Bruce Chatwin

Egy esztéta a háborúban

1940. június 18-án Churchill ezekkel a szavakkal zárta az Alsóházban elmondott beszédét: “Ez volt legfényesebb órájuk.” Ugyanazon az estén a Wehrmacht szürke tiszti egyenruhájában egy egészen más egyéniség foglalt helyet de La Rochefoucauld hercegnő Château de Montmirail-ban lévő dolgozószobájában. A hercegnő hívatlan vendége egy negyvenöt éves, alacsony, kisportolt férfi volt, kinek szájtartása önbecsülésről vallott, szeme a kék szerfölött arktikus árnyalatában ragyogott. A könyvmolyok avatott módján lapozgatta a könyveket, és nem maradt számára észrevétlen, hogy sokukat híres írók dedikációi díszítették. Levél csúszott ki az egyikből és hullott a földre - egy pilótának készülő, François nevű fiú bájos írása. Eltűnődött, vajon pilóta-e most ez a fiú. Végül sötétedés után letelepedett, hogy folytassa naplóját. A bejegyzés hosszúra sikeredett - csaknem kétezer szavasra -, mivel a nap maga is eseménydús volt.

Reggel az egyik harckocsivezetővel arról diskurált, milyen lehet elevenen megégni az olajjal átitatott harckocsizó-öltözékben: “Az a benyomás támadt bennem, hogy maga Vulcanus és >>munkaetikája<< testesül meg az efféle marcona figurákban.” Ebéd után az iskola sportpályáján állva egy tízezres francia és belga hadifogolyosztag elvonulását szemlélte meg: “...magának a végzetnek a sötét hullámát idézte ez... az érdekfeszítő és tanulságos látvány”, amelyben a “katasztrófákra jellemző gépies, ellenállhatatlan varázs érződött”. Marhahúskonzervet és kekszet hajított közéjük, majd egy vasrács mögül figyelte küzdelmüket: kezük látványa különösen felkavarónak bizonyult.

Ezt követően egy csoport tisztet szúrt ki, akik a nagy háború kitüntetéseit viselték, és megvendégelte őket. A tisztek kis híján összerogytak, de a jó vacsora mintha megfordítani látszott volna szerencséjüket. Azt firtatták, meg tudná-e világítani nekik vereségük okait. “Azt mondtam, a munkás győzelmének tekintem, de nem hiszem, hogy felfogták válaszom értelmét. Mit is tudhatnának arról, mit éltünk át az 1918 óta eltelt években? Azokról a leckékről, amelyeket mintha egy nagyolvasztóban sajátítottunk volna el.”

A távol lévő hercegnő okkal lehetett hálás annak a férfinak, aki most magánügyeibe ütötte az orrát. Ernst Jünger kapitány akkoriban a legünnepeltebb egyenruhás német író volt. Semmiféle katasztrófa nem lephette meg, hiszen húsz év óta egyfolytában annak a filozófiai szükségszerűségnek adott hangot munkáiban, hogy a halált és a totális hadviselést a XX. század mindennapi élményeként kell elfogadni. Mégis, a pusztítás iránti elkötelezettséget nála a régiségbúvár tégla és habarcs iránti tisztelete mérsékelte, és így megóvta a château-t.

Valóban, a villámháborúban sok mindent megmentett. Egy héttel korábban a laoni katedrálist oltalmazta meg a fosztogatóktól. A város könyvtárát és benne a Karoling királyok okleveleit is megvédte ugyanitt. Egy megbízásában álló szabadságos borpincér pedig magánosok pincéiben kutakodott, hogy megmentsen számára néhány palack jófajta nedűt. Mi tagadás, bombák a La Rochefoucauld-k parkjára is hullottak. Egy pavilon leégett, és egyik ablakában úgy maradt bent egy üvegtöredék, hogy “pontosan Viktória királynő fejét formázta”. Másfelől viszont, némi rendrakást követően a palota úgy festett, mintha tulajdonosai épp az imént távoztak volna. Jünger kapitánynak azonban más oka is volt a büszkeségre.

“A Maximák [La Rochefoucauld maximái] régóta kedvenc elalvás előtti olvasmányom. A szellemi hála műve volt, hogy megmentettem a menthetőt. Ily értékű javak esetében az a legfontosabb, hogy a döntő napokban megoltalmazzuk őket.”

Könnyebb mondani, annál nehezebb megcselekedni! “Az invázió útját szanaszét szórt üvegek borítják, pezsgős, bordóis és burgundis üvegek. Lépésenként legalább egyet számláltam, nem is beszélve a táborokról, ahol, mondhatjuk, záporoztak az üvegek. Az effajta orgiák franciaországi hadjáratainkon immár valósággal hagyományosak. Minden német megszállás olyan ivászatokkal jár, mint amilyeneket az Edda istenei rendeztek.”

Egy fiatal tiszt megjegyezte, milyen különös, hogy a fosztogató katonák először a hangszereket törik össze: “Szimbolikus formában azt mutatta ez nekem, mennyire szemben áll Mars a Múzsákkal... és ekkor felrémlett előttem Rubens hatalmas festménye, az, amely éppen ezt a témát ábrázolja...”

Mennyire különös az is, hogy a tükröket meg épségben hagyták! A tiszt szerint azért, mert a férfiaknak kellenek a borotválkozáshoz - Jünger azonban másra gyanakodott.

I

Jünger naplóinak három kötetét nemrég újra kiadták Franciaországban, ahol műveinek fordítása úgyszólván kisebb iparágnak számít. Az angol olvasó két könyvéből ismeri - az egyik az Acélvihar (1920), a modern hadviselés elkötelezett magasztalása, a másik a Márványszirteken című allegorikus náciellenes capriccio 1939-ből, amelyben egy zsarnok elleni merényletkísérletről ír. Utólag úgy tűnik, mintha csak az 1944-es von Stauffenberg-féle bombamerényletet jósolta volna meg ebben a művében.

