 |
 |
|
|
|
||
A gondolatom folyó a föld alatt.
Hová, merre igyekszik s honnét jön?
Nem tudom... Mikor egy velem éj-időn
Egy hang mélyéből váratlan fölszakad
Források, megannyi titkos eredet,
Rejtélyes bujdoklás... fölfoghatatlan
Laknak puszta hegyet messzi magasban,
Hol a pillanat Istenig érhetett...
Olykor-olykor bánatomon átragyog,
Mint fárosz fénye sötét tengeren,
Egy mozdulat, hogy fussanak kerengve lenn
Mélyemben zsolozsmázó víz-morajok...
Az ősemlékezet régebbről betölt,
Mint mi illúziós tudatból följön,
Isten-vizek emléke fut a földön,
Mely meghitt harmóniát árasztó zöld
S emlékem van egy Hazáról, amely mégse
Az, mire korábbi eszmélő lényem
Vágyott, csak az ütős kín jut nékem,
Tör-zúz a fájdalom hullámverése.
Hallgatom őt... lágyan lelkembe veszne
Az elmosódó hang, a bizonytalan,
Mint egy örök felfedezetlen folyam,
Mint egy biztos és elvont folyó-eszme...
És hova fut, amely eltér a kellő iránytól,
Hogy halljam, mily karszton dűl le?
A meglepetés mily hidegében hűl le?
Milyen komor ködöktől lepi felhő?
Nem tudom... Elvesztem őt... S visszatérnek
A jelen világ színei, fényei mind
Az én Valóságom távlatába megint
S a folyó megszakad, mintha a lélek...
(Döbrentei Kornél fordítása)
