Magyar Napló

Egy költemény körülírása

1. Kormos István, Nagy László, Ratkó József, Rózsa Endre... Mondogatom a nevüket. Mintha különös, egyetlen hosszú vers-sorra felfűzhető poéta-sorsokat ritmizálna fátumosan a halál. Azokét, akik szívemhez oly közel álltak, s akiknek szinte azonosan rövid, szemfedőhoszsznyi földi létet engedélyeztek a számokat ravaszul szövögető párkák. A mélyről jöttek, a keszonból szabadulók sorsa, mondanám, mert az első nagy és egyetlen lélegzetvétellel úszták át a tengert, tempóztak föl a csillagokig... aztán szétpattant a tüdő, az erek alagútjaiban kátrányragyogású lett a vér, és megállt a hegekkel megszabdalt szív... Törvénytelen halottaim, írta nagy, történelmi vád-verse fölé Ratkó, de már az ő későbbi sorsukat is ide képzelteti velem, hiszen a békében megholtak fölött is igazságtalanul hirdetett ítéletet a fátum. Mert egyiküknél sem telt be az 54. esztendő, annak közelében estek el a csatatéren. De nem a vers csataterein! Ott győztesnek és örök fiatalnak látom őket.
2. Rózsa Endre életkora szerint alig nyolc esztendővel jár előttem, de ez a tény, tudjuk, ama nemlétező költői versenypálya "salakján" már rengeteg lefutott kört és megjavított időeredményt, egyszóval komoly szakmai tapasztalatot jelent. Amikor legendás nemzedéki antológiájuk, az Elérhetetlen föld a hatvanas évek végén annyi hányattatás után, Nagy László bevezetőjével végre megjelenhet, s aztán 1970-ben első önálló kötete, a Kavicsszüret is napvilágot lát, én már a kész, teljes költői fegyverzetben föllépő, érett költőt és irodalomszervezőt tisztelhetem benne. S azt a gondolkodásával és vállalásaival rendkívül felelősségteljes, vonzó férfiút, aki a Kilencek költői csoportjának egyik vezéregyénisége, összetartója. (Nevezetes antológiájuk késleltetése, s aztán az egyes köteteké is, éppen ennek a makacs összetartó szellemi szövetkezésnek a következménye!) Első, publikálásra méltónak gondolt verseimet az ország nyugati csücskéből, (akkor itt újságíróskodik a Kilencek csapatából Konc, később Konczek Jóska s az ő bíztatására is) szorgalmasan küldözgetem éppen Rózsa Endrének, aki társaival, Mezey Katival és Oláh Jánossal már a Kísérlet című periodikát szervezi s talál lelkes kiadóra, a szatmári végeken, a vajai múzeumban. Mintha csak a reformkorban és Bach-korszakban élnénk egyszerre...! (Ez lett volna a később induló Mozgó Világ elődje, gondolván az utánuk jövőkre is. Sajnos, cenzurális okok miatt ez a kísérlet is, mint annyi más, bizony meghiúsult!) A versek, majd a viszonos kritikai észrevételek postása a kedves Vörös Éva (Istenem, már ő sem él!), Rózsa Endre felesége, aki a hatvanas évek végén Szombathelyen, B. Nagy László nyomában kitűnő filmklubot vezet. Aztán hamarosan, Pestre kerülvén, Csepelen majd Lőrincen gőzölgő paprikáskrumplik, egytálételek és könnyű fröccsök mellett, igazi családias hangulatban Rózsa Bandi szavait lesem és hallgatom a "költészet tekinteteket és az égboltot is magasító" erejéről... Gyakori vendég, tanuló költő-diák vagyok náluk, aztán a HÉV-en meg a villamoson és albérleti magányomban a tárgyalt "kötelező irodalom" szorgalmas olvasója. És szépen, sorjában személyesen is megismerem a Kilenceket: Kiss Bencét, Utassyt és nagy hatású, máig emlékezetes irodalmi estjeiken a vidékről előkerülőket is... Gyönyörű idők, gondolom most, nem kis nosztalgiával...!
3. Rózsa Endre az Elsüllyedt csatatér című versét 1965-ben írta. Nemzedéki, nagy versként vált ismertté. Emblematikus érvényű és hatású, mint kicsivel később Utassy Zúg márciusa vagy Béres Attila Bonfinije. Gondoljuk el, egy 24 éves fiatalember szűk évtizeddel a forradalom után ezzel a felütéssel kezdi, majd még ötször megismétli, mint valami görög kórus, de nem a tragikus hangot recitálva, hanem a korszak képébe vágva a keserűen ironikusat: sosem halunk meg ezen a csatatéren... Még alig nyíltak meg az amnesztiás börtönajtók, a hóhérok még a börtönudvar álcázott sarkáig sem tudták eltolni a bitófákat... még otthon, suttogva is alig beszélnek, akik benne voltak az októberi sajnálatos eseményekben. A többség hallgat és túlélni akar. Elkezdődik az amnézia országos vezénylése, és hosszú évtizedekig, ha nem máig! terjedő ragálya a létező szocializmus festett díszletei között... Cserébe a zászlórúdra olyan trikolór kúszik föl, amelyiken azt olvashatod: jólét, békeharc meg a mindennapok forradalma. És szépen torlódnak egymásra a visszafogott, visszanyesett nemzedékek. A mindenkori "álombakók" működnek, cenzúráznak, édesgetnek, futtatnak vagy örökre kilöknek a sorból. Rózsa Endre egy olyan virtuális csatatéren bolyong, ahol a természet is kifordul önmagából. Mily plasztikus a kép, ahogy a kék, élemedett, termesz-rágta gumóin, mondjuk így: megzápult tojásain kotoló vadkrumpli bokra szétterül a béke csataterén, s amely garantáltan nem hoz termést... És a tér, az örökre elsülylyedt, mintegy játékból leterített és bármikor felgöngyölhető térkép - a csata további kellékeivel és figuráival - fájdalmasan oly közeli képtelenségek gondolati szekvenciáját hívja elő, amely a hatvanas években már minden illúzióvesztést megelőlegez. S ezt a későbbi évtizedek csak kiteljesítik.
Keserű, igaz vers, ahol a "jövendő légszomjában élők" mellett már ott masíroznak "az elevenek köztemetőjében" a csata igazi vesztesei: az élőhalottak, akiknél fájdalom, de a szellemi és a fizikai vég sehogysem esik egybe. Mert mégis volt és van ám csata, barátaim, mondja Rózsa Endre, aki ebben a nagy fesztávú, igazi gondolati versben jövőbeli érvénnyel képes megfogalmazni nemzedéke csalhatatlan érzéseit a homorúra és fordítottra tervezett világról, ahol "csak a kalászok nőnek fejjel lefelé".
Néhány évvel később, talán 1972-ben, a vers ihlető hatására magam is verset vétkeztem, tovább írtam egy delejező gondolatot Utóvázlat az Elsüllyedt csatatérhez címmel. És természetesen Rózsa Endrének ajánlottam.