Nos, Jünger fenntartás nélküli hívei - akik közt talán több a francia, mint a német - a “nagy író”, a goethei bölcsességű gondolkodó státusát vindikálják neki, kit a szélsőjobb iránti politikai vonzódása fosztott meg a méltó elismeréstől. Nem kétséges titáni erudíciójának léptéke: céltudatossága megingathatatlan, és még nyolcvanöt éves korában is olyan témakörökön dolgozik, amelyek több mint hatvan éve ragadták meg a figyelmét. Jünger katona, esztéta, regényíró, esszéista, egy tekintélyelvű politikai párt ideológusa és képzett rendszertantudor botanikus egy személyben. Életre szóló hobbija volt a rovartan tanulmányozása: valóban, amit a lepke jelentett Nabokovnak, az Jünger számára a bogár volt - elsősorban a páncélos bogár. Emellett a hallucinogének szakértőjeként is jeleskedett, barátjával, Albert Hofmann-nal számos felderítő “utazást” tett az LSD birodalmába.1 

Kemény, kristálytiszta prózát művel, amely az olvasóban többnyire a rendíthetetlen önérzet, a dendiség, a hidegvérűség és végül a banalitás benyomásait kelti. Mégis, a legkevésbé ígéretes fejezeteket hirtelen aforisztikus éleselméjűség villanásai járják át, és a legszívszaggatóbb leírásokat az a fajta vágyakozás enyhíti, amely egy emberségét vesztett világban humánus értékek után kiált. Egy olyan ember számára, aki a megfigyelés ily átható erejét egyfajta érzéstelenített érzékenységgel ötvözi, a napló a tökéletes kifejezésforma.

Jünger egy hannoveri gyógyszerész fiaként 1895-ben született. 1911-re beleunt szülei konvencionális világába, csatlakozott a Vándormadár-mozgalomhoz, és így ismerkedett meg a szabad levegő, a természet, a vér, a rög és az anyaföld értékeivel: ekkor már képzett bogarász volt, aki számos boldog órát töltött éteresüvege társaságában. Két évvel később a Szaharába szökött, beállt az idegenlégióba, ahonnét hamarosan az apja vitte haza. 1914-ben, a háború első napján a 73. hannoveri lövészek zászlaja alá állt, ahonnét 1918-ban “húsz helyen átlyukasztva”, a legmagasabb katonai kitüntetéssel, a Croix pour le Mérite-tel ékesítve, a személyes nagyság felfokozott érzületétől áthatva és egy aprólékos napló birtokában bukkant elő, amely utóbbiban a lövészárok-háború hátborzongató szépségét és a golyózápornak kitett férfiak nemtörődöm vidámságát örökítette meg. Mondhatjuk, Jüngert Németország bukása alkotta meg.

Az Acélvihar azon fiatal tiszti generáció hősévé avatta, amelynek tagjai mindenüket odaadták, és szerencsés esetben a Vaskereszttel végezték. A könyvet Gide a háborúból kikerült legkiválóbb írásműként magasztalta. Kétségtelen, hogy semmihez sem hasonlít az adott korban - nincs benne semmi Siegfried Sassoon vagy Edmund Blunden pásztoridilljéből, sem Hemingway árnyalatnyi gyávaságából, sem T. E. Lawrence mazochizmusából, sem Remarque együttérzéséből.

Jünger ehelyett az embernek a többi ember megölésére ösztökélő “elementáris” hajlamába vetett hitét állítja közszemlére - a játéknak, ha tisztességesen űzzük, a lovagias játékszabályok szerint kell lezajlania. (“A harc mint belső tapasztalás” című későbbi esszéjében a puszta kézzel folytatott küzdelemmel járó eredendő jóérzésünkkel kapcsolatos nézeteit taglalja.) Végső fokon olyan képet kapunk a háborúról, amely ádáz, de úriemberhez méltó lövészetre hasonlít. “Micsoda zsákmány!” - kiált fel, amikor vagy százötven hadifoglyot ejtenek. Vagy másutt: “Két tűz közé szorulva az angolok a nyílt mezőn próbáltak elmenekülni, és sorra leszedtük őket, akár a vadat a hajtóvadászaton.” Milyen különös volt annak a fiatal angolnak a szemébe tekinteni, akit öt perce terítettél le!

Jünger még húszas éveinek elején is egy tornádó centrumában álló esztétaként festi le magát, és Stendhalt idézi, aki szerint a civilizáció művészete “a legkifinomultabb élvezetek és a veszély gyakori jelenlétének elegyítéséből...” áll. Combles-nál például egy lakatlan házra bukkan, “ahol minden bizonnyal gyönyörű tárgyak rajongója lakott”; és bár a fél ház romba dől körötte, ő egy karosszékbe dőlve zavartalanul folytatja az olvasást, amíg ki nem zökkenti egy lábikráját ért hirtelen találat: “Lábszárvédőmön cafatos lyuk tátongott, amelyből vér patakzott a padlóra, míg másik oldala felpúposodva kitüremkedett a bőr alá fúródott srapneltől.” Senki más, csak egy jüngeri lelki nyugalmú figura lenne képes egy a mellkasán átfúródó golyó ütötte sebet úgy lefesteni, mintha a mellbimbójáról lenne szó.

