|
|
|
|
|
||
Pascal írja egyik Roannez kisasszonynak címzett levelében: "Du Gas úr ma reggel oly [...] örömmel beszélt nekem az Ön leveléről, amellyel csak levélről beszélhet az ember."2 A levélről örömmel beszél az ember, aki levelet kap, elismertnek és elfogadottnak érezheti magát. Ha vannak olyan szövegek, amelyekből sugárzik az öröm, akkor azok mindenekelőtt a levelek. Így látja és láttatja Bálint Péter is a leveleket most megjelent (egyébként szintén örömtől sugárzó) könyvében. Talán csak annyi a különbség, hogy "öröm" helyett ő szívesebben beszél boldogságról. "Boldog [...] az, aki nemcsak szerelmese a levelek olvasásának, hanem maga is megpróbálkozott valaha azzal, hogy terjedelmesebb levelet írjon."3 A levelezésben rejlő (illetve ahhoz kötődő) örömöt tehát kétféle perspektívában szemlélhetjük: A levelezésben benne állhatunk résztvevőként, örömmel írhatunk leveleket (és olvashatjuk a nekünk szóló sorokat), ugyanakkor szívesen olvashatjuk mások (általában nyomtatásban megjelent) levelezését is, ilyenkor megfigyelők vagyunk. Bálint Péter kötetét az alábbiakban az öröm e kétféle megnyilvánulását szem előtt tartva próbálom bemutatni.
I
A levél az emberi érintkezés, a lelkek egymásra találásának különös alkalma és lehetősége. A levélírásban Bálint Péter szavai szerint összefonódik "a feltárulkozás bizonyos foka" és a "rejtettségben maradás tapintatossága".4 A levélírás - küzdelem, az önmegnyilvánulásért és az önelrejtőzésért. Ezt néhány új példán keresztül szeretném szemléltetni: Seidler Irma a következőképpen kezdi híres, Lukács Györgynek címzett szakítólevelét: "Olyan sokszor kezdtem már magának írni, s képtelen voltam az írnivalómat olyanképpen kifejezni, hogy a bennem lévő lelki tényeknek megfeleljenek. Ma már le is mondok arról, hogy ez a levél olyan legyen, amilyennek szeretném [...]."5 Lukácsnál pedig ez az elrejtőzés mintha csak életprincípiummá válna: "Az utolsó hónapokban sok ember volt az életemben [...], és nem sajnálom: nagyon sokat mutatott meg nekem magamban ez az idő arról, hogy mi van nekem megadva és mi nem; mit kaphatok és mit várhatok el az élettől [...]; élesebben láttam, mert máshoz szabtam a lényem és a létezésem határait. [...] Csak ezt érzem mindig erősebben: az igazán fontos dolgok egyedül történnek, még beszélni sem lehet róluk, nemhogy megértetni magát, nemhogy megértetve lenni bennünk [...] És mert ezt nem teljesítik soha, ezért fecsegés a barátok beszédje."6 A másik példám Bettine Brentano és Goethe levelezése. Az első levélben Bettine megpróbálja megindokolni, hogy mi vezette arra, hogy levelet merjen írni a nagy költőnek, a költőfejedelemnek; "mint a napraforgó, úgy fordulok a magam Istenéhez".7 "Nem szabad visszariadnom attól - írja -, hogy átadjam magam egy érzésnek, amely a szívemből előtolakszik, mint az új vetés tavasszal; ennek így kell lennie, és a mag el volt vetve bennem."8 Goethe nem válaszolt mindjárt, csak a harmadik levél után ragadott tollat; válasza nemcsak rövid, hanem meglehetősen visszafogott is. "A költőt néha az teszi boldoggá, hogy az értelmetlenséget rímekbe szedje, és ezért meg kell engednem Önnek, drága gyermek, hogy mindenre tekintet nélkül közölje velem azt, amiről úgy gondolja, hogy közölnie kell."9 - A levélírás öröme tehát nem tiszta öröm, hanem mindig benne van a kínlódás, a nehézség. "A levélírás - mondja Pascal egy másik megjegyzésében - bonyolult, kényelmetlen és majdnem felesleges időpazarlás."10 A levélírásnak (a levél által nyújtott örömnek-boldogságnak) tehát megvannak a maga feltételei: "Boldogok azok az emberek - írja Bálint Péter -, akikről nyugodt szívvel elmondható, bennük a szellemi emelkedettségnek, a kifejezés kényszerének, a társas érintkezés fenntartásának, s nem utolsósorban a bizalomnak megvan az az intenzív foka, amely arra ösztökéli őket, hogy habozás nélkül [...] fejtsék ki mondandójukat."11 Ők a levélírók, vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk, közülük kerülnek ki a levélírók. Ez valóban nagyon fontos feltétel, de véleményem szerint ennél alapvetőbb, hogy a levelezőnek ki kell bírnia az előzőekben ecsetelt feszültséget. Ez a feszültség ugyanis nem szűnik meg a levél befejezésével, hanem tovább fokozódik a válaszra várás ideje alatt.12 Tíz nappal első levelének megírása után, és az egyre késő válaszra várakozva Bettine Brentano újabb levelet írt Goethének. "Ha a Nap a legforróbban süt, akkor gyakran beborul a kék ég; vihar és zivatar közeleg, szorító érzés nyomja a keblet, de végül győz a Nap, nyugodtan és aranyba burkoltan belehanyatlik az este ölébe. Így éreztem magam, miután elküldtem Önnek a levelet, egy érzés szorított, mintha csak vihar közeledne [...]