Magyar Napló

Szabó Gyula

Almási magyar millennium

Úgy lehet, jól énekelték az "éjféli" Himnuszt szilveszterkor a magyarok, mert ez a 2000-ik év elég "víg esztendőt" hozott a magyarságnak. Az ünnepi megemlékezések, rendezvények, emlékműállítások keresztül-kasul megtöltik a Kárpát-medencét, s még távolabbi helyeiről is a világnak hallani többek közt olyant, hogy "londoni magyar millennium"... Mi itt az almási ünnepünkkel nemcsak Londontól vagyunk távol, de még Biharkeresztestől és a "testvérhely" Körösszakálltól is, különösen az ott meghúzott elválasztó határ miatt, holott abban elég közeliek volnánk, hogy ha ma kettős millenniummal emlékezünk a magyar államiság és magyar kereszténység ezer évvel ezelőtti kezdetére, ez az emlékezés minden "kettős állampolgársági" és "státusztörvényi" bonyodalom nélkül egy nemzettesté egyesít minket lélekben. Mert ha "londoni mintára" azt mondjuk, hogy "almási magyar millennium", akkor nekünk csak a falukat körülkaroló hegyeinkre kell tekintenünk, és egyetlen pillantással látjuk, hogy itt nálunk akár ezerszáz évet is számolhatunk magyar múltnak, hiszen nagyapáink egy századfordulóval előttünk már ünnepelhettek egyszer ezer esztendőt úgy, hogy a honfoglalás emlékére két hegyüket, Nagymált és Szármányt fenyőerdős "koszorúzással" díszítettek fel. Erre külön "almási joguk" lehetett, mert a két, fenyőplántálással még jobban honunkká foglalt hegy között ott állt összekötő gerincként a legméltóságteljesebb hegyünk, Várhegy, amelyről egy ezredéves hagyomány azt tartja, hogy ott a nevének megfelelően "vár állott" már akkor, amikor a honfoglaló Árpád fejedelem apja, Álmos fejedelem éppen itt, a "mi határunkban" vezette egy másik honfoglaló úton a népét, s épp Várhegyünk várában lelte halálát, némely történész-nézet szerint úgy, hogy akkori pogány hitüket tartva a védvonulaton "feláldozták őt", mivelhogy az etelközi vezér "nem jöhet be a végleges területre". Ugyanazokban a legendás hagyományokban az Álmos név onnan "eredt", hogy az ázsiai őshazában a magyar "ősanya", Emese az ő születését egy igen jeles álomban látta meg előre, amit Thuróczy János A magyarok krónikájában jó fél ezred évvel ezelőtt, Mátyás király életének utolsó esztendeiben úgy írt le, hogy "anyja, amikor terhes volt, álmában egy madarat látott - olyan turulmadár-féle formában jött hozzá, és fejét keblére hajtotta -, s azután úgy érezte, hogy méhéből ragyogó forrás fakad, és tovafutva, idegen földön naggyá duzzad"; és "ez be is következett, mert ágyékából dicsőséges királyok származtak, és később idegen földön, itt Pannóniában, a népek hatalmas országa fölött uralkodtak a legteljesebb dicsőségben", "mivel pedig az álomképet magyar nyelven álomnak mondják, s e fiú születését ilyen álom jósolta meg, azért nevezték el őt Álmosnak, aki Ügyek fia volt". S ez a "ragyogó forrás" duzzadt tovább a nemzésekben úgy, hogy "Álmos nemzette Árpádot, Árpád nemzette Zoltánt, Zoltán pedig Taksonyt; Taksony ezután nemzette Gézát és Mihályt, Mihály pedig nemzette Kopasz Lászlót és Vazult, Géza pedig az Úr megtestesülésének kilencszázhatvankilencedik esztendejében, ahogy Szent István király legendájában meg van írva - isteni szózattól figyelmeztetve - Saroltnak, Gyula leányának nemzette Szent István királyt"... Itt is volt egy álom, egy "csodás látomás", amelyben az "isteni szózat" tudtára adhatta Gézának, hogy "születendő fia fogja befejezni a térítés és egyházszervezés munkáját", amelyet már ő, Géza fejedelem megkezdett volt...