A háborút követően botanikával, rovartannal és tengerbiológiával kezdett foglalkozni először Lipcsében, majd Nápolyban. Őt is, miként generációjának számos tagját, átjárta a darwinizmus megritkított és nacionalista célokra újra összefércelt változata. Ám ahhoz túlságosan intelligens volt, semhogy bedőljön az elmélet durvább változatának, annak, amely a német tudományos elit nem egy tagját odáig juttatta, hogy rábólintson a cigányok és a zsidók lemészárlására. Jünger felismerte, hogy az elmélet egyúttal az elméletalkotó önéletrajza is, amelyben nem tükröződhet más, “mint az egész végtelenül parányi részlete”. A biológiában lelt élvezet a fajok linnéi rendszerezésére irányult - egyfajta esztétikai gyönyörűség volt ez, amely az embertől még be nem szennyezett primordiális paradicsomba engedett bepillantást. Ezenkívül, a rovarok világa, ahol az ösztönök úgy kormányozzák a viselkedést, ahogy a kulcs illik a zárba, kivédhetetlen vonzerőt gyakorolt rá, az utópikus víziók emberére.

1927-re Jünger visszatért Berlinbe, ahol Kubinból, dr. Goebbelsből, Bertolt Brechtből és Ernst Tollerből álló, vegyes felvágott baráti kört toborzott. Alapító tagja lett a Nemzeti Bolsevik Bizottságnak, ennek a fanatikus, szélsőséges politikai pártnak, amely a weimari időszak vége felé virult egy darabig, és bár a történelemre elenyésző mértékben hatott, elméleti szempontból mégis van néhány megfontolandó tanulsága. Ezek az úgynevezett “porosz kommunisták” gyűlölték a kapitalizmust, gyűlölték a burzsoá Nyugatot, és abban bíztak, hogy a bolsevik módszereket sikerül beoltani a junkerek lovagias ideáljaiba. Vezetőjük, Ernst Niekisch lelki szemeivel a munkásokat látta a katonai arisztokráciával szövetségben, amint lesöprik a színről a középosztályokat. Maga Jünger mint a mozgalom ideológusa 1932-ben jelentette meg a mozgalom manifesztumának szánt könyvét.

A munkás (Der Arbeiter) egy elmosódó kontúrokkal felvázolt gépkorszaki utópia, melynek polgáraitól azt várják, hogy az állam ködös érdekeiért a “totális mozgósítás” mellett kötelezzék el magukat (a “totális mozgósítás” fogalma Jüngertől ered). A munkás, Jünger értelmezésében technokrata, aki végső soron a háborúban érdekelt. Szabadsága - vagy inkább a belső szabadság iránti érzéke - Jünger szerint termelékenységével áll arányban. A cél az erőszakkal megteremtett világkormány.

Nem meglepő, hogy a mozgalom kimúlt. Niekischt később a Gestapo letartóztatta, és 1945-ben börtönében megölték. Ami Jüngert illeti, háborús múltja bizonyos fokú mentességet biztosított számára a náciktól, így vissza is vonult a magánszférába, ahol tudományos elmélkedéssel és szépirodalommal töltötte úgyszólván remetei életét. Hitlert vulgáris tiszthelyettesnek és a hatalom metafizikája félreértelmezőjének tartva kárhoztatta ugyan, mégsem próbált megtenni valamit megállítása érdekében, minthogy másfelől meggyőződése volt, hogy a demokrácia kimúlt, és hogy a gépkorszaki ember sorsa alapvetően tragikus: “A civilizáció annak története, miként lépnek fokozatosan a dolgok az ember helyébe.” Mindazáltal makacsul vissza-visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy a XX. század háborúi népi háborúk - a nép és a csőcselék, nem pedig a hivatásos katonaság vívja őket. Ebből a - mégoly homályos - szempontból a nemzetiszocializmus baloldali jelenség.

A harmincas évek közepén Jünger esszéket írt, a trópusokon utazgatott, és közben hűvös szemmel méregette az anyaföldet. 1938 táján, a tábornokok összeesküvése idején úgy tűnik, kacérkodott a Hitlerrel való szembefordulással, és egy este a Constance-tó mellett fekvő ueberlingeni otthonában fogadott egy fiatal hazafias arisztokratát, Heinrich von Trott zu Solzot (akinek bátyját, Adamot, korábban Rhodes-ösztöndíjas tudóst és nagy angolbarátot az 1944. júliusi von Stauffenberg-összeesküvésben való részvétele miatt felakasztották). Hogy mi zajlott le köztük, arról hallgat Jünger. Az azonban bizonyos, hogy ez a találkozás egy történet megírásának ötletével gazdagította.2 

A Márványszirteken hűvös, humortalan, ám mégis ragyogó stílusban megírt allegorikus mese, mely bizonyos elemeit a XIX. századi dekadensektől, míg másokat a skandináv sagáktól kölcsönözte. Az eredmény olyan próza, amely egyenértékű az Art Nouveau lencsevégre kapott tárgyainak stílusával, és cselekménye sem olyan banális, mint amennyire annak tűnik kivonatolt formában.

Két férfi - az elbeszélő és Otho testvér (valójában maga Jünger és saját testvére, a költő Friederich Georg), akik mindketten esztéták, tudósok és katonák, a háborúból visszatérve egy eldugott sziklafalon lévő remetelakba vonulnak vissza, ahol szelídített kígyóik társaságában a környék flórájának rendszerezésével foglalatoskodnak. A messzeségben alattuk terül el a Grand Marina, egy tiszteletre méltó civilizáció gazdaságai, szőlőskertjei és városai által övezett kristályos vizű tó. Északra tágas sztyepp terül el, ahol pásztorkodó nomádok terelgetik nyájaikat. Ezen túl húzódnak Mauritánia sötét rengetegei, a főerdész (Oberförster) egy seregnyi véreb és egy fegyelmezett szabadcsapat vigyázta baljóslatú birodalma. Ennek az ármádiának a soraiban szolgáltak korábban a testvérek.