."13 A válasz várásakor a levélírót megannyi bizonytalanság, izgalom keríti hatalmába, újra és újra átgondolja a leírtakat, megpróbálja kalkulálni a lehetséges reakciókat és a megfogalmazandó választ. "[A várakozót] az a kétely emészti [...], vajon megértette-e a címzett, hogy azért fordult hozzá, mert végtelenül és elviselhetetlenül magára maradt; s ha igen, hajlandó-e válaszlevelében megerősíteni a korábbi meghitt viszony, a barátság múlhatatlanságát."14 Ez a megállapítás döntő gondolatot fogalmaz meg: A levelezés a barátság működtetése és megerősítése, vagy talán azt is mondhatnánk, hogy a barátság átlendítése egy (valamilyen ok miatt létrejött) kritikus ponton.
II
A fentiekből már következik egy magyarázat a második örömforrásra, vagyis egy válasz arra a kérdésre, hogy miért olvassuk oly szívesen mások leveleit. Azt gondolhatnánk, hogy azért, mert izgalmas dolog beletekinteni mások barátságának működésébe. A leveleket mindig egyfajta titok övezi: a levelek (primer értelemben) csak a szerzőre és a címzettre tartoznak. De ez a védettség a szerzők és a címzettek halála után szertefoszlik; s most már semmi sem állhat az olvasók kíváncsiságának útjában. Közelebbről tekintve azonban a kíváncsiságunk általában nem a mások barátságára vonatkozik. Ezt a gondolatot Bálint Péter a levelezés kommentátorai kapcsán fogalmazza meg: "A legtöbb levelezésről szóló kommentár bizonyos fokú elfogultságot mutat; az elemzők ugyanis sokkal szívesebben és elmélyültebben foglalkoznak egy-egy ismert alkotó, gondolkodó levelezésével [...], mint az ismeretlen személyekével, amelyek a maguk >>földhözragadt<< szemléletével, keresetlen egyszerűségével [...] nemritkán hitelesebben, életesebben adnak számot a történésekről."15 Vagyis általában az irodalmi-művészi-tudományos élet "nagyjainak" levelezéseit olvassuk. Mégpedig azért, mert a nagy alkotások és a művek hátteréről szeretnénk megtudni valamit. A levelezések tanulmányozása így az irodalmi-kulturális kánon medrébe terelődik; a levelezésről úgy szoktunk gondolkodni, mint a kánon periferikus műfajáról. Mint olyan műfajról, amelyben összeér az életrajz és a mű. Bálint Péter finom érzékkel mutat rá e megközelítés problematikusságára. "Az irodalmárok körében mind ez idáig makacsul tartja magát az a hit vagy még inkább tévhit, hogy egy alkotó levelezéséből [...] nyomon követhető, visszaállítható, kiegészíthető és pótolható a kitüntetett személy hiányos életrajza vagy egyes életszakaszainak története."16 Ez azonban tévedés: a fentiekben láttuk, hogy a leveleket nem jellemzi olyanfajta közvetlenség, amelyet az életrajzoktól el szoktunk várni. Nem vitatható persze, hogy a levelezésből bizonyos fokú bepillantást nyerhetünk valamely alkotó magánéletének és munkamódszerének titkaiba.17 De mégiscsak alapvető, hogy a levelekben is (a bennük rejlő dialogikus szerkezet miatt) benne van egyfajta "megjátszás", torzítás. De másrészt (s ezen a ponton nem tudom mennyire követem, és mennyire térek el Bálint Péter intencióitól) a levelezés nem is tekinthető önálló műnek. Példaként Elias Canetti egyik tanulmányára szeretnék hivatkozni, amelyben Kafka Felicéhez írott leveleit A másik pernek nevezte, és így mintegy a műalkotás rangjára emelte őket. "Ismerek embereket, akiknek szégyenérzete a levelek olvasása során fokozódik, akik nem tudnak megszabadulni attól az érzéstől, hogy tiltott területre tévedtek. Én nagyon tisztelem őket ezért, de nem tartozom közéjük. Kafka leveleit én olyan meghatódottsággal olvastam, amit már régen nem éreztem egyetlen irodalmi művel kapcsolatban sem."18 A meghatódottság persze nem kritériuma az irodalmiságnak. Véleményem szerint döntő különbség van a műalkotásban és a levélben szereplő "megjátszás" között. A levél mindig és közvetlenül egy interperszonális kapcsolatra vonatkozik, a műben viszont az alkotás és a megformálás lép előtérbe. Lehet ugyan, hogy a közönség megjelenik a horizonton, de még ebben az esetben is anonimnak kell maradnia.