Így eredt és folyt az életünk Emese-mesékkel és Álmos-álmokkal addig a valóságig, hogy a Hargitából eredő Homoród partján, Várhegy alatt "született" egy magyar szállás, és az, miután Álmos vezér életének Várhegy várában lett vége, felvette falunévül az Álmos nevet, amit azután egyszer valaki egy nyelvi csalafintasággal Almásra "cserélt", mert úgy vélte, hogy az "álmosiak" nem "álmos természetűek", viszont gyümölcs - nem utolsósorban alma és vadalma - szépen terem a faluban s határában. Évszázadok hosszú során adódnak egy hegy "életrajzában" olyan változások, amelyek révén név és kép időnként nem talál, mert rég csereerdő van ott, ahol a helyet Nyíraljának mondjuk, nincsenek akasztófák az Akasztófáknál, vermek a Vermeknél, Csonkatemplom olyan szántóhely, ahol templomot csonkán sem látunk, s ha Szármány ezer évvel ezelőtt éppúgy "kopasz" hegyet jelölt a maga "szár" szavával, miként István király unokatestvérének, Szár Lászlónak a nevében is ott volt a "Kopasz", akkor éppen a száz évvel ezelőtti Millennium óta ez a név sem felel meg a valóságnak a fenyős emlékerdővel borított "képéhez" mérten. Mindezekben azonban - magában az Álmos, Almás, Homoródalmás névben is - ezerszáz, vagy ünnepenként véve: ezer és száz éves életünk él elevenen, amit méltán ünnepelhetünk szív- és lélekerősítő melegséggel és magyarságvallással a mai jeles napon egy "elültetett" kopjafa mellett.
Ugyanakkor az embert "ünneprontóban" aggodalmas gondolatok is környékezik a kopjafa "fejénél" István király személyéhez láncolódva egy gondolattal, történelmünk egyik "legnagyobb magyarjának", Zrínyi Miklósnak a háromszáznegyven évvel ezelőtti szavai keltenek többek közt aggodalmas érzést. Azt írta akkor Zrínyi az "annyi száz ezer török elleni" nemzeti küzdelem vészterhes napjaiban: "Valamely ország fegyverrel nyeretik, fegyverrel is oltalmaztatik az. Minékünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel nyeretett az a mi eleinktől, úgy tartatik eddig, és nincs kérdés már abban, azután is úgy kell megtartani... Az mi első politicánk fegyver volt, most is annak kell lenni... oly nemzettel is van dolgunk, a ki mi nálunknál ravaszabb, álnokabb, több, s ha az fegyverrel meggyőz, mindennel meggyőzött. Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül, hejában azzal koronázza fejét, a ki oldalára kardját nem övedzi." Zrínyinek ezekhez a sarkalatos szavaihoz méltán társulhatnak bennünk aggodalmas gondolatok és érzések, ha történelmünk képeit szemünk előtt forgatva azt látjuk, hogy még az Emese ágyékából való Árpád-házi királyaink idején is "hányszor támadt" a hazának egyik fia a másik ellen a "pallossal", sokszor éppen azért az egyért, hogy kinek a fején legyen Szent István koronája. És láthatjuk még ijesztőbb képekben azt, hogy jónéhány idegen uralkodó, akit a nemzet István koronájával szentelt királyává, hányszor övezte oldalára Szent István kardját azzal a "hadakozó" céllal, hogy a nemzetet rontsa és pusztítsa, a külső ellenséggel szembeni oltalmazás és védelmezés helyett...