Az Oberförster terve az, hogy megsemmisíti a Grand Marinát:

Ahogy a gonosz egyre inkább rátelepszik a tájra, “miként gombafonalak a korhadt fára”, úgy merül egyre mélyebbre a két testvér a virágok misztériumába. Ám egyik botanikai expedíciójuk során, egy ritka piros orchidea nyomát kutatva a mauritániai erdőségben rábukkannak Köppels-Bleekre, az Oberförster csontházára, ahol egy nyúzópadnál serénykedő törpe nótázgat vidáman:

Amikor a fivérek meglelik az orchideát, az “a sebezhetetlenség különös érzületével” ruházza fel őket, amelyből erőt merítenek vizsgálódásaik folytatásához. Ám egy nap, épp azt megelőzően, hogy az Oberförster megindítaná a Marina elleni támadását, felkeresi őket a főerdész egyik csatlósa, Bracquemart és Sunmyra fiatal hercege.

Bracquemart “alacsony, sötét hajú, szikár fickó, akit bár némiképp faragatlannak találtunk, mégsem volt híján a mauritániaiakra jellemző elmeélnek”. A herceg viszont “távolságtartó és feledékeny” volt, fellépése “mélységes szenvedést tükrözött” és “a dekadencia bélyegét viselte magán”. A kettős természetesen államcsínyt tervez, amely kudarcba is fullad, mihelyt az Oberförster szabadjára engedi vérebeit. A falkavezér Chiffon Rouge azaz Vörös Zászló névre hallgat, és egy hátborzongató kegyetlenségű jelenetben mindenkit szétmarcangolnak és megölnek, a két fivért kivéve, akik szelídített lándzsafejű viperájuk csodás beavatkozása révén menekülnek meg. Később Köppels-Bleeknél rábukkannak az összeesküvők póznára tűzött fejére. Bracquemart ölte meg először magát “azzal a méregkapszulával, amelyet minden mauritániai magánál hord”. Ám “a herceg sápadt maszkján, amelyről szalagokban lógott a letépett hús... túláradóan édes és vidám mosoly játszott, és ekkor már tudtam, hogy erről a nemes férfiról úgy hullott le a gyengeség, ahogy lépésenként egyre közelebb került a mártíromsághoz...”. Ez a leírás arra a felvételre emlékeztet, amely a népbíróságon saját halálos ítéletét hallgató Adam von Trottról készült, öt évvel azután, hogy Jünger megírta könyvét.3 

Mielőtt 1940 elején bezúzták volna, a Márványszirteken 35 000 példányban kelt el. Hogy miképp csusszant át dr. Goebbels cenzúragépezetén, nem is tűnik akkora csodának, ha figyelembe vesszük, hogy Bracquemart-t magáról dr. Goebbelsről mintázta, akinek hízelgett, és akit elszórakoztatott e tény, és csak később riasztotta meg a könyvnek a fiatal tiszti kaszt körében aratott népszerűsége. Jünger akkoriban és később is azt állította, hogy a történet nem kifejezetten náciellenes, de “mindenekelőtt az”. A magam részéről nem kételkedem abban, hogy művét az ősi mediterrán gyökerű európai civilizáció elpusztításáról spengleri szellemben fogant kihívó és mélyreható ítéletnek tekintette: az Oberförster mindenesetre éppúgy lehetne Sztálin, mint Hitler.

Állítólag a náci párt egyik gyűlésén Boulher Reichsleiter így szólt: “Führerem, Jünger ez egyszer túl messzire ment!” Hitler azonban ekképpen hűtötte le: “Hagyd csak Jüngert, hadd éljen!” Mindennek ellenére barátai azt tanácsolták az írónak, hogy bújjon egyenruhába, így aztán 1939 őszére kapitányi rangban találta magát a Siegfrid-vonalon. Ekkorra már meggyőződött arról, hogy a totalitárius államban az irodalmi kifejezés gyakorlatilag egyedüli közege a magánnapló.

Naplóihoz írott bevezetőjében Jünger felidézi annak a hét matróznak az esetét, akik arra vállalkoztak, hogy 1633 telén csillagászati megfigyeléseket végezzenek St. Maurice sarkkörön túli szigetén, és akiknek naplóját tetemeik mellett találta meg a következő nyáron visszatért bálnavadászhajó legénysége. Jünger naplójának sorsa Poe “Palackban talált kézirat” című elbeszélésében szereplő, írója által a bizonytalan jövőbe vetett feljegyzéseket juttatja eszünkbe. Ez a férfi, akire, meglehet, már holnap lesújt a halál, éppúgy gondoskodik az írásáról, mint az az ember, aki “bár gyermekeinek nincs esélye az életben maradásra, mégis gyöngéd gonddal ápolja írásaikat”.

A naplók német címe, Strahlungen, annyit jelent, “kisugárzás”, mégpedig olyan értelemben, ahogy az író az általa összegyűjtött fényrészecskéket kisugározza az olvasóra. Esetünkben ez a fény kísérteties, mégis, ha egyszer elolvassuk e könyveket, örökre emlékezetünkbe vésődnek. Jünger naplója minden bizonnyal a második világháború legkülönösebb irodalmi termése; messze különlegesebb mindennél, amit Céline vagy Malaparte írt. Jünger a maga háborúját egymásra következő látomásos prózaversekre redukálja, melyekben a tárgyak mintha lélegeznének, az emberek pedig automataként vagy legjobb esetben is rovarként cselekszenek. Így aztán, amikor a megszállt Párizsról ír, az eredmény olyan, mintha a természettudományi múzeum rovartani osztályán nézegetnénk egy diorámát.