Persze nem sokat tehetünk: általában csak az amúgy is ismert emberek levelezését nyomtatják ki. "S itt érintjük az első fontos kérdést a levelek elemzésével kapcsolatban: vajon a forráskutató kit tart arra érdemesnek, hogy általa és rajta keresztül közelítsen meg egy korszakot, egy közösséget egy mesterséget, netán egy eszmét, törekvést, létérzést; kiről feltételezi és hiszi azt, hogy a megfelelő személy arra [...], hogy tanújaként, krónikásaként, esetleg bevallott ismerőjeként egyéni látásmódja és ítéletalkotása ellenére is híven képviselje és fejezze ki az általános vagy különös létgondolatokat."19 Abban a pillanatban, amikor a levelezésben nem az interperszonális viszonyokat tartjuk szem előtt, hanem valami dokumentálásaként tekintjük őket, már elvétettük azok tulajdonképpeni igazságtartalmát. Bálint Péternek van egy markáns javaslata e problémák kezelésére. Ha (általában) amúgy is csak híres emberek leveleit olvashatjuk, akkor célszerű a híressé válás folyamatát rekonstruálni. S ennek a lépésnek két fontos következménye lesz: egyrészt visszalépünk egy olyan időponthoz, amikor ezek az emberek még nem voltak híresek, másrészt szemügyre vehetjük a művészi profiljuk kialakulásának interszubjektív kontextusát. E kontextusoknak (Bálint Péter elemzései alapján) három alapvető típusuk van. a) Egy fiatalember egy idős és befutott mesterhez fordul, és tőle kér tanácsokat. "Időről időre megismétlődik az a szokatlannak aligha, viszont bölcseleti és lélektani hozadékát tekintve eszméltetőnek annál inkább nevezhető jelenség, hogy egy-egy művészi vagy bölcsész pályára készülő >>fiatalembert<< rendre megkísértenek bizonyos szorongató kétségek, s arra sarkantyúzzák, hogy egy köztiszteletnek örvendő idősebb pályatárshoz forduljon levelével."20 Bálint Péter érdekesen rekonstruálja ennek az odafordulásnak a gesztusát. Az ifjú sokat vár attól a lépéstől, hogy egy igen híres, ha nem a leghíresebb alkotóhoz fordul. De közben összetéveszt valamit: a híres emberrel levelezésben állni egészen más, mint alkotásokkal kitűnni. A híres ember pedig talán nem sokszor és nem gyakran, de mindenesetre néha-néha válaszol is. De némi szerepkényszerben van, az ifjúval szemben abszolút autoritásként lép fel, miközben ő nagyon sokszor a kritikusok céltáblája. A tanácsok általában a tapasztalatra hivatkoznak, arra buzdítva az ifjút, hogy szakadjon el a kor közízlésétől stb. stb. Nem nehéz belátni, hogy az ilyen típusú tanácsoknak aligha lehet bármiféle hasznuk is. S ennyiben talán nem véletlen, hogy a nagy tekintélyek megkeresésének csak igen ritkán van hozadéka. b) Néha persze az ifjú nem egy "nagy" emberhez fordul, hanem valamelyik régi barátjának vagy családtagjának számol be a maga művésszé válásának folyamatáról. Ilyen levelek Van Gogh testvérének írott levelei. "Meglehetős vonakodással írok Neked, minthogy azt több okból már régen tettem. Bizonyos mértékig idegen lettél számomra és én is számodra, talán jobban, mint gondolnád."21 A művészet felé tett lépéssel az ifjú elidegenedik környezetétől, de (annak ellenére, hogy vonakodva ragad tollat), mindent megtesz a kapcsolat megmentéséért. S ennek útja önmaga lépésének igazolása. "Nagyon boldog lennék, ha bizonyos tekintetben valami másnak tartanál, mint naplopónak. Ugyanis kétféle semmittevő létezik, és ellentétben állnak egymással. Az egyik lustaságból és jellemgyengeségből az, természetének hitványsága teszi azzá. Ha úgy látod helyesnek, jogodban