És a Himnuszunkban is megénekelt "zivataros századok" után van a mi mostani századunk, s annak különösen a legközelebbi vége, amikor magyarságunkat nem vallhatjuk azzal, hogy "a mi első politikánk a fegyver". Ma már korona sincs magyar uralkodók fején, kard sincs államférfiaink oldalán, a hatalmi "országalma" legfeljebb a viszály almájaként forog a "kardoskodó" szavakban, a "Szent István-i Magyarország" pedig területileg és politikailag darabokra hullt, csak némelyek ha látják olykor "turulmadaras álmukban". Mindezeken túl azonban tartósan megmaradt az, hogy a magyarság sorsa ma is a legkeményebb küzdés és harc a létért mindenfelé, Székesfehérvártól Gyulafehérvárig s Ungvártól "Nándorfehérvárig" és Érsekújvárig. Legközelebb pedig idáig, a mi Várhegyünkig. Ezekből a "várakból" ma már csak az egyetlen Székesfehérvár van "Pannóniában", de mindegyiküket "egybekapcsolja" az a történelem, amit a Szózat egyetlen szakaszával fel tudunk mondani: "Ez a föld, melyen anynyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt." A várak képei és nevei között ma már akkora a szakadék, hogy a "felvonó hidak" is fel vannak húzva végképp a sáncok fölött, s létküzdelmünkben ma már az a kopja is csupán jelkép, amely a régi eleink kezében valóságos harci fegyver volt előbb, s utána a harci halál temetkezési sírjele. Így hát most, amikor kopjafát állítunk, az is valójában csak aszerint "fegyver", hogy a pillanatnyi ünnepi alkalom légkörén túl mit látunk a fában: azt-e, hogy küzdünk a létünkért, vagy azt, hogy temetjük a létünket? "Temetni jövünk-e, vagy támasztani" a kopjafával? Amellett, hogy múltunkat ünnepeljük vele, tudjuk-e a jövőnket is ünnepelni?
Mindez azért ünneprontóan szomorú, mert magukban az érzelmi szálak - a szülőföldszeretet, a templom harangjának szívdobogtató melege, az örökké szépülő emlékek sora, a sírjukban nyugvó szeretteink iránti kegyeletes szeretet és sok más hasonló - nem olyan kötőerők, mint a mészhabarcsok a falakban, amelyek az almási határban tudnák marasztani azokat, akik az almási határban nem tudják boldogulásukat megtalálni, akár még a mészégetés régi verejtékes módjának az "árán" sem. Mentünk és megyünk kifelé a faluból olyan kettős úton, hogy egy rész megy a Német utcán ki a falu végéig a föld alá a temetői örök nyugovóra, a másik rész megy a föld színén "szerencsét próbálni" akár Németországig vagy még tovább, a "világ végére", miközben a két úton elmenőket mind kevesebb csecsemősírás "siratja". Meg tudunk-e vajon állni az "odalevésnek" ezen a két útján úgy, hogy a következő százötven évben ne legyen közel kétszáz lélekkel kevesebb almási a Várhegy lábánál, mint ahogy "elment" az 1850 és a 2000 közötti százötven év alatt körülbelül anynyi? De van még egy rosszabb számítás is: leszámítva a mai ünnepi találkozás "almási szaporulatát", ha ma, a század legutóján laknak Almáson ezerötszáz körüli számban, míg 1900-ban, a század "indulásakor" 2217 ember élt az almási "jó levegőn", akkor a nótákban olykor "Nagyalmásnak" énekelt községünkből, jóllehet 1850-től 1900-ig ötven év alatt épp ötszáz lelkes gyarapodással "alapozták meg" közelebbi elődeink a XX. századi "népes virulást". Át kell-e vajon a jövendő-menendő nemzedéknek költenie az énekben Nagyalmást Kisalmásra - illetve a folyónk nevéhez is kicsinyülve: "Kishomoród-Almásra" -, vagy a Vörösmarty-vers szava szerint "Lesz még egyszer ünnep a világon", amikor az akkor élő-daloló almásiak, a megért és kiküzdött jobb jövő fiai mondhatják a jelenidejűség hanglejtésével a "vén cigánynak": "Akkor húzd meg újra lelkesedve, / Isteneknek teljék benne kedve. / Akkor vedd fel újra a vonót, / És derűljön zordon homlokod"...