II

A kezdősorokat Jünger 1939 áprilisában rója új házában, a Hannover melletti Kirchhorstban, miközben a végső ecsetvonásokat viszi fel a Márványszirtekenre és Hitlerrel kapcsolatos rémálmaival gyötrődik, akit egyébként Kniébolo álnéven említ. A beköszöntő tél már pusztító ágyútűzben találja - a franciákkal lövik egymást a Rajna szemközti partjairól. Megmenti egy tüzér életét, így újabb Vaskeresztet kap. Ekkori olvasmányai közt találjuk a Bibliát, Melville-től a Bartleby, a tollnokot és Boëthiustól A filozófia vigasztalását. Nádkunyhóban alszik egy rózsasszínű selyemmel bélelt hálózsákban, és negyvenötödik születésnapján egy fiatal tiszt egy palack borral ajándékozza meg, amelynek nyakára ibolyacsokrot kötözött.

Franciaország megszállását követően 1941 áprilisáig hallgat, amikor is Párizsban bukkan fel “a katonai parancsnokság mellett működő különleges misszió tisztjeként”; feladata: a levelek cenzúrázása és a város szellemi és társadalmi életének szemmel tartása. Ezt követően megszakításokkal Párizsban marad egész addig, amikor az amerikaiak már ott állnak a kapuk előtt.

Jünger olyan buzgó franciabarátnak mutatkozik, aki abban hisz, hogy Franciaországnak és Németországnak mindenüket fel kell ajánlaniuk egymásnak. Valóban minden a kollaboráció felé mutat: Pétain fegyverszünete még mindig népszerű; az antiszemitizmus virágzik; és az anglofóbia hatalmas lökést kap a francia flotta Mers-el-Kebirnél történt elsüllyesztésétől. Még azt is rebesgetik, hogy bosszút kellene állni Waterloo miatt, és mikor Sztálin belép a háborúba, azt beszélik: “Les Anglo-Saxons travaillent pour Oncle Jo.” (Vagyis: Az angolszászok Jóska bátyánk malmára hajtják a vizet.) Ráadásul, Jünger francia barátai elhatározzák, hogy a háború a lehető legkisebb mértékben fogja csak feszélyezni köreiket. És micsoda jó modorról tesznek bizonyságot az újonnan jöttek! Micsoda megkönnyebbülés ez annyi amerikaiaktól nyüzsgő párizsi év után!

Az első heteket Jünger kapitány turistaként tölti el minden német katona vágyálmainak városában. A Raphaël Szállóban lakik, és hosszú, magányos sétákat tesz. Megszemléli a Notre-Dame vízköpőit, a Madeleine (“Templom, ha úgy tetszik!”) “hellenisztikus” architektúráját és megjegyzi, hogy a Place de la Concorde obeliszkjének színe olyan, akár a champagne-i sörbeté. Barátjával, Speidel tábornokkal felkeresik a bolhapiacot, órákig lézeng antikvár könyvkereskedésekben, és olykor elmegy megnézni a pucér lányok revüjét, akik közül nem egy fehérorosz emigránsok csemetéje; egyikükkel, egy apró termetű, melankolikus lánnyal Puskinról és Akszakov Gyermekkori emlékiratairól cseverészik.

Párizs a különös találkozások városa. A Bastille napján egy utcai hegedűs leteszi hangszerét, hogy kezet rázhasson vele. Részeg katonákat terel össze egy hôtel de passe-ban és beszédbe elegyedik egy tizennyolc éves homokos prostituálttal. Május elsején gyöngyvirággal kedveskedik egy fiatal eladónőnek: “Párizs tálcán kínálja az összes efféle találkozást. Aligha kell keresni őket. Nem csoda, mert ez a város Vénusz oltárára épült.” Egy másik lányt kalapszalonba visz el, vesz neki egy “kolibrifészeknyi” zöld tollas kalapot, és azt figyeli, a lány miként “tárul ki és sugárzik, akár egy imént kitüntetett katona”. Eközben pedig felesége Kirchhorstból küldi beszámolóit, legintellektuálisabb álmait ecsetelve férjének.

Aztán itt vannak az éttermek. Kedveli a Maximot, de aztán rákap a Prunier-re - “kis első emeleti ebédlő ez, vidám és kedves, halvány akvamarin színű”. “Homáron és osztrigán éltünk akkoriban” - mondta, bár 1942-re az átlag párizsiak az éhezés küszöbére sodródtak. Egyik este a Tour d’Argent-ban vacsorázik: “Az embernek az volt a benyomása, mintha azok a magasban ücsörgő emberek, amint nyelvhalukat és a híres kacsát majszolgatták, egyfajta ördögi elégedettséggel tekingetnének, akárha az éhezőket rejtő szürke tetőtenger fölött vigyorgó Gorgó-fők lettek volna. Az efféle időkben az evés... a bőséges evés az embert a hatalom érzetével ruházza föl.”

Egy másik estén, amikor a szövetségesek a Renault gyárat bombázzák, aminek ötszáz munkás esett áldozatul, ezt jegyzi le: “az esemény, a mi városnegyedünkből szemlélve, egy árnyjáték fényeffektusainak benyomását keltette”.

