 |
 |
|
|
|
||
Költőnek lenni: gályarabság.
Robot egy képzelt tengeren!
Nem fúj a szél, a drága passzát,
a zátony is csak sejtelem.
Zöldfülűként vonzott a nagyság
meg a hírnév, a szertelen.
Addig ámultam egy havas fát,
véremet fagyöngy szívta el.
Telente rámtört a tavaszvágy:
- ó, Március, egyetlenem! -
Ki sem fakadtak a barackfák,
már lombjukat sirattam el.
Tudtam, ha pávák remekítik
a délutáni dombtetőt:
ott Isten is jelen van mindig.
És féltem őt, rettegtem őt.
De csak tarka tollat találtam,
s rebegő, rezgő levegőt.
Előragyog majd az idő,
kardhüvelyből villan a fény,
és fölsebzi a levegő
vén arcára: ki voltam én.