áll, hogy ilyennek tarts engem. Aztán adva van a semmittevő másik fajtája, aki akarata ellenére az, bár belül heves vágy emészti a tevékenység után. [...] Látod, ez egy másfajta semmittevő. Ha úgy látod helyesnek, jogodban áll, hogy ilyennek tarts engem!"22 c) Végül elképzelhető, hogy egy generáció néhány tagja csoporttá szerveződik és a levelezésben elkezdi formálni önmaga szellemi-művészi arculatát. Ilyen a Juhász Gyula-Kosztolányi-Babits-levelezés. Véleményem szerint Bálint Péter egész kötetének csúcspontját e levelezés elemzése alkotja. (Nem véletlen tehát, hogy a kötet címe megegyezik az e leveleket elemző tanulmány címével.) Bálint Péter levelezésértelmezésében ezek a levelek paradigmatikus jelentőséget kapnak. Egyrészt azért, mert kitűnő példái az önmegmutatás és az önelrejtőzés dialektikájának, másrészt viszont a XX. századi magyar kultúra egyik legjelentősebb művészi programjának formálódásába engednek betekintést. E két szempont összefonódása az előző két eset egyfajta szintéziseként is értelmezhető. A tekintélyt számukra nem híres ember képviseli, hanem elementárisan bíznak a saját generációjukban. És ezért nem is kell állandóan igazolniuk önmagukat, a levelezés már az önlegitimáció előfeltevésére épülhet. Az ő esetükben valóban igaz az, amit André Gide egyik feljegyzésében (Nietzschére támaszkodva) mond: "a művész nemcsak a saját szellemét használja, hanem a barátaiét is".23 Sőt ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a levelezés szempontjából azok az igazán termékeny szituációk, amikor a művészek kölcsönösen használják, s ezzel kölcsönösen el is ismerik egymás szellemét.
III
Amióta Walter Benjamin A német emberek című levélgyűjteményében megfogalmazta a levelezés válságának tézisét, azóta minden elemzőnek szembe kell néznie ezzel a megállapítással. Benjamin alapvető meggyőződése szerint a XX. század elejétől a levelezés azért jutott válságba, mert az emberi viszonyok hűvösek és hidegek lettek. Olvasóként könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a XVIII-XIX. századi levelezéseket számunkra már idegen melegség fűti. Ez a diagnózis tulajdonképpen jól alkalmazható lenne az eddigi elemzésekre. A kapcsolatok kihűlése miatt a levelezés elvesztette örömforrását (vagy legalábbis annak egy részét), a megfigyelő perspektívájából pedig azért torzul el a levelek alapvető sajátossága, hogy a kánon kulisszái mögé betekintve mégiscsak meg tudjunk menteni magunknak valami örömöt a mások levelezéséből, a híres emberek levelezéséből. Bálint Péter azonban a levelezést nem az emberi viszonyok megváltozásának háttere előtt teszi problematikussá, hanem alapvetően a technikai változásokra összpontosít: Philippe Lejeune egy közelmúltban megjelent könyve alapján az írás technikai forradalmasodásának következményeit veszi számba. "Nem is olyan rég egy esztéta azzal riogatta az irodalmi műhelyek gondjairól, kilátásairól és jövőbeli elképzeléseiről párbeszédet folytató írókat és irodalmárokat, hogy olyanok, mint egy >>letűnt korszak szerzetesei<<, akik talán évszázados szerepük megszokásából [...] ragaszkodnak megingott hídfőállásukhoz. Nem akarnak számot vetni azzal, hogy hagyományos írói státusuk és kiváltságuk alapvetően megkérdőjeleződött; konok makacssággal kitartanak mesterséggyakorlásuk jól bevált módszerei mellett, akárcsak a könyvnyomtatás kialakulása után a kódexmásolók."24 De mi következik ebből az általános megállapításból a levelezésre