Ismerkedése a kollaboráns körökkel azzal a vacsorával kezdődött, amit a Foch sugárúton Ferdinand de Brinon, Vichynek a megszállókhoz delegált nem hivatalos nagykövete adott Speidel tiszteletére. Volt ott egy megdöbbentő fehér orchideákkal díszített váza, amit “kétségkívül az őserdőben zománcoztak így, hogy magára vonja a rovarok figyelmét”. Aztán ott van Madame de Brinon, aki ugyan zsidó, mégis lefitymálja a youpineket (zsidók). Ott van Arletty - legújabb filmjét éppen most vetítik a mozik. (A felszabadulás után, amikor német szeretője miatt bevádolják, rápillant majd azzal a híres szempárral a bíróra és odabúgja: “Que je suis une femme...” - Hisz csak egy nő vagyok... -, és felmentik.) Az estély sztárja azonban a színműíró Sacha Guitry, aki anekdotáival szórakoztatja az egybegyűlteket. Elmeséli például, hogy amikor Octave Mirbeau a karjai közt haldokolt, a lelkére kötötte: “Ne collaborez, jamais!” (Sose kollaborálj!) - értvén ezalatt: “Sose írj közösen drámát senkivel!”

Amikor Guitry lakásán ebédel, megcsodálja a L’Éducation sentimentale eredeti kéziratát és Sarah Bernhardt arany salátástálját. Később találkozik Cocteau-val és Jean Marais-val, ezzel a “plebejus Antinus”-szal, és Cocteau elmeséli, miként fogadta vendégeit az ágyban fekvő Proust, kezén sárga glaszékesztyűvel, hogy ne tudja rágni a körmét, és a por hogyan ült meg pamacsokban a komódokon, “mint megannyi csincsilla”. Találkozik Paul Morand-nal, aki könyvében úgy ír Londonról, mint egy roppant házról: “Ha az angolok piramist építenének, ezt a könyvet a múmiakamrában kéne elhelyezniük.” Madame Morand, egy román arisztokrata szalonjában egy szürke kőből faragott azték istennőszobrot tart: vele azon tűnődnek, vajon hány áldozat hullott el a szobor lábánál. Amikor Jünger elküldi neki A munkás egy példányát, az asszony a következő üzenetet küldi szállodájába: “Számomra az életművészet annyi, hogy míg másokat dolgoztatunk, az élvezeteket megtartjuk magunknak.”

Csütörtökönként Marie-Louise Bousquet, a Harper’s Bazaar párizsi tudósítója ad estélyt, ahol német vendégét bemutatja kollaborációpárti francia kollégáinak: Montherlant-nak, Jouhandeau-nak, Léautaud-nak és Drieu la Rochelle-nek, a Nouvelle Revue Française szerkesztőjének. Drieu, akinek La Comédie de Charleroi (Charleroi-i komédia) című háborús könyve az Acélvihar sápatag párja, többszöri kísérlet után 1945-ben végez majd magával, a következő cetlit hagyva szobalányának: “Céleste, ezúttal hadd aludjak tovább!” Egy ilyen csütörtöki napon, amikor Jünger magával viszi egyik tisztbarátját, a háziasszony megjegyzi: “Egy seregnyi ilyen fiatalemberrel a németek egyetlen puskalövés nélkül végigvonulhattak volna egész Franciaországon.”

Aztán ott van Abel Bonnard, útleírások szerzője és Vichy oktatási minisztere, egyébként rajongója a német katonáknak, akiről Pétain megjegyezte: “Botrány az ifjúságot erre a tapette-re (buzeráns) bízni.” Tengeri utazásokról és hajótöréseket ábrázoló festményekről társalognak, és Jünger, aki a hajótörést a világvége miniatúrájának tekinti, el van bűvölve, amikor Bonnard egy tengermániás festőről mesél neki, egy bizonyos Gudinről, aki műtermében a kellő hatás érdekében hajómodelleket szokott tördelni.

Rue des Grands Augustins-i műtermében felkeresi Picassót is. A mester egy sorozat aszimmetrikus fejet mutat neki; Jünger kissé viszolyog tőlük. Megpróbálja Picassót egy általános esztétizáló csevejre csábítani, de a mester nem áll kötélnek: “Vannak vegyészek, akik egész életüket azzal töltik, hogy megkíséreljék kimutatni, mi van egy kanálnyi cukorban. Én csak egy dolgot akarok tudni. Azt, hogy mi a szín.”

Párizs azonban nem csak üdülés. Röviddel megérkezését követően Jünger kapitányt a Bois de Boulogne-ba vezénylik, hogy felügyelje egy német dezertőr kivégzését, akit egy francia asszony kilenc hónapig bújtatott. A fickó a feketepiacon üzletelgetett és féltékennyé tette szállásadónőjét, aki, amikor a férfi verni kezdte, feladta a rendőrségen. Jünger először arra gondol, hogy beteget jelent, de aztán meglátja a dolog jobbik oldalát: “Meg kell vallanom, a magasabb rendű kíváncsiság szelleme késztetett belátásra.” Sokakat látott meghalni, de még senkit, akinek előre tudomása lett volna róla. Vajon miképp hat ez az emberre?

Ezután a háborús irodalom legelborzasztóbb fejezetei következnek - egy kivégzőosztag Monet korai stílusában megfestve: egy erdei tisztás, a tavaszi lombok eső utáni csillogása, egy kőrisfának az előző kivégzések golyóitól szitává lőtt törzse. A lyukak két helyen sűrűbbek: a fej és a szív tájékán - és mélyükön ott bóbiskol néhány fekete döglégy. Aztán az érkezés - két katonai járgány, az áldozat, az őrök, a sírásók, a katonaorvos és a tábori lelkész, valamint egy olcsó, fehér koporsó. Az arc kellemes, nőket csábító, a szemek tágak, merevek, mohók, “mintha az egész test azokról csüngene”, arckifejezésében van valami kicsattanni készülő, gyerekes vonás. A férfi drága szürke nadrágot és szürke selyeminget visel. Egy légy mászik bal orcáján, majd megül a fülén. Kér szemkötőt? Igen. Feszületet? Igen. A katonaorvos egy kártya nagyságú piros papírcetlit tűz a mellére, a szíve fölé. A katonák felsorakoznak; a sortűz; öt apró lyuk jelenik meg a cetlin - olyanok, mint az esőcseppek; a vonaglás; a kifehéredés; az őr, amint sifonzsebkendőjével letörli a bilincseket. Na és a légy, ahogy táncot járt egy fénynyalábban?

