Magyar Napló

KERÉK IMRE

Levéltöredék
                                                                        Szepesi Attilának

késő alkonyi órán örvénylő cigaretta -
füstben míg az ablakodon túl messze világít
lámpád fénye barátom elképzellek amint épp
Hölderlin-sorokat mormolsz vagy Bach muzsikáját
hallgatod elrévülten kortyolsz néha borodból
s régi madárröptű tavaszok mustillatú őszök
fényei villannak föl előtted távoli tájak
képei úsznak elő az időből azúr-egű Hellász
zord kaukázusi bércek weimari görbe kis utcák
pásztorok és költők idegenként is rokon arca
rend ritmus zene lesz mind fürge tollad alól új
énekként csordulva papírra míg a derengő
hóra sötétség korma szitál kint s görcsbefagyottan
fák markolnak mélyen a földbe szívós gyökerekkel
Óbuda Aquincum kövein szél jár botologva
s olykor egy eltévedt csapzott kóbor kutya vakkant



Négysorosok

Sugár

Az almafavirág lányos ölén
egy lepke-módra röppenő sugár
megül egy pillanatra, s hirtelen
mandulaívű szemhéjadra száll.

Júniusi idill

Dűlőúti akác árnyán ülünk,
hallgatjuk, mit susog a rozs, a búza.
Kezemen kezed érintése, mintha
virágon könnyű lepke súlya.

Őszi síp

Tarlók fölött az ökörnyál selyem-
cérnája leng. Pirregő tücsök fújja
őszi hangú sípját. Búvóhelyet
vackol a nyúl a kukoricakúpba.

Régi ádventek

Birsalmaillatú téli szobák.
Sódarral, füstölt hússal teli kamra.
Szán elé fogott, gőzölgő lovak.
Roráték ködbe-konduló harangja.


A hegyi házban

bealkonyult már a hegyorom mögé
süllyedt a Nap bent mézszínű lámpafény
körében ódon könyvre hajlasz
tiktakol a falióra halkan

letűnt korokba réved a képzelet
hangyaként nyüzsgő sűrű betűsorok
közül olykor egy régi emlék
mint lebegő jelenés megéled

majd színborod kihajtva fölállsz matatsz
s az ablakon túl nézed amint egy-egy
eltévedt szarvas erre lépked
kőbe gyökérbe betolva kósza:

árnyát felissza a zizegő avar
szél jár a fák közt szárnysuhogtatva és
fönt tündököl pásztákban ömlő
fényt sugarazva a Szűz a Mérleg



Modigliani: rózsaszínű akt

Érett őszibarack pirkadó héja
ilyen, mint ez az ölelésre hívó,
megadóan elnyúló női test;
duzzadt mellén a rózsaszínű bimbó

fájón sajogva, merészen mered föl,
barnálló hónaljpihéin, az ágyék
sötét bózótján és az összezárt
combok ívén parázsló, szűzi vágy ég;

és nedvesen lüktet a néma száj,
tollmeleg fészke csóknak és mosolynak.
Félig-nyílt szemében fölszólító
várakozás lángocskái lobognak.

Már nem is önmaga - anyagtalan,
sárga sugárzás, ahogyan a bársony
barnák kontrasztjából bőre kisüt,
hogy maga körül mindent fénybe mártson.

S oly ártatlan és esendő, ahogy
egész lényével forr a pillanatba,
két karját szétterjesztve, mielőtt
megnyílna, hogy a gyönyört befogadja.