nézve? Mielőtt erre a kérdésre (nagyon röviden) válaszolni próbálnék, azt szeretném leszögezni, hogy ezek a technikai változások (következményeiket tekintve) nagyon is jól harmonizálnak az emberi viszonyok Benjamin által sugallt megváltozásával. Ezen a ponton - ha megengedik - a szövegrekonstrukciót megszakítva néhány saját (bár valószínűleg közel sem önálló) gondolatot szeretnék előadni. Az elmúlt néhány évben a levelezésben két gyors, egymást követő forradalom játszódott le, az első az e-mail létrejötte, a második pedig a mobiltelefonokhoz kötődő SMS-ek térhódítása. Korábban Bálint Péter elemzéseire támaszkodva azt próbáltam megmutatni, hogy a levelezésnek alapvetően két pólusa van: az elrejtőzés és az önmegmutatás játéka, valamint a válaszra való várakozás. E két pólus között volt egy bizonyos feszültség: a címzett lehet, hogy sokkolónak találta a kitárulkozás (vagy az elrejtőzés) mértékét és módját, s ezért inkább nem válaszolt. A legújabb technikai vívmányok a levél rövidítése és felületessé válásának irányába mutatnak. A levelek így elvesztik izgalmasságuk jó részét, viszont a megszólításban eleve felerősödik a válasz kényszere. Nem merném azt mondani, hogy ezekből a levelekből teljesen kiveszett az öröm érzése, de valószínűnek tartom, hogy ez az öröm erősen redukált. Abban viszont biztos vagyok, hogy az e-maileket és SMS-eket nem lesz érdemes megőrizni, ezek információtartalma valószínűleg nem lesz elég ahhoz, hogy akár csak a kánon kulisszái mögé bepillantsunk. Ezt persze még nem érezhetjük, de ezen a ponton az emberiség komoly örömvesztésre számíthat. Korlátozott a boldogsága mindazoknak, akik csak e-maileket és SMS-eket váltanak, és a boldogság híján lesznek azok, akik e-maileken és SMS-eken keresztül próbálnak majd betekinteni a mostani kor kulisszái mögé.
1 Elhangzott a budapesti Fókusz Könyváruházban, 2001. december 12-én.
2 Blaise Pascal: Írások a szerelem szenvedélyéről... Válogatott írások. Osiris Kiadó, 1999. 234. o. (Kiemelés tőlem.) A levél kelte: 1656 novembere.
3 Bálint Péter: Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. Nagyvilág Kiadó, 2001. 9. o.
4 I. m. 10. o.
5 Seidler Irma Lukács Györgynek, 1908. október 25-én, in: Lukács György levelezése (1902-1917). Magvető Kiadó, 1981. 93. o.
6 Lukács György Seidler Irmának, 1911. április 18-án, in: i. m. 364. o.
7 Bettine Brentano levele Goethéhez, 1807. május 15., in: Goethes Briefwechsel mit einem Kinde. Deutsche Buch-Gemeinschaft, é. n. 77. o.
8 I. m. 78. o.
9 Goethe levele Bettine Brentanóhoz 1807. június 10-én, in: i. m. 82. o.
10 Pascal levele nővérének 1648. január 26-án, in : Blaise Pascal: i. m. 245. o.
11 Bálint Péter: i. m. 9. o.
12 "A levélírás és a válaszra várakozás idején azzal a kétséggel birkózik a levélíró, vajon jól érti-e, vajon úgy értelmezi-e a másik fél a neki szánt sorokat, mint amit és ahogyan kifejezni szándékozott; s amiatt is marad benne némi kétely, hogy elég érthetően fogalmazta-e meg közlendőjét." I. m. 15. o.
13 Goethes Briefwechsel mit einem Kinde. I. k. 79. o.
14 Bálint Péter: i. m. (Kiemelés tőlem.)
15 I. m. 26-27. o.
16 I. m. 32. o.
17 I. m. 33. o.
18 Elias Canetti: Der andere Prozess. Kafkas Briefe an Felice. Reclam Verlag 1983. 7. o.
19 Bálint Péter: i. m. 28. o.
20 Bálint Péter: i. m. 91. o.
21 Van Gogh Válogatott levelei. Háttér Kiadó, é. n. 20. o.
22 I. m. 24. o.
23 Bálint Péter: i. m. 38. o.
24 I. m. 205. o.
Francis Bacon: Férfi mozgás közben