Jünger írásművészetének hatásossága a háború előrehaladtával egyre mélyül. Az a légkör, amelybe a katonai parancsnokságot burkolja, az embert Racine tragédiáira emlékezteti, ahol a főszereplők valamennyien vagy megfélemlítettek, vagy kárhozatra ítéltek, és akiket egyfajta elegáns bénaságba dermeszt a színpadon kívüli események zsarnoki üvöltése. Mégis, bár az óramutató a katasztrófa felé araszolgat, még mindig van remény arra, hogy a halálos ítéletet netán felfüggeszti a szövetségesekkel folytatott béketárgyalás.

1942 elején a német tisztek még így emelhették koccintásra poharaikat: “Magunkra - utánunk az özönvíz!” Az év végére azonban kiderült, rájuk is az özönvíz vár. Paul Morand-nal a Maximban elköltött vacsorát követően Jünger három zsidó lányt pillant meg a rue Royale-on, amint ruhájukon sárga csillaggal, kéz a kézben sétálnak, és hirtelen szégyen hulláma önti el, amiért nyilvánosan mutatkozik. Később, decemberben egy kaukázusi kiküldetés során Müller tábornoktól hall egyet s mást a gázkamrákról. Összeomlott hát az összes régi becsület- és tisztességkódex, és nem maradt más utánuk, mint a német militarizmus gyalázatos gépezete. Minden, amiért rajongott - fegyver, kitüntetés, egyenruha -, most hirtelen utálattal tölti el. Bűntudata támad - nem annyira szánalomból, inkább a végzet eljövetelétől való félelmében. Mire visszatér Párizsba, a végső megoldás már teljes iramban halad, a vonatok futnak Auschwitz felé, és Ravenstein tábornok ekképp nyilatkozik: “Egy napon majd a lányom egy niggerbordélyban fog mindezért megfizetni.”

Az otthonról érkező levelek foszforos éjszakákról és lángokban álló városokról beszélnek. A kölni székesegyházat lebombázták, és egy hamburgi férfi elmondja neki, hogy látott “egy asszonyt, aki mindkét karján egy-egy szénné égett csecsemőt tartott”. Egy Hannovert ért borzalmas bombatámadást követően Jünger megkéri Étienne Bignou műkereskedőt, hogy széfjéből hozza fel a vámos Rousseau vásznát, a La Guerre, ou la Chevauchée de la Discorde-ot (A háború, avagy a viszály belovaglása). “Ez a kép az egyik leghatalmasabb vízió korunkról... az a fajta gyermeki őszinteség és minden borzalma ellenére is megőrzött tisztaság található meg benne, ami Emily Brontë-t juttatja eszembe.”

Előveszi címjegyzékét, és kihúzza azoknak a nevét, akik meghaltak vagy eltűntek. Jób könyvét olvasgatja. Felkeresi Braque-ot. Átkötteti a Catalogus Coleopterorum példányát, és dolgozik a “Kérelem Európa ifjúságához” című írásán, amit majd átkeresztel A békére. Egy hermafrodita lepkéről támad az ötlete, hogy értekezést szenteljen a szimmetriának, és egy ragyogó mellékmondatában azt fejtegeti, hogy Hitler géniusza azt akarta elérni, hogy a XX. század a kultusz százada legyen - épp ezért a racionalista értelmiség képtelen volt megérteni vagy megállítani őt.

Eközben Párizs a szövetséges invázióban bízva visszanyeri halhatatlan életerejét. Az 1943-as Őszi Szalon különösen pompás. “A művészek - jegyzi meg Jünger - tovább alkotnak a katasztrófában, akár a hangyák a félig feldúlt hangyabolyban.” A női kalapok Bábel tornyára kezdenek hasonlítani. Jay Gould, egy Párizsban rekedt amerikai a Márványszirtekent olvasván megjegyzi: “Ez a fickó az álomból halad a valóság felé.”

1944 februárjában Jüngernek nagy hirtelen Berlinbe kell robognia, hogy megmentse Ernstel nevű fiát, aki egy lelkesült pillanatában azt találta kikottyantani, hogy “A Führert pedig le kell puffantani!”. Jüngernek sikerül rávennie Dönitzet, hogy enyhítse fia büntetését, de ettől kezdve rávetül a Gestapo gyanúja. Párizsba visszatérve meglegyinti a Hitler megölését tervező összeesküvés szele: egy májusi estén együtt vacsorázik Karl-Heinrich von Stülpnagel főparancsnokkal. A tábornok roppant művelt, és belemerül a bizánci történelemről, Platónról, Plótinoszról és a gnosztikusokról szőtt eszmefuttatásokba. Kiderül, hogy “Hitler legádázabb ellensége”, ugyanakkor fáradt is, és hajlik az önismétlésekre. “Bizonyos helyzetekben - mondja - egy felsőbbrendű embernek készen kell állnia arra, hogy lemondjon az életről.” Éjszakába nyúlóan beszélgetnek. Mindkét férfi botanikus, így ráterelődik a szó a nadragulyacsaládra - a nicandrára, a belladonnára, a csattanós maszlagra -, az örök álom növényeire.

