elcserélek.
Ott hol a kő rózsa,
s árva test a lélek.
Szavainkat már elszórtuk az utcán, kedvesem,
és ami megmaradt nekünk, az nem elég,
hogy távol tartsa a négy fal hűvösét.
Elszórtunk mindent, kivéve a hallgatást.
Feléltük látásunkat párlatok sóival,
feléltük tenyerünket szorítások erejében,
feléltük az órákat és az utcasarkok kövezetét
a hasztalan várakozásban.
Zsebembe mélyesztem kezem, s nem találok semmit.
Régebben annyi mindent adhattunk egymásnak;
mintha a mindenség lenne sajátom:
minél többet nyújtottam, annál több lett adható.
Néha mondtad: szemeid zöldellő halacskák.
És én hittem neked,
hittem,
mert melletted
valóra vált a lehető.
De ez még a rejtélyek idejében történt,
amikor tested akvárium lehetett,
s szemeim valóban zöld halak.
Mára már csupán szemek.
Kevés, de igaz,
szemek, mint mindenki másé.
Elvesztegettük a szavakat.
Ha most kimondom: szerelmem,
nem történik semmi.
Azonban eltékozolt szavaink ideje előtt
- bizonyos vagyok benne -
a dolgok megrázkódtak
szívcsendben elsuttogott nevedtől.
Nincs már semmi adható.
Nincs már benned semmi
ami belőlem oltaná szomját.
A múlt hasztalan gúzsköteg.
És amint mondottam: elvesztegettük szavainkat.
Isten veled.
Kérded, és én nem tudom,
én sem tudom, mi a tenger.
Talán sírásom végterméke egy kibontott levélen,
mit még esti olvasása sajtolt ki belőlem.
Vagy a fogaid, talán a te piciny és fehér
fogaid között zúg a tenger,
e víztömeg-parány,
mint barátságos
messzi zeneszó.
Hullám és hullám hullámra verődve
testét testemnek görgeti - természetesen
anyám hívószava ez.
Ilyenkor, ha a tenger dédelget és becéz,
alázatos szívem felfrissül
a nyirkos kikeletben.
Néha a tenger
egy sziklák közt szikrázó
korallfehér jelenés.
Nem tudom, vízre szegezi-e szemeit,
vagy csak csókokat kutat
áttetsző kagylóhéjakon.
Nem, nem balzsamolaj és vízililiom a tenger:
csak egy haldokló ifjonc
szivacsokra tapadó szélesre tárt ajakkal,
és vér,
vér amivé a fény oldódik, menekül,
szétszórja a homokpadokon új fény-szeretőit.
A hold egy darabkája konok
kitartással emelkedik, hurcolja az éjszakát.
Anyám kibomló haja a vízen szétterül,
s szívemből szellő illan fölé,
hogy szépen elsimítsa.
A tenger újfent sajátommá zsugorodik,
csábos tündérrózsák virítanak ujjaim hegyén.
Nézd, én sem tudom, mi a tenger.
Türelmetlenül várom a hajnalt,
csupasz talpakkal a harmatos homokban.
[fordította: Tolvaj Zoltán]