A normandiai partraszállást követően barátja, Speidel - ő “feledkezik el” később kiadni a Párizs V-bombákkal történő megszórására vonatkozó parancsot - elmeséli látogatását Hitlernél, aki most tébolyult vegetarianizmusba merülve egyfolytában “új pusztító fegyverekről” harsog. Amikor a júliusi összeesküvés kudarcot vall, von Stülpnagel megpróbálja agyonlőni magát, de csak megvakul, hogy majd egy berlini börtönben fojtsák meg. Jünger, aki épp aznap estére beszélt meg vele vacsorát, így kommentálja a vállalkozás dőreségét: “Alig változtat valamin, és semmit nem old meg. Már utaltam erre a Márványszirteken Sunmyra hercege kapcsán.”

Pánik a Raphaël Szállóban. Az amerikaiak a közelben vannak, és a szalon háziasszonya már a váltásra készülődik. A német barátoknak adott egyik utolsó ebéden a mosolygó Florence Jay Gould így tért vissza a telefontól: “La Bourse reprend” (A Tőzsde visszatért). Itt a búcsú ideje. Aztán eljön az utolsó csütörtök Marie-Louise Bousquet-nál, aki így szól: “Most meg majd jönnek a teázó gyerekek.” Egy utolsó beszélgetés Sixte-Bourbon hercegnővel. Egy utolsó üveg Art Nouveau-s címkéjű, 1904-es évjáratú Chambertin. Aztán itt az utolsó párizsi bejegyzés:

Jünger kapitány hátralévő háborúja nem túl vidám történet. Miután felmentik a szolgálatból, hazatér Kirchhorstba, ahol papírjait rendezgeti, hajótörésekről olvasgat, előveszi Huysmans könyvét, az A Rebours-t (Fordítva), és várja, hogy bedübörögjenek az amerikai tankok. Amikor megérkezik a távirat a hírrel, hogy Ernstel elesett az olasz fronton, nem kívánja megőrizni józanságát, hanem átadja magát a végső szülői kétségbeesésnek - az olyan szülőének, aki elvesztette azt, ami számára a legdrágább. Könyvtárában Ernstel fényképe ott függ pártfogója, Speidel tábornoké mellett.

Jünger visszautasítja, hogy megjelenjék a “nácitlanító” törvényszék előtt. Azzal érvel, hogy sosem volt náci. Egész pályafutása mégis a háború utáni német irodalmi körök berkein kívülre vetette. Ha eszménye a “sivatag” volt, akkor a közelmúltig arra ítéltetett, hogy ott is maradjon. 1950-től a Felső-Svábföld gyönyörű, dimbes-dombos vidékén fekvő Wilfingenben élt házában, amely éppen szemközt áll a von Stauffenberg bárók kastélyával. Történetesen 1944-ben ugyanebbe a kastélyba internálták Pierre Lavalt, miután elmenekült Franciországból. (Siegmaringen, Pétain marsall rezidenciája és Céline D’un Château a l’autre [Egyik kastélyból a másikba] című könyvének a színhelye csupán néhány mérföldnyire fekszik innét.)

Jüngernél öt évvel ezelőtt tett látogatásom felejthetetlen élményt jelentett. Nyolcvanévesen, bár haja hófehér volt, rugalmassága felért egy igen mozgékony iskoláséval. Kissé vihorászva nevetett, és ha nem rá irányult a figyelem, könnyen háttérbe vonult. Akkoriban jelent meg egy könyve drogkísérleteiről, leírva élményeit az első szippantásnyi étertől az LSD-ig, és éppen arra készült, hogy kiadja Eumeswil című, hatalmas regényét. A ház földszinti helyiségeit tüllfüggönyökkel és fajanszkandallókkal biedermeier stílusban rendezték be. Itt lakott második felesége, tudós levéltáros és Goethe-szövegkritikus. Jünger saját emeleti kvártélya egy katonai bunker keresetlen benyomását keltette, a lépcsőfordulóban vitrinek álltak, amelyeket bogarak és emléktárgyak özönlöttek el - voltak ott kövületek, kagylók, sisakok mindkét háborúból, állati csontvázak és egy egész gyűjtemény homokóra. (1954-ben Értekezés a homokóráról címmel írt egy filozofikus meditációt az idő múlásáról.)

Ha látogatásom előtt abban reménykedtem, hogy még több emlékezés birtokába jutok majd a megszállás alatti Párizsról, akkor csalódnom kellett. Kérdéseimre válaszolva egyszerűen részleteket adott elő a naplókból, igaz, olykor odarohant az iratszekrényhez, hogy néhány piece justificative-val (tárgyi bizonyíték) térjen vissza. Ezek egyike egy levél volt barátjától, Henri de Montherlant-tól, aki Tolsztoj mondását idézte: “Semmi értelme meglátogatni egy nagy írót, mert ő a műveiben él.” Mivel érdekelt Montherlant, kicsit többet sikerült kihúznom Jüngerből, amikor ismét visszatérve az iratszekrénytől, ezúttal egy eléggé pacás fénymásolatot lobogtatott, amelyen ez állt:

Jünger mondása a harmincas évekből származik, és a történet szerint Alfred Rosenberg egyszer megjegyezte: “Milyen kár, hogy Herr Jünger nem kamatoztatja tőkéjét.” Ám a jelenet, amit magunk elé kell idéznünk, a következő:

A rákban haldokló Montherlant görög és római márványgyűjteménye körében ott ül lakásában, a Quai Voltaire-en. Íróasztalán egy üveg pezsgő, egy revolver, egy toll és egy papírlap. Felemeli a tollat: “Le suicide fait partie...”

Bang!

A pacák a papíron fénymásolt vérnyomok voltak.



KOVÁCS LAJOS fordítása


Jegyzetek:

CHATWIN, BRUCE:
Egy esztéta a háborúban.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Tanulmány. JÜNGER, ERNST német író, esszéista.]
Műhely. Kovács Lajos fordítása.